6.Fejezet

- Szervusz Hazel. Valami baj van? - a szőke hajú nővel jöttem szembe a folyosón, aki kedvesen megállított. Fogalmam nem volt, hogy merre kószáltam, az utolsó emlékem az volt, hogy kijöttem Allisontól. Dühös voltam a világra.
- Jó Napot. Hát van egy kicsi bajom, de majd elmúlik. Most viszont megyek. Viszlát - szemrebbenés nélkül otthagytam, és tovább szaladtam. 
Anyával akartam beszélni. Neki elmondhattam mindent. Még mindig a fülemben cseng az utolsó mondata: "Erős lány vagy. Találd meg Őt, meneküljetek meg és éljétek túl. Tudom, hogy sikerül."
Mi a fenét jelent ez? Értelmetlen. Ki az az Ő? Túlélni, és mégis mit?
Hátrafelé néztem, hogy a nő nem jön-e utánam. Megállt egy helyben, és a távolból bólintott. Nem figyeltem magam elé, ezért belerohantam valamibe. Pontosabban valakibe.
- Szia. Mi a gond? Látszik a fejeden - lezúgtunk a padlóra, és ráestem Newtra. A fejem a mellkasán pihent, de rögtön felkeltem róla.
- Igaz? Tényleg szerelmes vagy belém? - Newton látszott, hogy nem vett levegőt, és teljesen leblokkolt. 
- Én.. Én elakartam mondani - megráztam a fejemet, ezzel kifejezve, hogy semmit sem ér a magyarázata. 
- Legjobb barátok vagyunk, Newt! Érted? Nem akarlak elveszíteni emiatt! Túl sokat jelentesz nekem! És ez ezt nem teheti tönkre! - totál kifakadtam magamból. A végén már arra figyeltem fel, hogy teljesen felemeltem a hangomat.
- Nem fogsz elveszíteni! De én így érzek. Ez ellen nem tudok mit csinálni - mosolyogva válaszolt, amitől lehiggadtam. Teljesen lenyugodtam amint ránéztem. Nem tudom, hogy csinálta, de sikerült neki - Tudom, hogy te nem érzel így, de muszáj volt elmondanom az apukádnak, ha már neked nem mertem bevallani az igazat.
Apa jött mögöttünk a folyosón. Megállt és mosolyogva nézett minket. Visszafordultam Newthoz.
- Ideje mennem - beleharaptam az alsó ajkamba, mert egy kicsit izgultam emiatt az egész miatt - Bocsáss meg, hogy úgy felkaptam a vizet, nem lett volna szabad.
- Ugye barátok maradunk? És nem vagy rám dühös? 
- Persze, hogy azok maradunk! Mellesleg ugyanúgy foglak utálni, mint eddig - nevetve néztem a padlóra. 
- Köszi, én is Téged - megölelt, én pedig vissza Őt. Hogy lehettem akkora hülye, hogy ezért felkaptam a vizet? A semmiért? Tudtam, hogy nem fog cserben hagyni. Túl sok minden kötött minket össze, és ennek nem vethettünk véget. 
Ahogyan ott álltunk a folyosón eszembe jutott a megismerkedésünk. Az első közös hülyéskedésünk. Belehaltam volna, ha őt is elveszítem, mint Anyát. Newt volt nekem a szikla, és a szomorúság a szakadék, ami Anya levesztése miatt keletkezett. Benne megkapaszkodtam, és újra visszatértem az életbe. Erőt adott, és ad a mai napig. Ott, és akkor döbbentem rá, hogy milyen fontos nekem, és, hogy mennyire szeretem.
A fejemet beletemettem a vállába, és felfigyeltem a suttogására.
- Szeretlek, Zöldi - nem lepődtem meg a kijelentésen, hanem inkább még szorosabban öleltem.
- Én is Téged - így álltunk egy darabig, aztán végül elindultam apához, aki ezt az egészet örömmel figyelte.
- Na? Megmondta Neked? - kérdezte mosolyogva apa, a vállamon pihentetve a kezét.
- Igen - bólogattam vigyorogva az egyetlen zöld tincset piszkálgatva a hajamban.
Apa hangosan felnevetett és a távolban álló Newton tartotta a szemét. Én is arra néztem, és elrohantam apámtól.
Newt mögé érve, megkoccintottam a vállát, ő megfordult, én pedig egy puszit nyomtam az arcára.

Visszarohantam Apához, és integetve elmentünk onnan.

Nem tudom mennyi időt lehettem kábult, de mire felébredtem sajgó fájdalmat éreztem a karomba. Megdagadtak rajta az erek, és a szúrás helye bekékült.
Sziszegve felálltam, és lemásztam a repkényen. Megkerestem a növényt, amely a hajamat zöldre festette, és ellenszerként szolgált.
Szedtem belőle egy kicsit, és azon nyomban nekiláttam az Ellenszer készítéséhez.
Beletelt pár órába amíg készen lett, de megérte. Enyhített a fájdalmamon, és a Nap végére el is múlt. Megkönnyebbülten mentem aludni, és csak a holnapi teendőm járt a fejemben.
