11.Fejezet

Teljesen lefagyva álltam a bátyám előtt. Nem tudtam hinni a szememnek, hogy így néz ki: nyakán sorjában éktelenkedtek a lila erek, amik egészen a fejéig felfutottak. Könnycseppek jöttek ki a szemeiből, amik nem akartak elállni. Felé kezdtem indulni. Azt hittem, hogy meghalt, erre ott állt velem szemben, és muszáj volt beszélnem vele.
- Hazel, ne menj! - egy kéz nyúlt a bal csuklómhoz, és visszarántott magához. A szőke hajú fiúval találtam magamat szemben, aki aggódóan meredt rám.
- Ő a testvérem, Newt. Muszáj - elhúztam tőle a karom, és ismételten felé vettem az irányt.
- Gally? Nézd! Kijuthatunk! Itt vagyunk! Gyere velünk te is! - próbáltam meggyőzni, de ő csak szipogva fogta a fegyvert egyre erősebben, egyenesen felém.
- Nem megyünk sehova! Az Útvesztő az otthonom! Ahogyan nektek is!
- Tévedsz, Gally - Thomas hirtelen mellettem termett, az íjammal a kezében, amit át is adott nekem. Felhúzva én is a báryám felé emeltem a fegyveremet, amitől egy kicsit meg is hátrált - Ki megyünk innen. És Te is velünk jöhetnél!
- Igen? Egy olyan világba, ahol amúgy is meghaltok? - elröhögte magát, és a kezét maga mellé csúsztatta. Köhögve, de ismét belekezdett a mondandójába - Mind megfogtok halni! Ha kell egyenként, te megölnek Titeket! Hazelt pedig én magam fogom! Itt és most! - felém tartotta a pisztolyát, és a ravaszon volt egyetlen vérző ujja.
Zakatolni kezdett a szívem, és behunytam a szememet.
Miért akar megölni? Mit tettem én ellene?
- Azt próbáld meg! - Thomas védelmébe vett, és szigorúan nézett Gallyre.
- Itt maradok az otthonomban - mondta halálos nyugalommal - És Ti is!
Thomas felé irányította a fegyvert, és elsütötte. Chuck védekezően termett előtte, majd Gally összeesett: Minho egy lándzsát dobott a mellkasába, amitől azon nyomban kiszállt belőle az élet szikrája.
Rögtön odarohantam hozzá, és leguggoltam elé. Még a szeme nyitva volt, de tudtam, hogy nem sokáig.
- Szeretlek, Gally - a könnyeim záporozni kedztek, és egy az arcára is hullott - Annyira sajnálom.
Felálltam mellőle, majd a többiek felé vettem az irányt.
- Thomas... - abba a percbe Chuck összeesett, és egy véres folt éktelenkedett a pólóján. A Futárfiú azon nyomban a kezei közé kapta.
- Chuck! Hé! - odasiettem én is, és a másik oldalán kezdtem fogni.
- Ti voltatok a legjobb barátaim... Amit nagyon köszönök. Sosem foglak Titeket elfelejteni - belenyúlt a zsebébe és két darab faragott embert vett elő. A kezünkbe nyomta majd folytatta - Köszönöm... Köszönöm...
A szám elé kaptam a kezemet, majd sírva láttam, ahogy Chuck itthagy bennünket. Thomas még szólongatta, de nem járt sikerrel.
Az érzéseim teljesen kavarogtak bennem, és legszívesebben ordítottam volna.
Meghalt a bátyám, aki teljesen megőrült. Meghalt Jeff, a legjobb Kóronc, akit valaha ismertem. Meghalt Chuck, aki megmentett engem a láztól.

Fekete ruhás alakok rontottak be az ajtón, majd mindenkit kihurcoltak a teremből. Engem meg Thomast fel kellett emelniük, mert nem akartunk elmenni.
Kivonszoltak minket a helyiségből. Egy sivatagban találtuk magunkat, amit a Nap ereje pokolian felmelegített.
Beraktak minket egy helikopterbe, ami az utolsó ember után rögtön fel is emelkedett.
- Jól vagytok srácok? Nyugi már biztonságban vagytok - mondta egy barna hajú alak, aki vigyorogva meredt ránk.
Odakúztam a helikopter azon oldalába, ahol ablakok voltak, és a tájat kezdtem el figyelni.
Az Útvesztő felett repültünk el, aminek a látványa borzalmas volt. Nem is bírtam sokáig nézni, így elfordultam tőle, majd behunytam a szemem.
- Gyűlöllek!
Ez a kiáltás beleégett a tudatomba: én mondtam ezt Chucknak, amikor kijöttünk az Útvesztőből.
Egy kéz fogta meg az enyémet, ami épp a földön pihent. Kinyitottam könnyekben ázott szemem, és Newtal találtam szemben magam. Szó nélkül megöleltem, amit viszonzott is. Szükségem volt valakire, aki még itt van velem. Az pedig nem volt más, mint Ő.
- Minden rendben lesz. Ígérem - eltolt magától, majd egy laza mozdulattal letörölte a könnyel borított az arcomat. Halványan mosolyogtam, és aprót bólintottam. Nagyon reméltem, hogy végre az lesz amit ő mond.
Vállára hajtottam a fejemet, és csendesen magam elé meredve néztem ki az ablakon. Az álmosság a hatalma alá kerített, így gyorsan elbóbiskoltam.

- Thomas, Hazel! Ébredjetek, mennünk kell! - Minho ordibálására kaptam fel a fejemet, ami a helikopter oldalán feküdt. Lövöldözések hangját hallottam, és rajtunk kívül senkit nem találtam a kis helyiségben.
Felpattantam a helyemről, majd egy férfi az ujjával egy óriási épületre mutatott. Habozás nélkül elkezdtem felé futni, miközben körbe tekintettem. Sötét éjszaka volt, a csillagok természetesen nem látszódtak az égen. Csak a Hold állt ott, társaság nélkül.
Az épület, mely felé rohantam, gigantikus méretű volt. Reflektorok világították körbe. Elég félelmetesnek tűnt, de ha oda kell mennem, hát megyek.
Beérve becsukódott mögöttem a kapu, majd odamentem a többiekhez, akiket időközben észrevettem.
- Merre voltatok? - érdeklődött Teresa, aki Thomashoz sietett, majd megölelte. Én a térdemre támaszkodva kapkodtam levegőért, mígnem egy nő meg nem jelent előttünk.
- Remélem jól vagytok! Biztosan sok kérdésetek van, amikre majd ne aggódjatok, megkapjátok a válaszokat. De addig is szabaduljatok meg a szagotoktól. Abban a helyiségben van a fiúk zuhanyzója, a lányokat pedig én kísérem el. Itt vannak ruhák, ezt majd vegyétek át - kedvesen mosolygott, és odaadta a fiúknak a ruháikat. Valami nagyon nem stimmelt vele. Túlságosan mű volt a viselkedése - Lányok, ti várjatok ameddig hozom a ti ruháitokat is.
Teresa bólintott. Én szó nélkül hagytam, hogy hátatfordítva elmenjen.
- Holnap tartsunk egy gyűlést - mondta Minho, aki a kezében tartott ruhadarabokat vizsgálgatta.
- Rendben. Azért viszont mindenki jöjjön ide, és találkozunk lefekvés előtt - kontrázta Thomas.
A nő időközben visszaért, és odaadta nekünk a ruhákat, majd magunkra hagyott minket.
Teresával éppen indulni készültünk, amikor egy kéz érintette meg a vállam.
- Ugye majd visszajössz? - Newt állt előttem kaján mosollyal a száján, amire én is ugyanezzel reagáltam.
- Persze. De jobb lesz, ha most megyek és lezuhanyzom. Nem árt - beletúrtam a hajamba, majd elindultam Teresa nyomába.
Nem haladtam túl sokat, mert ugyanez a kéz, ragadta meg a csuklómat, ezzel visszarántva magához. A szőke fiú egyik pillanatról a másikra ráhelyezte az ajkait az enyémekre. Erre azonnal a nyaka köré fontam a kezeim, ezzel szorosabban húzva magam felé. Ő megfogta a derekemat, amitől muszáj volt belemosolyognom a csókjába.
Az idilli pillanatnak Minho és Teresa vetett véget, füttyszóval.
Elhúzódtam Newttól, aki még mindig mélyen nézett a szemeimbe.
- Ezt muszáj volt, Zöldi - mondta, és elvigyorodott.
Már épp válaszra nyitottam volna a szám, amikor Teresa elhúzott, a zuhanyzó irányába.

Megkönnyebbülés volt beállni a forró víz alá. Lemostam magamról a sok koszt és vért, amit az Útvesztőben szereztem.

Megmostam a már jó ideje nem látott vizet hajam.

Miután végeztem felvettem a tiszta ruháimat, és a nő a szobánkba kísért minket Teresával.

- Nem hiszem el, hogy kijutottunk - mondta Teresa, majd leült az ágyára.

- Nem hiszem el, hogy meghaltak - válaszoltam, amire a lány felém nézett. Megrázta a fejét, majd áttért az én ágyamra, és helyet foglalt mellettem.

- Mindig velünk lesznek. Itt bent - mutatott a szívére - Ők is kijutottak velünk együtt.

Aprót bólintottam, aztán megöleltem Teresát. Nagyon jól estek a bátorító szavai.

- Aludjunk, hosszú napon vagyunk túl.

Összeráncoltam a szemöldököm.

- Vissza kellene mennünk hozzájuk. Hiszen megígértük.

- Te megígérted a szöszidnek, de én fáradt vagyok, Hazel. Neked se ártana aludnod.

Végül beletörődtem az ötletébe, és én is elaludtam, vele együtt.

10.Fejezet

Az órák valósággal rohantak: mindenki pakolt és a fegyvereit készítette elő. El sem hittem, hogy ott álltam, a kijutásnak a szó szerinti küszöbén.
Éreztem, ahogyan fellángol bennem a tűz. A gondolataim ide-oda repkedtek és sosem tudtam, hogy éppen mi járt a fejemben.
Az íjammal bohóckodtam percek hosszáig, amíg végre sikerült befejeznem. A találkozópontra mentem, ahol a többiek már ott voltak, kivéve egyvalakit nem láttam: Newtot.
- Hol van Newt? - kérdeztem közéjük érve, mire Thomas megrázta a fejét. Ebből már most rosszat sejtettem, pedig még nem is válaszolt semmit.
- Utoljára a Térképszobában láttam. Talán még mindig ott van - a szavai után egy hirtelen mozdulattal hátra is fordultam, és arra mentem.
Beérve az erdőbe igen különös érzés kerített hatalma alá, amit egy kis fejfájás is fűszerezett. Nem foglalkoztam vele, hanem a célom irányába haladtam, lépteimet egyre jobban felgyorsítva.
- Szia. Itt vagy? - nyitottam be az ajtón, és besétáltam. A szőke hajú fiú ott állt, és a 7-es zóna felfüggesztett térképét vizsgálgatta. Felém se fordulva, szótlanul meredt maga elé.
- Mint látod igen. Miért jöttél? - megforgott a tengelye körül, és rám pillantott. A szemeiből sugárzott a kimerültség és a gyötrő szomorúság. Annyira sajnáltam, hogy azt nem lehet puszta szóval kifejezni. Elvesztette a legjobb barátját, ami egyenesen pokoli. Hasonlót érezhettem Anyánál is. Az egész lénye hiányzik, de az emléke örökké veled maradt.
- Megkeresni - apró hatásszünetet tartottam, miközben egyre jobban közeledtem felé, lépésről lépésre. - És megnézni, hogy vagy.
- Hát láthatod, nem vagyok a toppon. Meghalt a legjobb barátom. Értem. És ezt sosem fogom tudni meghálálni neki - elé lépve megérintettem a felkarját, és mélyen a szemébe néztem. A barna tekintetére szinte teljesen lefagytam.
- Azzal fogod meghálálni, ha kijuttatsz minket innen. Biztos vagyok benne, hogy most ő is ezt akarná. Nem hiába halt meg, hanem egy cél miatt, és annak Te is a részese vagy érted? Tudom, hogy barátok voltatok, és azt is, hogy most mit érzel. Azt hiszed ezen nem lehet túllépni, de igenis van rá mód. Ugyanez volt velem is. Majd belehaltam abba, hogy Anya elhagyott minket, de találtam megoldást. A barátaimat. Ők ott voltak mellettem, és kihúztak az általa okozott mély szakadékból. És Neked is segíteni fognak - biztatóan rámosolyogtam, aztán eszembe jutott, hogy még nem fejeztem be a mondandómat - Ahogyan én. Nem fogom csak úgy elfelejteni azt ami még évekkel ezelőtt történt, persze, Te nem emlékszel rá. Bármiben szívesen segítek.
- Köszönöm, Hazel. Jó, hogy van egy olyan barátom, mint Te - a barát szó hallatán hevesen kezdett verni a szívem. Tehát megbízik bennem, és elfogad a barátjának?
Az ajtó felé mutatva jeleztem, hogy jöjjön, mert indulnunk kell. Kisétáltunk, és véglegesen bezártuk a Térképszoba ajtaját.
Teresa és Chuck ott álltak ahova én régebben érkeztem. A többi fiú is lassan gyülekezni kezdett, és idő közben mindenki odaért.
- Akik nem akarnak jönni, azoknak ez az utolsó esélyük! Higgyétek el, ez a hely, nem az otthonunk! Gyertek velünk és ti is kijuthattok innen! - Thomas lelkesítő beszéde több embert felrázott a helyes cselekedet irányába, de voltak akik hátramaradtak. Nem akartak velünk tartani.
- Na jó, indulás! - Minho futva előre elindult, és követtük.

