3.Fejezet

És igen. Ott voltam. A bátyám szerető karjaiban, amik épp engem öleltek át. Sosem hittem volna abban, hogy újra láthatom, csak egy pici reményem volt, ami nekem kedvezett. Olyan szorosan öleltem, hogy cirka kinyomhattam belőle a szuszt is. Így álltunk percekig, ameddig el nem engedett.
- Hát te élsz? - szeme könnybe lábadt és sápadtan rám nézett. Sok megbeszélni valónk volt.
- Igen! De te, hogy kerülsz ide? - belemarkoltam a hajamba. Hogy lehetséges ez? Évek után megtalálom a bátyám. Hihetetlen.
- Én már 3 éve itt vagyok. Te mit keresel itt? - faggatózott. Mindkettőnk tele volt kérdésekkel. És kellettek a válaszok is rájuk.
A délelőttöt az Építők csoportjánál töltöttem, és, mint kiderült, a testvérem volt az Elöljáró. Miközben a feladatokat amiket adott elvégeztem, folyamatosan beszélgettünk. El se hittem, hogy ott áll velem szemben. Kiderítettem fontosabb dolgokat. Ő is abba az évben jött, mint én, csak pár hónappal később. Eleinte ő se emlékezett semmire, de miután keresztülment az Átváltozáson, visszatértek az emlékei. Sikerült minden fontosabb dolgot megbeszélnünk, aminek végképp örültem.
Az ebédnél egy asztalhoz ültünk. Éppen az egyik gyerekkori történetünkön nevettünk, amikor Chuck és Newt foglalt szembe velünk helyet. Végignéztem a két srácon, és a szőke hajú fiú, olyan szúrós pillantásokat vetett a testvéremre, hogy azon még én is csodálkoztam.
- Sziasztok! Gally ismered már Hazelt? - harapott bele a csirkébe kis haverom, aki láthatóan jóízűen falatozott.
- Oh, régebben, mint hiszed - Gally rám mosolygott, mire én a vállára hajtottam a fejemet. Önkéntelenül vigyorogni kezdtem. Hiányzott a tesóm. Rettentően hiányzott.
- És... Milyen volt az Építőknél Zöldi? - Newt köhögve figyelmeztetett arra, hogy ők is itt ülnek, mire én gyorsan visszaültem az eredeti helyzetembe. Még mindig nagyon furcsán nézett ránk, de nem érdekelt.
- Nem nekem való az biztos - nevettem el magamat kínosan. Háromszor vertem rá az ujjamra kalapáccsal, mire sikerült bevernem egy szöget.
- Délután kikhez mész? - Chuck már benyomta  régen a csirkecombját, és a következőt kezdte el enni, Jó étvágya volt a srácnak, az egyszer biztos.
- A Nyesőkhöz megy - Newt helyettem válaszolt is a kérdésre. Mi miatt lehet rám ennyire megsértődve?
- Hát, akkor ideje indulnod. Elkísérjelek? - Gally mosolyogva állt fel, amire egyet biccentve jeleztem, hogy benne lennék. Hátra néztem gyorsan, mielőtt otthagytam volna őket.
- Sziasztok - köszöntem el tőlük. Elrohantunk a bátyámmal Winstonhoz. Onnantól az ő szárnyai alá lettem hajtva. Alig egy órája voltam nála, mikor a disznóvágásnál tartottunk. Egyszerűen nem bírtam nézni, ezért a fiú mondta is, hogy hagyjam inkább.
- Biztos? Annyira sajnálom, csak nem bírom végignézni... - kerülgetett a hányás, és már éreztem a torkomban a gombolyagot amitől nyelni nem tudtam.
- Figyu Zöldi, általában senki nem bírja ezt a munkát, szóval egyáltalán nem haragszom. Menj - intett az ajtó felé nevetve. Kisétáltam az istállóból. A Nap szépen ragyogott, ami kifejezetten jólesett. Végignéztem a Tisztáson, és melegség töltött el. Mindenki végezte a dolgát, és egymással beszélgettek. Élvezték itt az életet. És ma, meglehetősen én is.
- Hát neked nem a Nyesőknél kéne lenned Zöldi? - a szőke hajú fiú állt mögöttem, jobb karját a csípőjére téve. Nem örült nekem túlságosan, de én azért rámosolyogtam.
- Winston mondta, hogy inkább jöjjek el. Nem bírtam végignézni ahogyan...
- Okéság, okéság. Nem kell folytatnod. Értem. Én is rosszul vagyok tőle. Hogy tudja valaki ezt csinálni... Fel se tudom fogni - végre egy halvány mosolyt vettem észre a szája szélén.
- Én sem. De te hogyhogy itt vagy? - a hajamat csavargatva jó elfoglaltságot találtam. Nézegettem a füvet. Érdekesnek bizonyult.
- Miért? Zavarok? - egyre közelebb gyalogolt hozzám, mire gyorsan felkaptam a fejem. Alig egy lépésnyire állt tőlem. Muszáj volt belenéznem a szemeibe. Természetesen, mint mindig elvesztem bennük, ahogyan eddig az összes alkalommal.
- Dehogyis. Csak nem tudom mivel üssem el az időt. Hosszú még a délután - az ajkamba haraptam. Nem voltam benne biztos, hogy érti-e a célzásomat. Szerettem volna társaságot a mai napra. Nem Gallyt, hanem Őt.
- Azt elhiszem - bólintott egyetértően. Ebből leszűrvén nem nagyon értette, hogy mire akartam volna kilyukadni, ezért inkább hagytam a témát.
- Megyek kezdek magammal valamit. Szia - hátat fordítva futottam előre, amíg egy éles hang utánam nem szólt.
- Hazel! - megfordultam, és észrevettem, hogy Newt felém futva utolért. Látszott a lábán, hogy megerőltette ez a kis futás is. Sajnáltam szegényt. Fogalmam nem volt arról, hogy hogyan szerezte ezt a sérülését, de nem akartam ezzel faggatni.
- Igen? - faképpel álltam előtte. Azonnal mosolyogtam volna, de nem akartam, mert ezzel lelepleztem volna az örömömet.
- Arra gondoltam, hogy esetleg... Elmehetnénk sétálni, vagy bármit csinálni. Úgysincs most semmi dolgom... - a bal kezével a nyakát fogta. Látszott rajta, hogy egy kicsit ideges volt ettől a kérdéstől, ezért inkább helyeslően bólintottam.
- Menjünk. Utána majd megkeresem Gallyt.
- Rendben. Akkor? Mehetünk? - hevesen bólogattam, és el is mentünk sétálni.
Az egész délután nagyon hamar eltelt. Végigbeszélgettem az egészet Newttal. Sokat nevettünk és bohóckodtunk. Annak ellenére, hogy megfogadtam, a családomon kívül nem fogok szeretni senkit, Őt igazán megkedveltem. Jó barátként tekintettem rá, ahogyan Chuckra is. Lehet, hogy mégis meg kell szegnem ezt az ötletem. Ugyanis már szereztem barátokat.
- Hazel! - Gally jött oda hozzánk a Táborhoz, és megölelt. Nem zavarta, hogy Newt ott állt mellettem. Ő még nem is tudta, hogy mi történt, de még nem akartam beavatni. Majd ha eljön az ideje.
- Szia! - elhúzódtam tőle, és kérdőn néztem rá, amikor megfogta a hajamat - Mi a fenétől zöld a hajad alja? - nézett a szemembe röhögve.