Reggel a felkelő Nap kellemes sugaraira nyitottam ki álmos szemeim. Nem húztam az időt, lemásztam, és el is indultam a Pengés fele.
Amikor odaértem, egy Siratót láttam arra kószálni, pont azt, amelyik megszúrt másodszorra is. Legszívesebben beleeresztettem volna egy nyilat, de végül lemondtam az ötletről.
Nyomokat kellett keresnem, amik a Kiúthoz vezetnek, a többivel nem foglalkozom.
Falat fal után, pengét penge után átnéztem, de semmi olyasmit sem találtam ami újdonság lett volna.
- A fenébe - hátamat nekidöntve az egyik falnak csúsztam le a földre. Legszívesebben ordítani akartam, de ahelyett elgondolkodtam a magam kis problémáin.
Fejemet az ég felé emeltem, és nyugodtan szívtam be a levegőt. Kinyitottam az eddig becsukva tartott szememet, és egy repkényes rész felé emeltem a tekintetemet. Megláttam valamit, magasan, a repkények fogsága alatt tartva. Felpattantam a köves talajról, és odarohanva mászni kezdtem.
Egyre feljebb jutottam, míg végül elértem. Letéptem róla a növényeket, elolvasva a feliratot, ami a táblára volt vésve.
VILÁGVÉGE - EINSTEIN - SZEKCIÓ - TILTOTT TERÜLET
- Mi a franc...? - tettem fel önmagamnak a kérdést, amire úgyse tudtam meg a választ. Nem tétováztam, nehezen, de leszedtem a táblát, és a Tisztás felé vettem az irányt.
Fél óra futás helyett, negyed óra alatt odaértem. Beléptem a hatalmas Kapun, és a Tábor fele vettem az irányt.
- Alby... Hol van? - két lihegés között alig tudtam valamit kinyögni, de végül sikerült. A srác akit megállítottam, nagy tekintettel meredt rám, majd megrázta a fejét.
- Nem tudom - nyögte végül ki. Megráztam a fejemet, és csalódottan megfordultam. A fűről felemelve a fejem, Newtot láttam éppen felém szaladni. A pillanat hevében leejtettem a táblát, és én is felé kezdtem rohanni. Végül mind a ketten megálltunk egymástól három méterre.
- Te meg mégis merre jártál? - akadt ki a volt legjobb barátom. Kezemet a homlokomhoz kapva, próbáltam valami értelmes magyarázatot kitalálni, de csak egy mondat járt a fejemben, amióta felkeltem: ,,Szeretlek, Zöldi" .
- Csak segíteni akartam - ennyi jött ki végül a számon. Másra nem tudtam gondolni, csak arra amit álmodtam.
Newt csípőre tette a kezét, és egy lépést felém lépett.
- Miért nem szóltál? Egyáltalán honnan jutott ez az eszedbe? Nem mászkálhatsz az Útvesztőből csak úgy ki, be! Majdnem egy teljes hétre eltűntél! Tudod, mennyire aggódtam érted? - ezen a kérdés hallatán megállt bennem az ütő. Aggódott? Értem? Hiszen már mióta vagyunk olyan rosszban, és mégis gondolt rám.
Közelebb léptem hozzá, hogy jobban a szemébe tudjak nézni. Egy karnyújtásnyi hely választott el minket egymástól.
- Mi ez Newt? Mikor lettünk mi ilyen rosszba? Összevesztünk? Mondtam valamit? Bármit is csináltam, bocsáss meg! Nem akarok veled ilyen kapcsolatba lenni! Borzasztó, hogy ennyire... Ennyire... - megakadtam, de végül összeszedve minden bátorságomat, kimondtam - Borzasztó, hogy ennyire utálsz! Lehet, nem vagyok a legjobb társaság, sőt biztosan állíthatom, de én ezt nem így akartam! Sosem volt semmilyen hátsó szándékom! És nincs is! Megértem, ha nem hiszed el amit meséltem, de ez az igazság! Valamelyik nap is álmodtam valamit, úgy szint a barátságunkról. Hogy lehettünk akkor annyira jó barátok? Miért utáltál meg?
Newt rezzenéstelen arccal nézett a szemembe. Megkönnyebbültem, hogy végre sikerült kimondanom neki, és vártam a választ.
- Zöldi, én nem utállak, és soha nem is foglak! Nem mondtál semmit, és pont ez a lényeg. Azt hittem bízunk egymásban. Annyira leblokkoltam, hogy Gally a testvéred, hogy egyszerűen nem tudtam máshogy reagálni. Én is sajnálom, ha megbántottalak. Bevallom, eleinte nem hittem el amit meséltél, de amint elmeséltem ezt Albynak, alátámasztotta, hogy ez igaz. Emlékszik az Átváltozásból, hogy barátok voltunk. Nekem sincsen hátsó szándékom, de aggódtam, hogy bajod esik. Ott vannak a bökött Siratók, mi van ha még egyszer megszúrnak? Ha nem éled túl?
- Szóval sosem utáltál?