A zóna felé haladva semmivel nem törődtek a fiúk. Nekem a harcon járt az agyam, és a kijutáson. Semmi másra nem tudtam gondolni, csakis ezekre.
Vajon Apa felismer? Mennyit változhatott az idők alatt?
Belemerülten futottam, mire nagy hirtelenjében egy kéz ragadta meg az enyémet.
- Lassíts! Ideértünk - Minho halkan adta ki a parancsát, amire aprót bólintottam.
Chuck aggódva jött vissza az előremeneteléből, mert látott egy Siratót, a kijutásunk utolsó folyosóján.
- Figyeljetek: tudom, nem maradtunk sokan, és mindannyian féltek. Hirtelen jött ez az egész, én belátom. De gondoljátok csak bele! Ha sikerül, egy új korszak nyílik meg előttünk! Nem kell itt élnünk! Csomó lehetőségünk lesz! - Thomas lelkesítő beszédet tartott nekünk, amivel pár fiút, sikerült meggyőznie. Vett egy mély levegőt, és minket nézve folytatta - Vagy kijutunk, vagy küzdünk a halálig! Chuck, te vigyázz a kulcsra! Maradj Teresával, és menjetek középen! Hazel! Te, Minho meg én megyünk előre! A többiek mind jönnek mögöttünk, és fedeznek!
A tervet mindegyikőnk megértette, és egy hangos ordítással iramodtunk a folyosó vége felé.
A Siratók jöttek: kiáltások, fiúk üvöltései, fegyverek használata lepte el az egész helyiséget. Én az íjjammal lőttem a szörnyű teremtményeket, és páran besegítettek. Chuck és Teresa közben bejutott, és egy éríntőképernyő előtt álltak meg.
- Egy kód nyitva! Nyolc számjegy! - ordította Teresa. Kétségbeesetten Thomasra nézett, aki épp egy Siratóval küzdött, de ennek ellenére, mégis válaszolt.
- Ez az Útvesztő nyolc órája! Minho, mi a sorrend?
- 7,1,5,2... - a kiáltása abbamaradt: a dög leterítette a földre, és a fröcsögő nyálkája terítette be. Thomas rohant segíteni neki, de a számolást egyikőjük se tudta befejezni - Szállj le rólam!
- Gyerünk Minho, mi a sorrend? - kérdezte Chuck, egyre több idegességgel a hangjában.
Az egyik Sirató fejébe egy nyílvesszőt eresztettem, és futva indultam el a kis srác és a lány irányába.
- 6,4,8,3! - válaszoltam Minho helyett. Teresa gyorsan bepötyögte a kódot, mire a körülötte lévő falak lefele csukódni kezdtek. A még megmaradt fiú gyorsan hozzájuk futott, de a Siratók se adták fel: jöttek mögöttük. Jeff, egy elszánt pillanatában, kifelé vetette magát, és egyedül szembeszállt az egyikkel, ami elragadta.
- Jeff! - ordítottuk egyszerre Clinttel, de késő volt. A legkülső fal lezáródott, és még mindig maradt kettő. Siratóból, és betonfalból is.
Az egyik ilyen összenyomta a nyálkás lényt, de az utolsó nem adta fel.
Megfogtam kezembe az íjjamat, előreléptem egy lépést a többiektől, és tüzeltem. A Sirató fejébe ment a nyíl, amitől egy másodpercre neghátrált, és összenyomta a fal.
Pár pillanat múlva egy csúszdára ért a lábam, amitől elestem, és azzal a szép lendülettel mentem lefele.
Amint leértem, érkeztem a hideg betonra, de ugyanakkor fel is álltam. Megvártam, amíg a fiúk mögöttem ugyanígy lecsúsznak, és elindultam Thomasszal együtt előre.
Egy kivilágított folyosón mentünk végig, melynek a két fal közti találkozásában egy piros cső futott végig. A helytől kirázott a hideg.
A Futárfiú megállt egy hatalmas zöld ajtó előtt, és tátott szájjal figyelte. Felette ugyanebben a színben világított egy hatalmas "EXIT" felirat.
- Ez most komoly? - Serpenyő épphogy mellénk ért, de már elsütötte első megjegyzését. Mindenki szótlanul fordult felé, azonban senki se válaszolt.
Kinyitottam az ajtót, ami hatalmasat nyikorgott. Az elém táruló látványtól elállt a szavam: kitörött üvegek szilánkjai mindenütt, fehérköppenyes emberek a földön, hátuk mögött véres fallal. Rombolás és pusztítás volt itt, egy kis gyilkossággal keverve.
Egy terembe léptünk, amely közepén egy téglalap alakú emelvény állt, körülötte érintőképernyőkkel, és összetört székekkel. Mögöttük egy pár méterre számítógépek sorakoztak, pár monitoron kamerával.
- Tényleg figyeltek minket. Elejétől fogva - Newt odament az egyik kamera elé, és a Tisztást kezdte nézni benne. A többi fiú úgyszintén így tett: körülnéztek, és lassacskán felfogták, hogy mi van.
Letérdeltem a földre, hogy szemügyre vegyem a bokámat, mert sajgó fájdalmat éreztem benne. Okos létemre a tenyeremet letettem a földre, a szilánkok közé. Egy szép méretes darab meg is vágta. Felszisszentettem, majd megnéztem. Egy jó hosszú vágás volt rajta, amiből csak úgy szivárgott a vér.
A fél karomon lévő pólóm ujját letéptem, így abból már hivatalosan is trikó lett.
A fecnit elkezdtem a véres kezemre tekerni, jó szorosan, amennyire csak tudtam. Pillanatokon belül átázott, de legalább enyhített a fájdalmon.
Thomas épp egy képernyő előtt állt, ahol egy pötty méretű piros gomb éktelenkedett. Megnyomta, és mintha egy kivetítő lett volna megjelent egy nő feje. Egy nőjé, akit én már régóta ismertem.
- Helló! A nevem Dr. Ava Paige, a VILÁGVÉGE - EINSTEIN - SZEKCIÓ - TILTOTT TERÜLET igazgatója vagyok. Ha ezt látjátok akkor sikeresen teljesítettétek az Útvesztő-próbát. Szívesen gratulálnék személyesen, de a körülmények ezt nem teszik lehetővé. Ti nem emlékeztek, de a Nap felperzselte a világunkat. Emberek milliárdjai vesztek oda a tűzvészben, és a világméretű szenvedésben. De utána egy sokkal rosszabb következett: Kitörésnek neveztük el. Egy halálos vírus amely az agyat támadja. Kiszámíthatatlan, gyógyíthatatlan. Ellenszere nem volt. De hamarosan egy új generáció született, ami képes túlélni a vírust, hirtelen okunk támadt gyógymódot keresni. A fiatalokat tesztelnünk kellett, vagy akár feláldoznunk kegyetlen körülmények között, hogy vizsgálhassuk az agytevékenységüket. Azt, hogy miben különböztök tőlünk. Talán nem értitek, de nagyon fontosak vagytok. Sajnálatos módon a kísérletek csak most kezdődtek, és mint azt látjátok nem mindenki támogat minket. Lassan haladunk, az emberek félnek. Nekem nyilván késő, de nektek nem. Vár a külvilág, de ne felejtsétek: a VESZETT jó! - az utolsó mondatánál pedig agyonlőtte magát.
Mindenkit sokkolt az, amit látott. Próbáltam összerakni, hogy miről beszélt itt ez a nő, akit a kezdetektől fogva utáltam.
- Most mi lesz? - kérdezte Chuck, aki közben mellém lépett. Arcán látszott az izgatottság és félelem. Leguggoltam elé, és rámosolyogtam.
- Minden rendben lesz, ne aggódj! - a vállára raktam a kezemet, aki egy kicsi várakozás után ezt megunta és inkább megölelt. Azonnal viszonoztam, ami melegséggel öntött el.
Lassan elhúzódott tőle, én pedig felálltam. Épp hátrafordultam, amikor szembetaláltam magam Newtal.
- Mi történt a kezeddel? - vette szemügyre a tenyeremet, közbe néha az arcomat fürkészve.
- Kicsit felsértettem, de semmi bajom - mondtam nyugodtan, majd elhúztam a ketem.
- Menjünk - közölte Thomas maga mögé pillantva. Én ezt egy bólintással nyugtáztam, majd egy lépést tettem előre.
- Nem! - kiáltotta mögülem egy ismerős hang, amit nem figyelmen kívül hagyni. Gally ott állt vörös szemhéjjal, egy pisztollyal a kezében. Rá se tudtam ismerni.