- Tényleg? Eddig nem szúrtad ki? - nevettem vissza én is. Intett a Konyha felé, hogy menjünk enni. Bólintottam, mire ő előrement. Én is mentem volna utána, de egy valami visszatartott. Valaki.

- Te nem jössz? - kérdeztem Newttól, aki totál megdermedve állt. Egy édes kis pillanatra felvette velem a szemkontaktust, de utána el is fordította a fejét.

- Majd később megyek - bólintott az alsó ajkába harapva és elment. Szótlanul néztem utána, aztán elfelejtettem valamit. Utána kezdtem rohanni.

- Newt várj! - lassan hátrafordult, én pedig, egy jó kis hirtelen meglepetésként, pár másodpercre ugyan, de megöleltem. Ő nem ölelt vissza, ami teljesen érthető volt a részéről. Hiszen alig ismerjük egymást, én pedig, mint egy vadidegen megölelem.

- Bocsáss meg - gyorsan elhúzódtam tőle, és a fejemet fogtam. Hogy lehettem ekkora béna? Ennyit a barátkozószellemről - Én csak megakartam köszönni... - nem tudtam befejezni a mondatot, mert a szőke hajú fiú a derekamnál fogva visszarántva megölelt. Annyira dobogott a szívem, mint még soha. Beszívtam az illatát, ami az itteni fűre és a munkára emlékeztetett. Newt elhúzódott tőlem, és a szemembe nézett. Egyikőnk se mosolygott, mert nem volt min. Csak néztük egymás szemébe.

- Köszönöm a délutánt - mondtam végül ki. 

- Nincs mit. Jobb ha most mész, Gally vár - jelentette ki bólogató fejjel. Elindultam végül a Konyha felé, ahol Chuck már engem várt. 

- Hazel, szia! - mosolygott rám - Ülsz mellém? - kérdezte tök boldogan. Képtelen voltam nemet mondani neki.

- Persze, hogy ülök melléd - simogattam meg a kósza tincseiből álló haját.