- Soha. És mellesleg kifejezetten jó társaság vagy - elnevette magát, amitől én is mosolyra húztam a számat. Mélyen belenéztem a csokoládébarna szemeibe, és elvesztem bennük. A szívem zakatolt, és nem akart megnyugodni.
Másodpercek elteltével, az ölelésébe zárt. Megnyugodtam. Kiskorunkban sokkal másabb volt az ölelése. Érzelemmentes. Ez pedig pont, hogy televolt vele. Ameddig az Útvesztőben voltam, rájöttem, hogy ez az, ami a legjobban hiányzott.

A délután folyamán beszámoltam Albynak arról amit találtam. Mondta, hogy ezzel nem haladtunk előrébb, mert nem tudjuk mit jelentenek. Szomorúan vettem tudomásul.
Thomas beszélt nekem Teresáról, az új lányról, akit ma reggel felküldtek. Az üzenetről, amit ő hozott fel a kezében szorongatva. Gally kirohanásairól. Sok mindenről maradtam le.
A további órákat naplementéig Newtal töltöttem, aki mindent elmesélt az eddig történtekről bővebben. Megnéztük Teresát, aki még mindig eszméletlenül feküdt.
Benéztünk Serpenyőhöz is a Konyhába, aki, mint mindig, örömmel fogadott. A szőke hajú fiú kibeszélt a mai munkám alól, amit hálásan megköszöntem neki.
A Nap már lemenőben járt, hamarosan zárultak a Kapuk. A Tábor mellett leültünk egy padra és onnan meredtünk magunk elé.
- Milyen érzés emlékezni? - Newt felé fordultam, és meglepődtem a kérdésén. A fiú nem nézett rám vissza, de szorosan meredt maga elé.
- Attól függ, hogy mire. Ha én a szüleimre emlékszem vissza, mindig összeszorul a gyomrom. De ha Rád... Akkor megnyugszom. Aztán mindig elmélázom, hogy hogyan lehettünk mi ennyire jóban kiskorunkban. Annyira hihetetlennek tűnik az egész. Nekem nehéz volt hozzászknom, de sikerült végül.
Vettem egy mély lélegzetet és folytattam.
- Az a furcsa, hogy a barátságunkra csak akkor emlékeztem vissza, amikor rájöttem, hogy a nyaklánc nálam van. Szerintem ez az kulcs.
- Kulcs? Hogy érted? - óvatosan tette fel a kérdést felém fordulva. Ugyanígy tettem én is.
- Ezzel.. - a nyakamba kaptam, és olyan érzésem volt, mintha leállna a szívem. A lánc nem lógott a nyakamban.
- Eltűnt! - gyorsan felpattantam a helyemről és azon kezdtem el agyalni, hogy hova tűnhetett.
A búvóhely. A Sirató. Az Útvesztő.
A Kapukra kaptam a tekintetem, és megállás nélkül elkezdtem rohanni feléje.
Be akartam rohanni, de egy hang várásra késztetett.
- Mit akarsz csinálni Hazel? - Newt utolért és idegesen figyelt.
- Vissza kell szereznem!
- Miért olyan fontos? Csak most jöttél vissza - leejtette a hangsúlyát, és mélyen belenézett a szemembe.
- Csak ezzel tudok emlékezni Rád! Nem hagyhatom ott!
Kicsit hatásszünetet tartottam, és kimondtam a mondatot.
- Nem akarom, hogy elveszítsem azt amit Tőled kaptam. Emlékeznem kell Rád.
Newt aggódóan nézett rám. Én megfordultam az Útvesztő irányába, és futásra készen álltam.
Hazel, amikor Newt megmondta, hogy szeret mit tettél? Nem hagytad szó nélkül. Most se tedd.
Apa hangja szólalt meg a fejemben. Eleinte nem értettem mire céloz, de aztán világossá vált.
Newt már elindult visszafelé, Utánaszaladtam, és hátulról megkoccintottam a vállát. Ő felém fordult, én pedig egy határozott pillanatban az ajkamat rászegeztem az övéire.
A szőke hajú fiú átkarolta a derekamat, ezzel szorosabban húzva magához, reagált a cselekedetemre.
Ez volt az első csókom, amit sose gondoltam volna, hogy megteszem. Nem akartam szerelmes lenni senkibe, ameddig ennek vége nincsen.
Édes egy pillanat volt. Newt természetesen nem hagyta magát, így pár másodpercig ő vette át az irányítást.
Pár perc után homlokomat az övének döntve álltunk.
- Newt! Baj van! - Chuck érkezett mellénk, amitől rögtön elengedtem Newtot és ő is engem. Reméltem, hogy nem látta meg, hogy mi történt.
- Mi az Chuck? - kérdezte Newt kíváncsian. A göndör hajú fiú hosszas lihegés után bírta kinyitni válaszra a száját.
- Nézz az órádra! - Newt azonnal a bal karjára felhelyezett órára nézett, és aggódóan nézett rám.
- Mi történt Newt? - rémülten kérdeztem, mert nem esett le mi zajlik. A fiú a hátam mögött lévő falra mutatott.
- A Kapuk Hazel! Nem záródtak be!