9.Fejezet

- Mi a fenét művelsz? - ugrottam a bátyám elé, még mielőtt valami durvább dolgot művelt volna. Nem hittem a szememnek. Hogyan hülyült meg ennyire? Egyáltalán mitől?
- Te tehetsz róla! Mindenről, érted?! Amióta itt vagy, ez az egész hely meghülyült! Először az Útvesztőbe csak úgy, ki-be rohangálsz, aztán a lány, most meg a Siratók? Hát komolyan nem veszed észre, hogy mi folyik körülötted? Tönkreteszel minket! - teljesen kikelt magából, miközben én épp visszafogtam a támadás elől. Thomas rémülten állt előttünk, akinek hamar visszaszállt a bátorsága.
- Én legalább tettem valami értékelhetőt! Te mit tettél Gally? Hm? Azon kívül, hogy falak mögé rejtőzöl? - a Futárfiút Minho tartotta vissza a verekedéstől, de mind a ketten szabadulni akartak. Nem engedhettem meg, hogy bármelyikőjüknek baja essen, de a testvérem erősebb volt nálam: a földre taszított egy gyors mozdulattal. Bevertem a halántékomat, ami után már jelentkeztek is a fájdalmak.
- Higgadjatok már le! - üvöltötte Alby, akinek a hangjára minden ott álló felfigyelt. Newt segített felállni, de még mindig fogtam a fejem. Olyan érzés volt, mintha egy hatalmas késsel szurkálnák, megállás nélkül, könyörtelenül.
- Várj, Alby igaza van - higgadt le Thomas, majd elindult a Tábor felé. Chuck rohant is utána, Teresával egyetemben. Én is megtettem volna, de előtte el kellett intéznem valamit.
- Te teljesen meghülyültél? Mi a fene bajod van? - Gally indulatosan megszorította a vállamat, és a szavai után fröcsögött a nyál a szájából. Hogy történhetett ez vele...
- Ezt inkább nekem kellene kérdeznem Tőled! Ezt mégis, hogy gondoltad az előbb? Eltűnsz egy időre, majd így beállítasz, és beversz Thomasnak? Mi lett veled Gally? Te nem ilyen voltál, amikor legelőször találkoztunk itt...
- Egyáltalán van fogalmad arról, hogy kinek a pártján állsz? Amióta csak itt van ez a hülye bökött azóta lett ez az egész Tisztással! És tudod mit? Elegem van! Belőled is! - el akartam hátrálni tőle, de nem engedte. A tekintettemmel próbáltam azt sugallni, hogy eresszen el. Nem értette meg, ehelyett belemarkolt a pólómba, és erősen maga felé rántott - Vagy ezek, vagy én! Válassz!
Mit kellett volna erre reagálnom? Gally teljesen megőrült, ahogyan azt Newt is mondta. Nem tudja, hogy mit beszél, és ráadásul engem is gyűlöl. Erősen gondolkoztam a válaszon, de végül eldöntöttem. Még jobban utálni fog, de nem érdekelt. Ez a helyes.
- Akkor inkább ők. Te nem a bátyám vagy. Majd ha ő áll velem szemben, tárgyalhatunk a választásról. Addig nem - mérgében ismételten a földre taszított. Meg akart ütni, de valaki ellökte. Alby volt.
Mintha nem is érdekelné, hogy a Vezér ordibál vele, ismét ágaskodni kezdett, az ő igazával. Felálltam, újra a lábamra, és a Tábor felé igyekeztem. Abban a pillanatban jött ki Teresa, megrémült arccal és tekintetével engem keresett.
- Gyere gyorsan! Thomas magába szúrta a Sirató tüskéjét! - lehidaltam, és kocogni kezdtem az épület felé. Amint odaértem, a Futárfiú a földön feküdt, akihez épp Chuck beszélt.
- Mi a fene történt itt? - jött be Newt is, aki szintén olyan fejet vágott, mint én. Leguggoltam Teresával szembe, aki idegesen túrt bele a hajába.
- Egyszer csak magába szúrta, mert emlékeznie kell... Valami ilyesmit mondott, és gyorsan beadtuk neki a másik fiolát - egy pillanatra nem értettem. Miről beszél ez a lány?
- Milyen fiola? - kérdeztem érdeklődve, mire megérintette valaki a vállam. A szőke hajú fiú mélyen a szemembe nézett, mire én rezzenéstelen arccal kaptam el a tekintetem. Semmi kedvem nem volt most ilyesfajta jelenetekhez, mert annál sokkal rosszabb dolgok következtek be.
- Teresa hozott fel magával 2 darabot, amikor megérkezett. A zsebében voltak, és az egyiket nálad használtuk. Segített, szóval Tommyn is fog. Ez biztos - a lány aprót bólintott, majd visszafordult Thomas felé. Aggódóan figyelte, mint mindegyikőnk a szobában.
A nap nehezen telt el: Gally átvette a hatalmat a Tisztársak fölött. Mind maga mellé állította őket. Elhitette velük, hogy erről az egészről csakis Thomas tehet.
Albynak, Newtnak és a maradék embernek, persze nem hitt senki. Sikerült neki, elérte amit akart.
Az éjszaka leszálltával mindenki készülődni kezdett a közelgő Siratók miatt.
Ugyanúgy a Dutyiba mentünk, mint tegnap. Azt tartottuk a legbiztonságosabb helynek.
Lassan betelt a hely: Chuck, Teresa, az alvó Thomas, Newt és Alby.
Nekem a nap folyamán támadt egy ötletem, amit véghez akarok vinni. Megakarom nézni, hogy az a szörnyeteg is eljön-e a Tisztásra, amelyik megszúrt. Ha igen, a zöld nyomból a hátán követni tudom, hogy merre mennek. kell lennie kijáratnak erről a helyről. Muszáj. A táblával nem jutottunk túl sokra. Szeretnék valamiben tényleg, valóságosan segíteni.
Amikor mindannyian bementek a Dutyiba, már csak én maradtam utolsónak hátra. Rájuk csuktam a rácsos ajtót, és gyorsan kulcsra zártam.
- Hazel, mégis mi a... - Chuck jött oda először, majd őt követte Teresa, végül Newt. Mind kérdezgették, hogy mégis mit művelek, és miért nem megyek be.
- Zöldi, azonnal gyere be! - emelte fel a hangját a szőke srác, aki a közben a rácsba kapaszkodott. Leguggoltam elé, és hülyén vigyorogni kezdtem rá.
- Nem zöld a hajam, többé nem kell így hívnod - mondtam, majd végleg felállva elfutottam tőlük. Az erdő felé vettem az irányt, ahonnan egy nagy fa mögül néztem ki a Kapura. Newt szerint éjszakánként egy Sirató jön, és visz el embert.
Elegem lett ebből a hülye helyzetből. Talán igaza is van Gallynek... Akkor lett felforgatva minden, amikor én is idekerültem. De ennek most vége.
A tervem a következő volt: megnézem, hogy az a Sirató jön-e el, ami mindig engem "őrzött" a búvóhelyem alatt, majd amikor tisztes távolságba kerül tőlem, követem be az Útvesztőbe.