- Szupi! Hoztam neked kaját! - Chuck elém tolt egy tányért, benne két darab szendviccsel. Mivel nem ettem rendesen ebédet, ezért ebbe jóízűen beleharaptam.
- Köszi! Nagyon finom! - mondtam, miközben falatozgattam. A fiú közben poénos vicceket mesélt össze-vissza amin nagyokat röhögtünk. A testvérem közben jól eltűnt, sehol nem találtam.
Miután megettük a vacsorát visszavittük a tányérokat Serpenyőnek. Elindultam vissza a Kórház (én legalábbis annak tekintem) irányába, mert ma még ott kellett aludnom. Clint és Jeff már ott voltak, előkészítve az ágyam.
- Köszönöm szépen - mosolyogtam rájuk.
- Nincs mit - mondták egyszerre kórusban - Mi most megyünk is! Szia! - köszönt el Clint, de muszáj volt valamit megkérdeznem, ezért megállítottam.
- Várjatok! - hátrafordultak és kérdőn néztek - Ma nem kell, hogy legyen itt valaki? - kérdeztem bizakodva, hogy talán azt mondják amit szeretnék.
- Elméletileg nem muszáj itt maradnia senkinek, maximum akkor, ha megkérsz rá valakit. Jó Éjt! - mondta Jeff és kisétáltak.
Tök egyedül maradtam, és hosszas filózás után, úgy döntöttem nem szólok senkinek. Így lesz a jó. Fel kell dolgoznom a ma történteket. Egyszer csak rábukkantam a testvéremre, akiről fogalmam nem volt, hogy él-e még, erre egy helyen vagyunk már 3 éve. Elrontottam két munkalehetőséget az Építőknél és a Nyesőknél. Plusz, még volt annyi eszem, hogy amikor Newt hangulata amúgy sem volt a toppon, megöleltem. Hogy lehettem ekkora hülye? Nyilvánvalóan nála még szerintem a barátkategóriába sem tartozik a kettőnk kapcsolata, erre egy vadidegen hirtelen megöleli? Kész katasztrófa volt az egész.
Épp nagyban bóbiskoltam már, amikor kinyílt az ajtó. Arra fordultam, de senki nem volt ott.
- Hahó? - tettem a kérdést, miközben egy vázát fogtam a kezembe, a biztonság kedvéért. Egyre közelebb haladtam az ajtó felé, de nem volt ott senki. Tárva nyitva állt - Biztos valami kinyitotta - nyugtatgattam meg ezzel magam. Azonban mikor visszafordultam, valaki lefogta a számat és kivonszolt az épületből. Nem volt arca, de egy kés a kezében lógott.
- Megöllek te senkiházi vacadék! Az egész a te hibád! Minden! A te rohadt családodé! Az apád lesz a következő! Felfogtad?! Keresheted az 'Ő'-det, csak az az egy baj, hogy nem fog tudni megmenteni, mert addigra már rég meghalsz! Szánalmas vagy. Miattad szenved, nem veszed észre?! Mindenki tőled szenved! Legszívesebben kidobnálak a francos Perzseltföldre ahonnan való vagy! Gyűlöllek! Azt hiszed bárkinek ezzel segítesz?! Hát, nem fogsz! Az a személy akit annyira nagyon keresel, bele fog halni ebbe az egészbe! Érted?! Belehal! Ahogyan te is ebbe! - felém jött a késével. Éreztem, hogy meghalok...

Egy óriási sikítás közepében riadtam fel. Annyira megvoltam rémülve. Ki se nyitottam a szemem, de valaki az ölelésébe zárt. Az illatából azonnal felismertem, és nagyon szorosan visszaöleltem.
- Jól van, nyugi csak álmodtál! Sss! - simogatta a hajamat. Remegett az egész testem, mint a nyárfalevél.
- Valaki miattam szenved! Miattam! - válaszoltam neki vissza, miközben még mindig próbáltam feldolgozni ami most történt.
- Senki nem szenved miattad Zöldi! Nyugodj meg! - hevesen kellett kapkodnom a levegőt. A sírás szélén álltam, gyűlöltem ezt a visszaemlékezést, ahogyan az összes többit.
Szép lassan lehiggadtam, de még mindig Newt óvó karjaiban voltam. Nem tudom, hogy mit keresett itt, de ott, akkor nem is érdekelt. Egy valamit viszont biztosra tudtam: biztonságban vagyok. Lassan elhúzódott tőlem a szőke hajú fiú, és elvesztem a mogyoróbarna szemeiben.
- Minden okéság? - kérdezte mosolyogva.
- Igen, azt hiszem. Köszönöm - haraptam bele az alsó ajkamba.
- Megyek. Nekem is aludnom kell. Jó Éjt - állt fel az ágyról és az ajtó felé igyekezett.
- Newt állj! - visszafordult. Szemét lesütötte a padlóra. Tudta mit fogok mondani - Itt maradsz velem? - kérdeztem halkan. Ő bólintott, és egy takarót levéve elhelyezkedett egy oszlop előtt. Mindketten a saját helyünkön fekve gondolkoztunk.
- Minden rendben Zöldi - mondta, és pár percre rá elaludtam. Még hallottam az utolsó szavait - Vigyázunk Rád.