Fél óra kemény várakozás után, megjelent. Végre bejött.
Közeledni kezdett a Tábor irányába, ahol a többiek rejtőztek. Egy magabiztos mozdulattal felvetette magát annak falára, és felfelé mászott. Oldalról látszott, hogy az ablakok helyét (amiben eleve nem volt üveg) ledeszkázták. A szörnyeteg afelé kezdett indulni. Még messze volt tőle, de teljesen elképedtem, amikor a falécek, egyszerűen leestek a szögezett helyükről. Tátva maradt szájjal figyeltem a jelenetet: Gally állt le leszedni őket. Ordibálva jelzett a Siratónak, hogy felé jöjjön, ami ki is szúrta. A farkával kirántotta a bátyámat, akit megragadott, és leugrott vele, vissza a földre. Az oldalán nem láttam festéknyomot, így nem az volt, akire én számítottam.
Sietve elvitte Gallyt, aki semmilyen hang nélkül tűrte. Kimentek a Kapun, utána pár perccel mindenki, mint az őrültek, kiviharzottak a rejtekhelyükről, és el is kezdődött az ordibálás.
Éreztem ahogyan leszédülök a nedves talajra. Képtelen voltam felfogni, azt, ami az előbb történt. A testvérem feláldozta magát. Elvitte egy Sirató.
Gyűlöltem sírni. Mindig gyengének tartottak miatta, de most egyszerűen nem tudtam megállni: előtörtek belőlem a könnycseppek, és utat engedtem nekik.
A térdeimet felhúzva rájuk raktam a fejemet, eltakarva az arcom. Behunytam a szemem, és abban reménykedtem, hogy ebből semmi nem történt meg.
- Hazel! Hol a fenébe voltál? - Gally jött be hatalmas mosollyal az arcán a szobába. Épp a kedvenc könyvemet olvastam, amit attól a nőtől kaptam érkezésünkkor. Mivel más tárgyat nem hozhattam magammal, csak ez maradt nekem.
- Amióta megjöttünk ebbe a szobába vagyok. Nem tudom, hogy hol kerestél, de én innen el se mozdultam, és nem is fogok - lapoztam egyet a regényben. Pont egy izgalmas résznél tartottam, ha mondhatjuk annak. Számomra igenis az volt, egy ilyen helyen meg főképp.
- Találkoztam tök jó fej fiúkkal! Jó barátok nagyon! Gyere te is! - már számtalanszor megkért arra, hogy hagyjam el a szobát, de képtelen voltam rá. Minden este Apát vártam, aki vagy nem jött, vagy késett egészen addig, amíg el nem aludtam. Ő feltalálta magát: összehaverkodott pár sráccal, akik állítólag király haverok lennének nekem. Nekem azonban csak egy barátom volt: Allison. Sajnálatos módon ő is cserbenhagyott. Szintén az itt lakó gyerekekkel kezdett el játszani, amiért én véglegesen megsértődtem. Itt hagyott könyvvel, és egyedül. Magamban, amit kifejezetten utáltam, mert ha az ember egymagában ül, akkor folyton csak agyal valamin, ami lehet őrültség, és egy pokolian fontos dolog is.
- Hagyj békén. Nem fogok kimenni, hányszor mondjam még el? Apa úgyis hamarosan jön. Még 30 perc 29 másodperce van a munkából. Már csak 28... - nem fejezhettem be a visszaszámlálásom, mert elkapta mind a két felkaromat nagy hirtelen, amitől ki esett kezem közül a könyv.
- Nem zárkózhatsz mindig be! Hagyd ezt abba! Nekem is hiányzik Anya, nagyon. De muszáj valakivel beszélgetned, a hülye könyveden kívül! Most olvasod tizenkettedszerre! Ez már beteges! Hidd el, nagyon kedvesek, és tuti bírnád őket! Ali is úgy szeret köztük lenni... - itt én fojtottam belé a szót. Nem akartam Aliről beszélgetni, Anyáról pedig végképp. Még most is a szakadékában vagyok, ahonnan nincs kibúvó, és soha nem is lesz.
- Hagyd már abba! Ne beszéljünk erről könyörgöm! Ettől vagyok úgy ki, hát nem érted? Vissza akarom kapni Allisont és Anyát! - gyűlöltem erről beszélni, de valahogy minden alkalomkor előkerült. A bátyám látván, hogy kezdek rosszul lenni ettől, az ölelésébe zárt, és úgy nyugtatott meg. Nem sírtam, tartottam magamban a lelket, de ha az így megy továbbra is, el fogom cseszni az életem. Utáltam ezt a szót, de most szükség volt rá. 
Pár perc után Gally az ajtó felé igyekezett. Ki is nyitotta azt, de még mielőtt átlépte volna a küszöbét, odarohantam hozzá.
- Te ugye nem fogsz itt hagyni engem? Azt már tényleg nem bírnám elviselni - a szavak hallatán elmosolyodott, és ismét megölelt.
- Nálad hülyébb húgot a világ nem látott - elnevette magát, amitől én is elmosolyodtam. Eltolva magától belenézett a szemembe, ami a magabiztosságot és a reményt sugallta felém - Mindig veled maradok te lökött! - megsimogatta a fejem tetejét, ezzel összekócolva a hajam.
Reggelig békésen aludtam: a Nap már felkelt és hallatszott a Tisztás hangja. Feltápászkodtam, és elindultam a Tábor felé.
Nagyban koncentráltam az éjjel történt dolgokra, amikor valaki a maga irányába fordított és erősen megszorította a vállam.
- Te mégis mi a fenét képzeltél, he? Csak úgy bezársz minket, aztán elmész amerre kedved tartja? - Minho lekezelően kezdett el velm beszélni, amit teljesen meg is értek. Pofátlanul otthagytam őket, ráadásul bezárva.
- Sajnálom. Tényleg - őszintén fejeztem ki a bocsánatkérésem, amitől láthatóan egy kicsit le is nyugodott.
- Elvitték Gallyt, ugye? Vagy kamu a pletyka? - a testvérem neve hallatán görcsbe rándult a gyomrom, és szorosan a földet kezdtem el bámulni. Feladta magát. Meghalhatott...
- Igaz. Elvitték, de nem tudunk mit csinálni, és tennünk kell valamit. Eddig csomó mindenkit vittek el, de ez nem maradhat így! Ki kell jutnunk innen! Figyelj, semmi hátsó szándékom nincs: van bármi nyomotok amit fel tudunk használni? - a Futárok Elöljárója faarccal meredt maga elé, de utána egy pillanatra rám pillantott.
- Talán. Thomas megölt egy Siratót amikor az Útvesztőben voltunk, de még nagyon nem kutattuk át.
- Akkor azt kellene megnéznünk! Hátha találunk valamit! Bármit! - azonnal jobb kedvre derültem és legszívesebben azon nyomban útnak indultam volna. Minho mintha védekezni akart volna, felém tette ki a tenyereit, és halványan vigyorogni kezdett.
- Hú, de lelkes itt valaki. Rendben szólok Thomasnak és még pár embernek, az úgy megfelel? Öt perc múlva itt találkozunk, okéság? - aprót bólintottam, mire ő el is rohant.
Mégis ki lehet jutni erről a helyről? Van kijárat? Kiszabadulhatunk innen? Megtalálhatom Allisont? Apa még egyszer áttud úgy ölelni, hogy biztonságban higgyem magam? Vajon megváltozott a kinti világ? Lehet minden a régi?
Olyannyira belemélyedtem a saját kérdéseimbe, hogy észre se vettem a percek múlását. Minho megjelent pár fiúval és elégedetten rám nézett.
- Elegen leszünk? - a hüvelykujjamat felmutatva jeleztem, hogy igen, és elindultunk kifelé. Útközben Winstonnall beszélgettem aki végig az éjszakámról faggatott: mégis mit csináltam amíg ők bezárva vártak, stb. Lassan sikerült mindent elmagyaráznom neki, és ettől új erőre kaptam. Kiadtam magamból azt amit kellett, és nem szomorított el annyira Gally sem. A hiánya elviselhetetlen volt, de most csak egy cél rebegett a szemem előtt, méghozzá a kijutás innen.
Elértük azt a falat, ami a drága szörnyünket préselte össze. Valaki undorodva figyelte, de én egyre inkább közelebb mentem hozzá.
- De szép Siratópalacsinta! Ebből mégis mit akarsz kiszedni? - Serpenyőt egyre jobban irritálta a kis kedvencünk, mire én egy biztató mosolyt küldtem felé.
- Héj, azt hiszem találtam valamit! Srácok nézzétek! - Winston intett nekünk, hogy menjünk közelebb, mire mi óvatosan közeledtünk. Mutatóujjával egy másodpercenként felvillanó vörös fényre mutatott ami a két fal közül jött.
Az ázsiai származású fiú kezével benyúlt és egy hosszú mozdulat után, egy nyálkás és gusztustalan valamit szedett ki onnan.
- Ez meg mi a fene? - kérdezte Winston, miközben ő is a kezébe vette a szerkezetet. Különböző drótok lógtak ki a végéből, és egy henger szerű valamibe futott bele. Rajta pirosan égett a 7-es szám, mellette pedig ugyanebben a színben pittyegett az, amit Winston észrevett.
- Nem tudom, de nem vihetnénk vissza a Tisztásra? Nem akarok találkozni a haverjaival... - mindenki egyszerre bólintott, és elindultunk vissza. Az út felénél elkértem Minhótól a fém tárgyat és vizsgálgatni kezdtem.
- Mi olyan különleges a 7-es zónában? Nem nagyon voltam ott, csak annyit tudok, hogy ott van a Pengés - zihálások közepette sikerült kimondanom amit akarok, az Elöljáró pedig levehetetlen tekintettel figyelte az adott folyosót, amin éppen kocogtunk.
- Amikor Thomas megölte a Siratót, az a zóna volt nyitva, valószínűleg onnan jöhetett - komoly gondolatokba mélyesztettem az agyam, és boldog voltam, hogy találtunk valamit. Valamit ami segítheti a kijutást innen.
Visszaérve bementünk a Gyűlésterembe, ahol Thomas, még mindig ájultan, Teresa ölében a fejével aludt. A többi Tisztárs, aki ki akart menni erről a helyről, mind ott vártak minket.
- Na? Mit találtatok? - jött előre Clint és izgatottan várta a fejleményeket. A Futárok Elöljárója laza léptekkel előrement. Én karba tett kézzel csak figyeltem a jeleneteket.
- Ez a kütyü valamit jelez. Pirosan villog és ugyanez a szín mellette mutatja a 7-es számot. Valószínűleg a zónára utalhat, mert aznap éjjel az volt nyitva. Ez egy nyom lesz, csak ki kell találnunk, hogy mit jelent. Ezért Hazel meg én elmegyünk ma és utánanézünk - az utolsó mondatnál felkaptam a fejem, és kérdően Minhóra néztem. Ő csak aprót bólintott, mire én értetlenül álltam vissza a helyemre - Nem vihetnek több embert el! Thomas hamarosan fel fog ébredni, biztos vagyok benne, addig ő majd köpik nektek. Aztán majd meséltek. Te pedig gyere Bököttkém! Indulás! - intett nekem oda, mire utána mentem. A lépcsőn kisétálva beleszagoltam a kinti levegőbe és nagyot sóhajtottam: Gally nem lehet itt. Se Apa és Allison.
- Zöldi várj! - gondolkodás nélkül hátrafordultam, és megláttam magammal szemben a szőke hajú fiút. Kedvesen rámosolyogtam - Vigyázz magadra - a vállamra tette a kezét, én pedig poénkodva az ellentétes karommal ugyanezt a mozdulatot megismételtem az ő vállán. A nevetés szélén álltunk mind a ketten, de még nem fejeztem be a mondandóm.
- Most úgy őszintén: mikor nem szoktam? - elnevettük magunkat, egy percre sem elnézve egymásról. Végül Minho beszólása törte meg az idilli pillanatot, amit az igazat bevallva, a végtelenségig képes lettem volna folytatni.
- Majd később folytassátok ezt, Gerlicék! Hazel gyere! - elengedtem a fiút és elbaktattam az ázsiai srác felé.
- Mielőtt indulunk, mutatok valamit - maga elé mutatva némán követtem egészen be, az erdő sűrűjébe. A nedves talaj sáros volt és nyirkos, de akiktől kaptuk ezeket a cipőket, sikeresen megóvtak. Egy fából tákolt kis építményhez értünk, amibe egy kicsi ajtó vezetett be. Beléptünk, és egyenesen elállt a szavam: a falakon különböző képek sorai, amelyeken egy szám virított, jelezve a zóna számát. Alatta ládák, gondolom azokban is mind a felfedezéseiket rakták. Az egész térség csodálatos volt, de ez még mindig nem volt semmi. Mindennek a közepén egy fekete ponyvával letakart, kör alakú tárgy állt. A Futár egy mozdulattal lerántotta, és csak ámultam.
Apró fadarabokból kirakott terepasztal, ami ábrázolt az Útvesztőt.
- Az Útvesztő. Az egész. Körülötted pedig, mint látszik, mindegyik zónának megvan a saját ládája, amiben a térképeiket tároljuk. Le vannak bennük rajzolva ahogy változnak. Figyelj úgy egy éve kezdtük feltérképezni a külső részeket... - mutatott a 2-es zónának a délebbi részére - És sajnos semmilyen kijáratra utaló nyílást, rést , folyosót nem láttam. Ha lenne kiút már megtaláltuk volna.
- Nincs minden veszve! Itt van az a ketyere, ugye? Hátha mutat valami újat! Nem lehetetlen semmi sem! Ki fogunk innen jutni - legszívesebben ígéretet tettem volna erre, de inkább nem mondtam. Minhót sikerült jobb kedvre derítenem evvel, és elmosolyodott.
- Hogy a fenébe lehetsz te mindig ilyen lelkes? - halkan elröhögte magát, én pedig értetlenül megráztam a fejem. Fogalmam nincs, hogy ez mitől van, de engem a kinti világ iránti kíváncsiság és a maradék családom megtalálása hajt.
- Indulás! Estig még van időnk és hátha találunk valamit! - az utasítására észbe kaptam, és az ajtó felé igyekeztem. A fiú gondosan letakarta a művét amit készített, aztán pedig indulhattunk is.

Elkocogtunk a 7-es zónába, ahol ismét a Pengés fogadott minket. Közelebb és közelebb mentünk és igyekeztünk minden egyes részletét körbejárni.
Épp az egyik rész nézegettem, amikor a srác kiáltására voltam figyelmes. Rögtön megijedtem, odarohantam, mert rettegtem, hogy történt vele valami. Amikor odaértem megkönnyebbülten láttam, hogy semmi baja, de idegesen kapkod a háta után.
Kivettem a táskájából a kütyüt, amit a Siratóban találtunk. Egyfolytában pittyegett.
- Mi a francos baja van ennek? - kérdezte Minho, de rá se hederítettem a kérdésére. Erősen koncentráltam a fémes tárgyra, ami néhol még mindig ragadt egy kicsit.
Mit jelezhet ennyire? Valamit tudatni akar velünk, de micsodát?
Már épp a feladás határán jártam, és elindultam egy újabb penge irányába, mikor jobban kezdett jelezni, és akkor jöttem rá mit jelent.
- Minho! Gyere - az ázsiai fiú mögém futott, és kérdőn bámult rám - Ez a cucc, az utat mutatja. Kövess!
A kezemben tartott tárggyal legalább egy fél órát keresgéltünk, mígnem elértünk egy két fal között nyúló folyosóra. A szívem vadul kezdett kalimpálni, és nem tudtam leállítani a veréseit. Lefagyva ejtettem le a henger alakú fémet, és egyenesen előre bámultam.
- Hazel, minden okéság? - éreztem magamon Minho tekintetét, de nem fordultam felé. Az ajkamba harapva automatikusan lejátszotta az agyam azt a filmet, ahol a Sirató a folyosó végéről felém kezd el rohanni.
- Ismerem ezt a helyet. Én már... - a mondat végét elfelejtettem befejezni, de nem érdekelt. Az Elöljáró úgyis tudta, hogy mire akarok kilyukadni, szóval feleslegessé vált volna.
Elindult a végtelen hosszúra nyúló folyosó végére. Legfeljebb hét méter széles lehetett, de pereme mentén, mindkét oldalon egy hatalmas, véget nem érő szakadék húzódott. Korom feketeség borította. Nem volt kedvem beleesni, semmilyen esetben az egyszer biztos.
A végénél, egy újabb falhoz érkeztünk, Minho pedig dühösen rá is csapott ököllel.
- Áh, egy újabb zsákutca! - a kezemben tartott tárgy pirosan izzó fénye hirtelen zöldre váltott, amitől majdnem kiejtettem a kezemből a ketyerét.
- Szerintem ezt látnod kellene... - mellé léptem és a kis kijelzőre mutattam ahol szép zöld árnyalatban világított a 7-es szám, a mellette lévő pötty is úgyszintén.
- Okéság... Ez meg mi a franc? - kérdezte meglepetten, mire mindketten meghátráltunk egy hangos mozzanattól. A fal elkezdett kinyílni előttünk - Te biztos vagy ebben?
- Ha az lennék, már régen meghaltam volna - előre indultam, Minho pedig szó nélkül követett. Egy sötét, kör alakú alagútnál álltunk meg, ahova egyikőnk se akart nagyon bemenni, de ha ki akarunk innen jutni, akkor muszáj lesz.
Az Elöljáró leguggolva megnézte a kör szélét. Belenyúlt egy gusztustalan, nyálkás anyagba, és elfintorodva nézett vissza rám.
- Siratók... - a mondatot nem tudta befejezni, mert egy hang jelzett nekünk. Felfele kezdtem nézni, sőt minden irányba, de nem láttam a forrását - Hazel, futás!
Gyors iramba kapcsolva elhúztuk a folyosóról a csíkot, pont időben. Az összes fal bezáródott. Tovább futottunk a Pengésben, és onnan az utolsó pillanatban sikerült elmennünk. Egy fal, ami elzárt minket a régen látott repkényes Útvesztőnk belső részei közül, szintén záródni kezdett. Felugorva kúszni kezdtünk és a végén lezúgtunk a földre. Keményet csapódtunk rá, és levegőért kapkodtunk mind a ketten.
- Gyerünk vissza - lassacskán feltápászkodtam és nyújtottam a kezemet Minhónak, aki szemrebbenés nélkül elfogadta. Segítettem neki felállni, majd sétálva elindultunk vissza.
Amikor már mind a ketten kezdtünk ismét feltöltődni energiával, futásnak eredtünk. Negyed óra alatt a Tisztáson is voltunk.
- Na? Találtatok valamit? - Alby jött felénk Chuckal az oldalán. Mindketten bólintottunk.
- Thomas... Felébredt? - zihálások közepette kérdeztem Chuckot, aki a Gyűlésterem felé mutatott. Elindultam arra, amerre az ujja meredt, Minho pedig ottmaradt a Vezérnek beszámolni az információkról.
Bunkó módon csakúgy kinyitottam a terem ajtaját és Thomas mellé siettem, akit Teresa őrzött Newt társaságában.
- Jól vagy? - egyszerre kérdeztük Thomasszal egymásnak intézve a kérdéseinket. Elvigyorodtam. Jó volt újra ébren látni.
- Előbb kérdeztem szóval mesélj - leguggoltam Newt mellé, aki mosolyogva nézett. Ezt viszonozván visszatértem Thomashoz.
Eleinte neheztelt, de végül kimondott mindent. Alig hittem a füleimnek. Nem akartam elhinni amiről hallottam.
Elmesélte, hogy a VESZETT csak immúnis gyerekeket küldött be ide, és, hogy ő és Teresa ennek a szervezetnek a részesei voltak. Ők juttatták a többi fiút ide. Nekik dolgoztak, mégis ide küldték őket.
Rólam és Newtról is szót ejtett. A barátságunkról, és a nyakláncról.
- Hogy a fenébe lehet ez? Nem mi tettük ezt! - Teresa könnyei hullottak, mint a záporeső. Nagyon sajnáltam, én is sokkolva lennék, ha egy ilyet csak úgy megtudtam volna valakitől.
- Most ez a legkevesebb gondunk. Itt vannak. Többen - egy fiú nyitott be az ajtón, és ugyanazzal a lendülettel el is tűnt egy hatalmas ordítás közepette. Elragadta egy Sirató.
Kirohantam a teremből. Hallottam ahogyan utánam kiáltoznak, de nem érdekelt. Segítenem kellett a többieknek.
Az erdőben rejtegetett íjamért futottam, majd beálltam segíteni. Legalább öt Sirató volt, ha nem több. És mindegyik erősek. Nagyon.
A nyilakkal egyenesen az arcukba próbáltam célozni, hogy egy percre elveszítsék az irányítást maguk felett és közelebbről le lehessen őket támadni. Gyűlöltem őket. Elvették tőlem Gallyt. Megölték. Ezt pedig nem fogom hagyni tett nélkül.
Minhót láttam felém szaladni, akit igyekeztem nem eltalálni a nyílvesszőkkel.
- Csináld tovább! Szólok a... - nem tudta befejezni a mondatot, mert Newt, Thomas, Teresa és Chuck jelentek meg fegyverrel a kezükben.
- Zöldi, nem is bánsz olyan gyengén az íjjal - a szőke hajú fiú mögém sétált, a körülményekhez képest eléggé nyugodtan.
- Ezt vehetem egy bóknak is? - kérdeztem éppen tüzelve az egyik áldozat fejére. Telibe találtam így Thomas le tudta rohanni egy vasvillával.
A harc eléggé sokáig tartott: nem adták fel ezek a dögök annyi szent. A tippem jó volt, öt szörnyeteg támadt a Tisztásra, de ebből csak kettőt öltek meg, és szintén ugyanennyi elmenekült, vissza az Útvesztőbe. De az utolsó még hátramaradt. Tekintetemmel végig őt kerestem, és végül rábukkantam: Newt küzdött vele, épp a földre tiporva őt. Ész nélkül felé kezdtem rohanni, és a nyilamat célra tartottam, de késő volt. Alby a Siratóra támadt, ami meg is sebesítette őt. A szörny pedig egy gyors szúrással megölte.
A szám elé kaptam a kezemet, és a földre rogytam. Egy hatalmasat ordítva a dög távozott a Vezért cipelve a hátán.

Olyan volt, mintha megállt volna az idő. A távolban lehetett hallani, ahogyan a többiek ordítozva Newt felé rohannak. Én képtelen voltam felállni.
Alby halála egyszerűen lesokkolt. Feláldozta magát Newtért, a barátjáért.
Csak képzelem az egészet. Ezzel a gondolattal próbáltam magamat nyugtatni, ami persze nem sikerült.
Eltelt legalább egy óra és én még mindig a Sirató hűlt helyét néztem. Senki sem jött hozzám oda, de akik Newtal voltak, már rég elmentek onnan.
Egy kéz érintette meg a vállamat, és az illető leült mellém. Nem néztem rá, tekintetem leragadt a földön, ahol egykor a Vezetőm feküdt.
- Értem halt meg. Nem hagyott cserben. Miattam történt. - Newt kétségbeesett hangjára azonnal odakaptam a fejemet. Teljesen magába volt zuhanva.
- Úgy sajnálom - szomorúan ránéztem, és megöleltem. Egyikőnk se akart elhúzódni a másiktól, most én nyújtottam sziklát Newtnak. Hisz a barátok ezt teszik. Segítenek egymáson.
Még egy darabig így voltunk, majd én tettem meg a rossznak tűnő lépést, és elhúzódtam tőle.
Egy halvány mosollyal nyújtottam neki a kezemet, hogy segítsek neki felállni, amit ő el is fogadott. Felrántottam a földről, és elindultunk a Tábor irányába. Szótlanul haladtunk egymás mellett, amíg Minho elénk lépve meg nem törte a csendet.
- Készüljetek, irány a Térképszoba!
A szavai hallatán egy kicsi életkedvvel lettem megtöltve. Rögtön a szőke fiúra néztem akivel egyszerre bámultunk Minhóra, aki erre egy elégedett mosolyra húzta a száját.
- Teresa és Thomas rájöttek a kiútra. Összevetettük amiket eddig szereztünk infót, és abból összerakták az egészet: ahol a Siratók kijönnek, mi kijuthatunk!
Erre a kijelentésre fellelkesültem újból. Azonnal a Térképszoba felé vettem az irányt majd berontottam annak az ajtaján. A fekete hajú lány hatalmas mosollyal az arcán fogadott.
- Ki fogunk jutni innen!
- Méghozzá még ma - fejezte be Thomas a mondatot. Aprót bólintottam és kértem, hogy avassanak be a tervbe.
Legkésőbb délelőtt el kell indulnunk, mert azzal is számoltak, hogy csomó dög is vár minket ott, amiben teljes mértékig biztos voltam. Több fegyvert viszünk és mindenkit, aki ki akar szabadulni erről az átkozott helyről.
- Most pedig szedj össze mindent ami kellhet! Hamarosan lelépünk!

8.Fejezet

Egy faház szerű építményben nyitottam ki a szemem, és óvatosan felültem. Megfogtam az első tárgyat, ami hozzám a legközelebb állt: egy párnát. Ezzel készültem a támadásra.
Elindultam előre, mert halk mocorgást hallottam. Egy néger fiú fordult velem szembe, éppen valamit kotyvasztva egy edényben. Szúrósan néztem rá, mire ő mosolyra húzta a száját. Hogy a fenébe képes ilyenkor mosolyogni?
- Mi ez a francos hely? És te ki vagy? - azonnal belekezdtem a kérdezősködésbe. Azonnal lefagyott a vigyor a képéről, és aggódóan meredt rám.
- Ugye ezt most nem komolyan kérdezted? Csak viccelsz. Tuti valami poén az egész - teljesen úgy tűnt, mintha könyörögne valakinek. Meg voltam ijedve, és legszívesebben letámadtam volna, hogy mondja el végre a kérdésemre a hülye választ.
- Ne szórakozz velem! Mi ez a hely, és te ki vagy? Mit keresek itt, és én ki vagyok? - záporoztak belőlem a kérdések, és kezdtem összezavarodni. Hol a francba vagyok?
- Basszus. Várj meg, mindjárt jövök - kiviharzott az ajtón, amit azzal a szép lendülettel be is vágott. Nem tétovázva, én is utána indultam. Épp nyitni készültem volna, amikor valaki megelőzött, és jól fejen talált. Lezúgtam a padlóra, és szorosan a "fegyver" után nyúltam.
- Aú! Ezt miért csináltad? - fogva a fejemet, felálltam és szembenéztem az idegennel. Nálam legalább egy 5 centivel magasabb, szőke hajú fiú állt velem szemben.
- Bocsánat, nem volt szándékos. Jobban vagy? - felhúzott szemöldökkel kérdezte, mire totál elképedtem. Mi köze van ahhoz, hogy én jól vagyok-e? Nem is ismerem, azt se tudom, hogy én ki vagyok!
- Mi közöd hozzá? Egyáltalán ki vagy? - kezdett idegesíteni az, hogy senki nem mondja meg, amit tudni szeretnék, mindig kitérnek a téma elől. A néger fiú odaállt a szőke hajú mellé, és keserűen nézett.
- Látod? Elfelejtett mindent... Szólni kéne Albynak. Ez így nagyon nem lesz okéság... Lehet, hogy nem kellett volna neki beadni azt, amit Teresa felhozott?
- Nem hiszem el. Hogy a fenébe lehet ez?
És ott telt be a pohár.
- Könyörgöm, valaki mondja már el, hogy mi folyik itt! - már-már kérlelőre vettem a figurát, és még valami aranyos nézést is megpróbáltam bevetni ellenük. A két srác majdnem egyszerre bólintottak, és intettek, hogy menjek utánuk. Csendben követtem őket, magamba meredve.
Körülnéztem a helyen, végig a nyomokban baktatva, és egy egész szép helyen éltek. Volt itt erdő, állatok, és csomó fiú, aki mind engem bámult, teljesen idiótán.
- Megtörtént vagy nem? - megálltunk egy alak előtt, aki sápadtan méregetett. Erre nem tudtam hogyan reagálni, így a földet kezdtem el bámulni. Kavargott bennem a kérdések sorozata, de inkább befogtam a számat.
A szőke hajú fiú szomorúan bólintott, és a másik, akitől eléggé megrémültem a vállára rakta a kezét.
- Ne félj. Visszajön a régi Hazel. Egyébként te, - mutatott rám - most szépen elmész Newtal, és elmesélsz neki mindent, amit tudsz. Tudom, hogy emlékszel - halvány lila gőzöm nem volt arról, hogy miről zagyvál itt össze, de azért feltettem egy két kérdést.
- Mégis mire kéne emlékeznem? A saját nevemet nem tudom - elég lehangolóan hagyták el ezek a szavak a számat, de a férfi megrázta a fejét.
- Nem lesz ez így jó...
- Kérlek, legalább a nevemet mondjátok meg, ha a kérdésemre nem válaszoltok - könyörögni kezdtem, más választásom már nem volt. Ez volt az utolsó lehetőségem.
Elfordultak tőlem és halkan sutyorogni kezdtek valamit. Nem értettem belőle semmit, de az érdekelt a legkevésbé.
Hol vagyok? Ki rakott be ide? És azok kicsodák?
Egy göndör, barna hajú gyerek mosolyogva rohant felém. Még életemben nem láttam, ezért ösztönösen elkezdtem hátrálni. Nekiestem a magas szőke fiúnak, aki szerencsére megállt a lábán, és elkapott.
Segített biztos pontra helyezkedni, de addigra a a kis srác ideért, és szorosan átölelte a derekamat.
- Úgy örülök, hogy jól vagy - mondta, miközben behunyta a szemét. Miért jön oda hozzám amikor nem is ismerem? Csodálkozva néztem a többi fiú felé, mire az egyik leszedte rólam - Mi az?
- Nem emlékszik Rád, Chuck. Egyikőnkre se - végre megtudtam valakinek a nevét. Ezt az esélyt kihasználva a mutatóujjamat a szőke hajú fiúnak az orrára raktam.
- Tehát, ha ő Chuck, akkor te ki vagy? - a furcsa cselekedetemtől kicsit ledermedt, de nem vettem az ujjam. Csak ezzel érhetem el, hogy rám figyeljen.
- Newt vagyok - beleharapott az alsó ajkába, majd az egyik szabad kezével mutogatni kezdett - Ő itt Jeff, aki ott volt veled, amikor felkeltél. Ez pedig itt Alby.
- Öhm... Sziasztok akkor. Nyissunk egy új lapot, jó? Nagyon meg vagyok ijedve, azt se tudom, hogy ez a hely micsoda, ti kik vagytok, meg ilyenek. És láthatólag nem nagyon örültök a kérdéseimnek, szóval inkább nem erőltetem.
- A stílusa jobb irányba haladt, az egyszer biztos - vigyorgott Alby. Newt szúrósan nézett rá, amitől rögtön lefagyott az arcáról a mosoly.
A három fiú elintézte egymás között a dolgokat, és végül én a Newtra maradtam. Ő fog nekem beszámolni mindenről, plusz válaszol a kérdéseimre, egészen estig, mert utána el kell bújnunk. Nem tudom, hogy hova, sőt még az oka is homályos, de kiderítem.
Szótlanul haladtam mellette, miközben ő bemutatta az épületeket, és a különböző helyeket. Pár emberrel is találkoztunk, aki mind azt kérdezgette, hogy jól vagyok-e. Értetlenül meredtem ilyenkor az idegenvezetőmre, aki minden egyes alkalommal megrázta a fejét, a kérdő fiúnak.
Végül hátunkat a falnak döntve leültünk. Ez zárta el a Tisztást az Útvesztőtől, azt hiszem.
- Kérlek, mesélj el nekem mindent. Valami foszlány csak kell, hogy legyen a múltból. Neked is van, nem? - vett egy mély lélegzetet, és komoran nézett előre.
- Minden másfél hónapja kezdődött, amikor Minho, és Thomas, tudod a két Futár, megtalált ájultan a Pengésben. Visszahoztak ide, a Tisztásra, és elmeséltél nekünk mindent, amire emlékeztél. A családod, az Ellenszer amit odakint készítettél. Végül itt maradtál velünk, és beilleszkedtél. Aztán valamikor volt egy álmod, rólad és rólam, ahogyan még régen barátok voltunk. Visszaemlékeztél valamilyen nyakláncra, amit állításod szerint, én adtam neked a születésnapodra. Csak az a nyaklánc nem volt meg, mert az Útvesztőben hagytad, azon a helyen, ahol három évet egyedül leéltél. Be akartál menni érte, de nem tetted, mert akkor jött Chuck szólni, hogy nem zárultak be a kapuk. Alby kérésére meg kellett védened őt, mert addig mi itt a többi fiúval voltunk elfoglalva. Kimentetek a búvóhelyedre, ahol egyre rosszabbul voltál, egy Sirató szúrásától. Megígértetted Chuckal, hogy nem szólhat nekünk, hanem tartsa titokban, de ő nem tette. Amikor másnap reggel visszaértetek, bedühödtél, mert szólt Albynak. Teresa, a lány akiről meséltem, ő jött utolsónak a többiek szerint, hozott fel magával két darab fiolát, amiben valami kék lötty volt. Jeff beléd szúrta, és most itt vagy. Pár napra rá keltél fel, és semmire sem emlékszel. De van még egy utolsó ötletem, hátha ez segít. Azt mondtad, csak ezzel tudsz emlékezni. Rám - elővett egy gyönyörű nyakláncot a zsebéből, és felém tartotta.
- Ez az, amiről beszéltél? Amit te adtál nekem? - óvatosan megfogtam és a feliratot kezdtem rajta nézni. Remember Me.
- Igen. Hátha ezzel valami előjön - felrakta rám a láncot, én pedig le se vettem róla a szemem. Annyira szép volt. Rendesen kidolgozott, és káprázatos.
- Mi történik éjszakánként? Miért kell elbújni?
- Nyugi, Zöldi, elmondom azt is - most az egyszer láttam mosolyogni. Eléggé jól állt neki, de ilyenre még gondolnom sem szabad, hisz nem is ismerem, de állítólag barátok voltunk.
- Zöldi? Ez a nevem? - nevettem el magam, végig az ő tekintetét keresve. Nem nevetett velem együtt, de végig a szembe nézett.
- Hazel a neved, de én amióta ismerlek Zöldinek hívlak, mert zöld a... - megállt a mondatban, és a hajam után kezdett nyúlni. Tátva maradt a szája a döbbenettől, bárcsak érthettem volna, hogy miért.
- Mi az? - egyszerűen megformálva a kérdést, a meglepődött idegenvezetőm, látszólag épp a gondolatait szedte össze.
- Neked zöldnek kéne lennie a hajad végének! De teljesen barna - mutatott a hajamra, nekem pedig ez tényleg sok volt. Nem értettem semmit.
Newt elmesélte amit még tudnom kellett, aztán indultunk vissza a Táborhoz. Mindenki már az elbújásra készülődött: a Siratók minden éjszaka elvisznek egy embert, ők választják ki, hogy melyiket.
Én tehetetlenül néztem végig, ahogyan mindenki menekülni próbál a menedéke felé. Ötletem nem volt, hogy hova bújhatnék el, de valaki a segítségemre jött.
- Van egy ötletem, hogy hova menjünk, gyere! - Chuck jött oda hozzám, és a még épp pólóm ujját kezdte húzni maga felé, de megálltam. Kérdőn fordult felém vissza.
- Állítólag, te elárultál engem - tudni akartam az igazat. A fiú nem viselte jól a kijelentésemet, mert szomorúan kezdett maga elé nézni.
- Csak meg akartalak menteni, mint Tisztárs, a Tisztársat - vissza fordult felém könnyes szemmel - Annyira sajnálom. Bocsáss meg - odaléptem mellé, és letöröltem a könnyeit az arcából. Semmire nem emlékszem, de ha most tudnék mindenről, megbocsájtanék neki. És most is azt fogom tenni.
- Tudod, Chuck ha megmaradtak volna az emlékeim, nehezebben menne ez az egész. De megbocsájtok. Lehet, hogy egy életre elvesztettem az emlékeket, de te jó barátnak tűnsz. Akkor már inkább Te.
Mosolyra húzta a száját, én pedig csendben követtem.
Newt már mutatta ezt a helyet. Ez a Dutyi.
Chuck kinyitotta az ajtót, és befelé mutatott az ujjával. Lassan bemásztam, majd ő is jött utánam.
Pár perc után a hallani lehetett a gépek mocorgását. Itt voltak azok a bizonyos Siratók, akik megszúrtak engem.
A szőke hajú fiú, és még páran mögötte az utolsó pillanatban érkeztek meg. Gyorsan bejöttek, de én hátulról, a sarokból figyeltem. Ők is szétszóródtak a további zugokban, de hozzám érkezett egy társaság.
- Jól vagy? - kérdezte tőlem Newt, miközben leült mellém. A sötétben alig láttam a többi  fiút, akik ugyanígy velünk rejtőztek itt. Tekintetemet elkapta a körbevezetőm, és én belefúrtam szemeimet az övébe. A barna szemeiben teljesen el lehet veszni, ami meg is történt...
- Persze, csak egy kicsit fázom - végighúztam a felkaromon az egyik kezem, mert nem poéból mondtam, amit mondtam. Kirázott a hideg: lehet, hogy a félelemtől, vagy pedig a fiú közelségétől. Úgy éreztem, hogy mi már ismerjük egymást valahonnan.
Newt levette a pulcsiját, és rátette a hátamra, amit nem akartam engedni.
- De így meg te fogsz fázni... - nem engedte, hogy befejezzem a mondatomat, mert elkezdett beszélni.
- Én nem fogok, ne aggódj - nekidőltünk a falnak, és megragadta a kezeimet - Jesszusom, neked mitől ilyen hideg a kezed?
- Szóltam - nevettem halkan, és lelassult a levegővételem. Newt a tenyerét, az enyéimre helyezte, ezzel melegítve azt. Izgultam, hogy hogyan kellene reagálnom erre, de akkor a semmiből beugrott valami. Egy emlékfoszlány.
- Te jó ég, jól vagy?! Úgy sajnálom!
- Semmi baj, a fejemnek már úgyis mindegy. Te meg ki vagy?
- Newt vagyok.
Egy percre megállt bennem az ütő, mert pontosan emlékeztem erre a pillanatra. Lassan kezdett összeállni bennem a kép.
- Úristen! Beugrott! - kezdtem bele a mondandómba tök boldogan, mire a fiú felvont szemöldökkel fordult felém. Fejemről sugárzott a boldogság, amit nem hiszem, hogy a hatalmas sötétségbe észre lehetett venni - Fejbe vágtál az ajtóval a Kórházban, vagy miben! Ott találkoztunk először!
- Igen! Igen, ott - mondta úgy, mintha egy kő esett le volna a szívéről - Hát mégis emlékszel?
- Kezd minden előbukni a semmiből, de próbálkozok - húztam mosolyra a számat, amit Newt rögtön viszonzott. Így a sötétben még jobban el lehetett tévedni a szemeiben.
Teltek a percek, és minden kezdett visszajönni.
"- Okéság, Hazel, te honnan is jöttél?
  - A nyolcadikból."
"- Mi, Tisztársak együtt maradunk. Vigyázunk egymásra."
"- Gally!"
"-Minden rendben Zöldi. Vigyázunk Rád."
"- Pocsék barát vagy, Newt.
  - Te is Zöldi"
" - A bajom... Igazából... A szerelem"
" egy határozott pillanatban rászegeztem az ajkaimat az övéire"
" - Kérlek, segíts emlékezni"
Mintha kicseréltek volna. Az emlékek csak úgy záporoztak elő az elmém eldugott részeiből, és félálmomban még a cselekvés is magával ragadott.
A hajnal első sugarai rögtön felébresztettek, és az első teendőm az volt, hogy mindenkinek beszámoljak erről. Visszajöttek az emlékeim! Akkora boldogság árasztott, el, hogy azt nem tudom elmondani.
- Newt, kelj fel! Én vagy az, Zöldi - erre a szóra azonnal kipattantak a volt legjobb barátomnak a szemei, és gyorsan ülőhelyzetbe helyezkedett. A döbbenettől tátva maradt a szája, és alig bírt megszólalni.
- Hogy mit mondtál? - csak sikerült végre kiejtenie egy kérdést, amire egy hatalmas mosollyal reagáltam.
- Zöldinek szoktál hívni, a hajam miatt, ami már nem zöld, de remélem azért a név megmaradhat - aprót kacsintottam, de ő még mindig kővé volt dermedve.
- Emlékszel? - az alsó ajkába harapva nézett a szemeimbe, én pedig, kihasználva a döbbenetét, egy lágy csókot nyomtam a szájára. Pár pillanat múlva elhúzódtam tőle, mielőtt még reagálni tudott volna.
- Mindenre - erre már végre elmosolyodott, ugyan eleinte halványan, de már megérte. Óvatosan nevetni kezdett, és másodperceken belül magához ölelt. Jó volt érezni közelről az illatát, mindig biztonságban éreztem magam ilyenkor. A karjai között.
Nem voltunk így túl sokáig, mert amint Chuck, Minho, Thomas és Teresa felébredtek, kimentünk a Dutyiból. Felkeresve Albyt, aki el volt keseredve: egy Sirató most Stan-t vitte el közülünk.
- Ez mind a te hibád! - jött felénk ordibálva Gally, majd egy hirtelen pillanatban ellökte Thomast.

7.Fejezet

Az egész Tisztás megváltozott. Eluralkodott a káosz mindenkin. A fiúk össze-vissza rohangáltak, és valaki még ordibált is. A félelem elkezdte a feladatát, és lassan az elmékbe mászott.

Furcsa módon, engem nem kötött le annyira. Bennem is volt persze a rémület halovány szikrája, de az agyam, most nem ezen a dolgon kattogott. Hanem Newton.

Tényleg megcsókoltam, azt aki régebben a legjobb barátom volt. Buta voltam. Nem tudtam mit csinálok, és csak most esik le a súlya a tettemnek. Aggódott értem, amikor kimentem az Útvesztőbe. Talán a bizalmába fogadott, de én mégsem mesélek el neki mindent. Régebben ez kérdés se volt, az első aki tudta a titkaimat mindig Newt, és most elhajlottam ettől. 

Nem tudja, hogy megszúrtak. Nem tudja, hogy miért lettünk barátok. Nem tudja, hogy szeretett.

Öntudatlan voltam, és Apámra hallgattam. Ha ő nem szólal meg a fejemben ez mind meg sem történik.

Kezdett ez a gondolat felemészteni, nem éreztem ennek a súlyát. Alby rángatott ki a gondolkozásból, épp felém közeledve.

- Hazel! Hazel! - ordibálta, mire én felé fordultam. Látszott rajta az idegesség. Lépteit sietve tette meg. Csípőjére tette a kezét, és belevágott a mondandójába - Egyetlen kérésem volna. Vigyázz Chuckra. Meg van rémülve, mint mindannyian! Találj neki és magadnak egy biztonságos helyet. Kérlek - a hangján már szinte hallatszott a kérlelés. Sosem láttam még Albyt ilyennek. Ideges volt, és nyugtalan, amit ebben a helyzetben meg is értek.

- Persze. Vigyázok rá - nagyot nyeltem, és bólogatni kezdtem.

Chuckot láttam meg Alby háta mögött jönni, épp felénk igyekezett. Lábait szaporán szedte.

- Köszönöm - motyogta alig hallhatóan a vezér, majd hátat fordított és elindult.

Agyalni kezdtem, hogy mégis hova mehetnénk. Biztos, hogy a Siratók ide fognak jönni, hiszen nekik az egész Útvesztő szabad pálya. 

Ennél a gondolatnál, Alby után kiáltottam, mire ő kérdőn felvont szemmel félvállról visszanézett.

- Reggelre kell visszaérnünk? - gyanakvóan tettem fel a kérdésemet, és az ujjaimat kezdtem el óvatosan tördelni. Mi van ha nem engedi meg a tervem? 

- Hazel, most ez érdekel a legkevésbé, hogy mikor akarsz visszajönni. Jobb dolgom is lenne, egy valamit kértem csak. Azt csináld meg - futni kezdett a Tábor felé. Ebből sikerült annyit leszűrnöm, hogy nem tiltotta meg, azt, hogy ne menjünk ki, tehát megvalósítjuk az ötletemet. Meg fogom védeni Chuckot, akár az életem árán is. 

Senki iránt nem voltak érzéseim, de volt pár ember, akik nagyon közel állnak hozzám. Ilyen a kis Chuck is, akit nagyon jó barátomnak tartok. Newt, aki neve hallatán, vagy csak a puszta gondolatától hevesebben kezd el verni a szívem. Gally, a bátyám, aki szó nélkül itt hagyott engem. Apa, akinek bármit megadnék egy öleléséért. Anya, aki számomra a Napfényt jelentette a sötét napjaimban. Allison, akit már három éve nem láttam.

- Hazel! - a kis göndör hajú barátom odaért hozzám. Feldúlt volt, és nála is fellobbant a félelem tüze. Arcáról cseppekben fojt le a verejtéke.

- Figyelj Chuck. Tudom, hogy most meg vagy nagyon rémülve, de megígértem Albynak, hogy vigyázok Rád, bármi áron. Nem fog esni bántódásod ameddig én itt vagyok - határozottan ejtettem ki a szavaimat, és teljes mértékben komolyan gondoltam őket. Leguggoltam a fiú elé, mire ő szorosan megölelt.

Nem szabadott tétováznunk, így eltoltam magamtól, és a vállára raktam a kezem,

- Menj el a Konyhába, és hozz pár almát, meg egy kulacs vizet! Kelleni fog. Én addig elmegyek a fegyveremért, okés? Egy perc múlva itt találkozunk! - Chuck hevesen bólogatott, majd futásnak eredt a Konyha fele, én pedig az ellenkező irányba, a Táborba.

Az épület fala körül kezdtem keresni az íjamat, amit hamar meg is találtam. Felkaptam a hátamra, és visszanéztem a találkozóhelyünkre. Chuck már ott állt hátizsákkal a kezében, amit fel is kapott a hátára. Beérve a gyereket, az Útvesztő felé mutattam.

- Kimegyünk a búvóhelyemre. Ott lesz a legbiztonságosabb - az este már fátylat borított a kék égboltra, és rohamosan kezdett sötétedni. Futásnak eredtünk, de a Kapunál Chuck megállt.

- Még sosem mentem ki oda. Soha - nagyon zihált, és égett a rémülettől. A haját piszkálgatva akartam belé bizalmat önteni.

- Ne félj, nem olyan, mint amilyennek mondják. Ez lesz az első alkalmad! Tetszeni fog! - kaján mosolyra húztam a számat, és ő is viszonozta a gesztusomat.

Volt egy rövidebb út, amit eddig csak egyszer használtam, de most kénytelen voltam ismét. Öt percen belül a búvóhelyemre értünk. A kis barátom tátott szájjal nézett körbe a helyen, és erősen megtapogatva a repkényt, elkezdett felmászni. Némán követni kezdtem. 

Fent a tetején pokrócot raktam magunk alá, majd leültünk. Chuck lihegett, de egy hirtelen mozdulattal a nyakamba ugrott.

- Ez nagyon király! Köszönöm - lehunytam a szememet, és éreztem ahogyan a fiú szívverése lassulni kezd ami a higgadtságot eredményezte.

Így voltunk körülbelül egy percig, amikor elhúzódott tőlem és beleharapott egy almába. A jóízű falatozásáról én is megkívántam egyet, így mindketten vacsorázni kezdtünk. Nem tudom mióta nem ettem, de ez most kifejezetten jólesett a gyomromnak.

- Mi van közted és Newt között? - a hirtelen kérdés miatt megakadt a torkomon egy falat, így köhögni kezdtem. Letaglózott a kérdése.

- Tessék? - vizet kortyolgatva kérdeztem vissza, és őszintén vártam a válaszát. Nagyot nyelt, és a szemembe nézve folytatta.

- Amikor legutoljára beszélgettünk azt mondta, hogy emlékeztél valamire a múltadból, és ti barátok voltatok vagy micsoda. Meg, hogy furcsán viselkedtek egymással szerinte, de ő bír téged, ezt biztosra állíthatom. A Tisztáson mindenki barátja mindenkinek. Mint én neked. Azt mondta, hogy jobban meg kellene ismernünk Téged, mert alig tudunk rólad valamit. Titokzatos vagy, és fura, hogy sok mindenre emlékszel. Nem olyan vagy, mint mi. Semmire se emlékszünk, csak a bökött nevünkre és ennyi... - bármi mást amit mondott nem hallottam. A testem nem reagált semmire a kinti világból. Szédülni kezdtem, és a fejem majdnem széttört a fájdalomtól. Fogalmam nem volt mi okozza ezt, de borzalmas volt.

- Hazel! Hazel, hahó! - Chuck hangjára egy kicsit kezdtem ébredezni a kábulatomból, de nem nagyon segített - Mi a fene van veled?

- Nem tudom. Rosszul vagyok - a hangom kezdett elcsuklani, és az ólom szemhéjaim csak nehezedtek. Nem alhattam el, mert vigyáznom kellett Chuckra.

Valami meleg anyag kezdte csiklandozni a bal karomat, és onnan szivárgott le. A gyerek pont azon az oldalamon ült és egy gyors rántással maga felé fordította a kezemet. Szivárgott belőle a vér.

- Istenem, mi ez? - felhúzta a könyökig érő pólómat egészen a vállamig, és egy percre elállt a lélegzete. Én ellenben vele kapkodtam a levegőt, mert úgy éreztem pár másodperc múlva megfolyt az oxigénhiány. Óvatosan rápillantottam a felkaromra, ahonnan a pokoli fájdalom forrása volt.

- Megszúrtak? Mégis hogyan? - a kis srác felemelte a hangját és a szúrás helyét kezdte bámulni. Nem mondhatta meg a többi fiúnak a Tisztáson, hogy ez történt, főleg nem Newtnak és Albynak. Kitoloncolnának örökre ide, de az ő segítségük nélkül nem tudok kijutni innen.

- Ne aggódj, nincsen semmi bajom - nyugtatgatni próbáltam, de nem működött. Éreztem ahogyan a testemből kezd kiszivárogni az erőm.

- Hogyne lenne baj?! Megszúrt egy Sirató! - hangja kiabálásba fordult át, amit az idegesség kerülgetett. Felzaklatta magát, egy ilyen hülye seb miatt, de nem volt energiám neki ordítva válaszolni - Mióta történt?

- Egy hete, asszem. Hidd el, semmi gáz sincsen.

- Azt mondtad, hogy készítettél egy Ellenszert, amikor legelőször megszúrt egy. Használtad most is, ugye? - mélyen a szemembe bámult, és el sem engedte a felkaromat, ahol az a gyönyörű szúrás virított.

- Igen, és el is múlt egy időre. Nem értem miért nem használ - felnyögtem a fájdalomtól, és tartottam Chuckal a szemkontaktust - Ne foglalkozz vele. Itt maradunk reggelig, addigra jobban leszek. Nem fogok bekattanni, mint az a Futár ember, azt hiszem Ben. Egyszer már túléltem, most is túl fogom. Csak kérlek ne szólj senkinek róla. Könyörgöm - a végét már olyan halkan mondtam, hogy nem csodáltam volna, ha nem érti meg. Chuck hatalmasra nyitotta ki a szemét, és visszahúzta a pólómat a karomra. Átázott a vértől, de ez volt a legkevesebb, amivel most foglalkozunk.

- Tudsz Benről? - tátott szájjal méregetett, én pedig bólintottam egyet.

- Alattam futkosott, és amikor meglátott meg akart ölni. Elkezdett felfele mászni, de egy Sirató lekapta és elvonszolta - rossz emlékek törtek belőlem elő, és felidézte az éppen ordibáló, nálam pár évvel idősebb fiút, akit elragadtak.

Pár percig szótlanul meredtünk az előttünk lévő falra. 

- Ugye tudod, hogy nem tarthatom titokban, azt, hogy megszúrtak?

- Chuck könyörgöm! Nem tudhatja meg senki! Ki fognak toloncolni, és soha többet nem találkozunk! Ott van nekem Gally. Tudod, ő a bátyám. Nem hagyhatom csak úgy ott - próbáltam meggyőzően érvelni, de azt találtam a legjobb megoldásnak, hogy megmutatom neki, hogy semmi bajom sincs. Feltápászkodtam a földről és felé fordulva mutattam neki a lábamra - Látod? Nincs probléma! Tudok járni! -büszkélkedve mutattam meg neki, de még mindig ugyanúgy émelyegtem.

- Szerintem jobb lesz, ha alszunk. Reggel pedig visszamegyünk a Tisztásra, okéság? - kaján mosolyra húztam a számat, és bólintottam.

Visszaültem az eredeti helyemre, hátamat a falnak döntve. Chuck a repkények felé nézett, ahonnan feljöttünk, majd odasétált.

- Héj! Mit csinálsz? - összeráncolva a szemöldökömet, utána akartam indulni, de ő a mutatóujját felém tartva intett le.

- Ott van - nem kellett többet mondania, egyből tudtam, hogy ez a két szó kire utal. Behunyva a szememet, nekidöntöttem a fejemet a falnak. 

A sírás vágya kerülgetett. Anya járt a fejemben, és Apa. Ők mondták mindig, hogy sosem lesz semmi bajom, erre most itt ülök, vérző karral, azzal a tudattal, hogy meghalhatok. Egy könnycsepp megállhatatlanul kigördült a szememből, és Chuck fejét éreztem a jobb vállamon. 

- Ő szúrt meg, igaz? - keserű hangon kérdezte, és átérezte mindazt ami velem történik. A fájdalmat, a veszteséget, a bánatot. Igazi barát volt.

- Igen - ez volt az utolsó szó, amit azon az éjszakán kiejtettem. Chuck két percre rá elaludt, én pedig végig ébren maradtam, és a családomon gondolkoztam volna, de valami megakadályozott ebben.
A homlokomhoz nyúltam, és egy pillanat alatt elvettem róla a kezem: tűzforró volt.
Teltek a percek, talán az órák is, de nem lett jobb a helyzetem: fáztam, és a kezem majd leszakadt a fájdalomtól. Nem akartam Chuckot felkelteni, aki a vállamra fektette a kis fejét és azon aludt el. Nem mocoroghattam és hangot se adhattam ki, mert a végén felébred.
Fogalmam nem volt róla, hogy hány óra lehetett, de még nagyban éjszaka. Féltem, hogy mi zajlik a Tisztáson, amíg mi nem vagyunk ott. A Siratók mennyi embert ölhettek meg? Gally jól van?
A szívem összeszorult, amikor az agyam Newtra gondolt. Ő vajon túlélte? Semmi baja? Aggódik értem? Önmagamnak megválaszoltam az utolsó kérdésem, mert én aggódok érte. Nagyon.
Édesem, úgy aggódom érted. Féltelek az ottani veszélyektől, és látszik az állapotodon, hogy nem vagy jól. Miért történt ez veled? Mi a francért vitt be a hülye... Áh, nem tudom kifejezni azt, amit most legszívesebben tennék azokkal, akik oda küldtek Titeket, de muszáj segítenem neked. Nekik.
Mindenben támogatlak, és amint kijuttok onnan, én itt várok Rád. 
Fel sem tudod fogni, mennyire örülök annak, hogy megtaláltad a bátyádat, akinek mostanra elment a józan esze is. Az egész helyzetet annyira sajnálom.
Meg fogsz gyógyulni, ígérem. Ne feledd, bármi is történne, nagyon szeretlek.

- Hazel! Hazel, reggel van! - Chuck rángatására keltem fel. Sikerült elaludnom, órák hossza szenvedés után. Az álmomban Apa beszélt hozzám, és alig emlékszem valami foszlányra. A nyaklánc elvesztése óta, nem gondoltam Newtra éjszakánként, és ameddig nem lesz meg, nem is fogok tudni. De most ez volt a legkisebb gondom.
- Ó, szuper - halványan mosolyogni próbáltam, ami nehezen jött össze, de sikerült. A göndör hajú barátom szomorúan nézett rajtam végig, amin kérdőre vontam fel a tekintetemet.
- Sokkal rosszabbul nézel ki. Nagyon meleg a homlokod, mintha perzselne szó szerint. A kezed még kékebb lett, és véraláfutásosabb...-megakadt a mondat felénél, és egy könnycsepp gördült ki a szeméből. Igyekeztem állni a kemény lányt, hogy ne mutassam ki azt, hogy én is szintén úgy félek attól, hogy mi lesz velem, mint ő. Letöröltem a könnyét az arcáról, és mosolyra húztam a számat - Nem akarom, hogy bajod essen. Te vagy az egyik legjobb fej Tisztárs, akit valaha is megismertem. Megvédtél, és itt maradtál velem betegen. Köszönöm. Most itt az ideje, hogy én segítsek neked.
- Minden rendben, Chuck. Pár nap és elmúlik, meglátod, nyoma se lesz! Most viszont szerintem menjünk vissza a Tisztásra. Lehet aggódnak miattunk - nagy nehezen felálltam, és a hátizsákot a hátamra dobva indultam el a repkényes fal felé.
- Ja, és a hangodat kifelejtettem. Mintha nem is beszélnél, annyira halk - Chuck mellém ért, és visszahúzva a pólóm ujját, elindult lefelé.
Próbáltam nagyon pozitív lenni ehhez az egész dologhoz, és éreztem, hogy nekem kell feloldanom a hangulatot. Mivel futni nem tudtam, ezért legalább kell egy tíz perc gyaloglás ameddig visszaérünk. Tehát, kellett egy téma.
- Tudsz valamit erről a lányról, Teresáról azt hiszem. Ez a neve ugye? - a lépteimet egyre nehézkesebben tettem meg. Szédülés, és hányinger kerülgetett, ami együtt egyszerre szörnyű volt. Nem tágítok az ellen, hogy senkinek nem mondom el. A fiú nem tett ígéretet, de bízom benne annyira, hogy tartani fogja a száját.
- Igen, ez a neve. Nem tudok túl sokat, csak annyit, hogy hozott fel egy papírt, amire az volt ráírva: Ő az utolsó. Örökre. És állítása szerint elindította a Végzetet.
- Értem. Szerinted velem hajlandó lenne beszélni? Mint lány a lánnyal - volt egy olyan sanda gyanúm, hogy ez a hülye kísérlet, vagy mi, amiben vagyunk, lánnyal kezdődik és azzal is zárul. Közte pedig érkeznek a fiúk. Ezt Teresával akartam megbeszélni, hátha ő is tud valamit.
Miért csak én emlékszem dolgokra? A többiek sosem hinnének nekem erről, még Newtban is erősen kételkedem. Chucknak se merem elmondani, pedig tudom, hogy ő megértené, és talán hinne is nekem. Fájt a szívem, hogy titkolnom kell előtte, de betelt a pohár.
- Figyelj Chuck, most mesélni fogok neked valamit. Nem érdekel, hogy elhiszed-e nekem vagy sem, de jobb ha tudsz róla.
A kis srác felém fordulva, meglepetten bólintott, én pedig belevágtam a mesélésbe.
Mindent elmondtam neki, amire emlékszem. Ő szó nélkül végighallgatta az egészet, és néhol némán bólintott.
Elmeséltem neki Gallyt, a táblát amit itt kint találtam, azt, hogy Édesapám hozzám beszél álmomban, és a Newt és köztem lévő kapcsot, ami egykor létezett.
- Hogy lehet ez? - az egyetlen kérdés amit a mondandóm után feltett az ez volt. Meredten bámultam magam elé, és kavicsot rugdostam a lábammal.
- Nem tudom, de elakartam neked mondani. Tudom, hogy te megértesz, és muszáj volt - az utolsó előtti folyosóra besétálva, a fiú egyre jobban kezdett feldobódni. Izgatottan kezdett vigyorogni, lakhelye láttán, és felém fordult.
- Természetesen hiszek Neked. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi van a Tisztással. Előremegyek rendben? - aprót bólintottam, ő pedig rögtön futásnak is eredt. Bevette az előttem pár méterre lévő, jobbra kanyarodó kanyart, ezzel az utolsó folyosóra érve, ami egészen a Tisztásig vezet.
Lassú tempóban követtem, de éreztem, hogy a lábaim kezdik feladni.
Én is befordultam az utolsó akadály felé, ami a zöld placcra irányul. Így a távolból látva nem tűnt túl vészesnek a helyzet, sőt: nem láttam rosszra utaló nyomot, persze lehet, hogy közelebbre érve megváltozik a nézőpontom.
A testem kezdett nagyon a végső stádiumba érni: a szédülésem a tetőfokára hágott, és a láz kezdte felemészteni az elmémet. Fáztam, de annyira, hogy úgy érzetem, mintha egy jégbe lennék belezárva.
A gondolataim össze-vissza cikáztak, és olyanok röppentek fel, amiket még életemben nem hallottam. Nem tudtam mihez kapcsolni őket, de párat megjegyeztem belőle.
Teljesen meghülyültem ettől az egésztől, és fogalmam sem volt arról, hogy mit teszek.
Albyt láttam meg, ahogy felém mutogat, és pár fiú kezd el felém rohanni. Nem voltam túl messze, de annyit sikerült látnom, hogy Chuck sétált a vezér mellé. Tudtam mit művelt.
A két srác lefogott, az egyik Jeff volt, a másik Clint. A kezeimnél fogva kezdtek el vonszolni a Tisztás felé, én pedig rugdosódva elleneztem. Alby elé érve, legszívesebben megfojtottam volna Chuckot.
- Hogy tehetted? Megbíztam benned, minden egyes titkomat elmondtam! Mindent! Megígérted, hogy nem teszed meg! Elárultál! Elárultál! - egyfolytában a gyerekre ordibáltam, aki kiállva az igazáért, előállt Alby jobb keze mögül és szembeszállt velem.
- Én csak azt akarom, hogy jobban legyél! Amit mondtam a búvóhelyen azt komolyan gondoltam, és nem érdekel, ha ezért megutálsz! Nem veszthetünk el Téged, egy ilyen hülye szúrás miatt! - közelebb lépett hozzám, és Alby engedélyét kérve, aki bólintott, letépte rólam a bal karomon lévő ingnek egy részét. Csodálatosan virított a szúrásom nyoma, amitől egy percre az ott lévő összes fiú megdermedt.
- Megígérted, hogy nem teszed meg! A szemem láttára mondtad! Hazug áruló vagy! Utállak! - csak úgy szivárogtak belőlem a szavak, amiket mintha Chuck magára se vett volna.
Útvesztő-próba. A VESZETT jó. 
Ezek a szavak ugrottak be, mielőtt teljesen elájultam volna. Newtot láttam meg felénk rohanni, és mire ideért, teljesen elborult az agyam. Nem hiszem, hogy a szúrástól lett volna, inkább a láztól.
- Te nekem azt mondtad, hogy szeretsz - mutogattam rá, és elröhögtem magam. A többi ott álló kérdően bámultak rám, de nem érdekel. A figyelmemet, csak az a kretén kötötte le, legalábbis abban a pillanatban ezt gondoltam róla - Tudom, hogy hazudtál. Hülye kis pisisek voltunk, és te úgyse emlékszel semmire. Én egyik éjjel erről álmodtam képzeld. És nem meséltem el, mert úgyse hitted volna el nekem.
Állva a többiek tekintetét, ugyanúgy folytattam, még mindig röhögve.
- Azt hiszitek, hogy ez attól a hülye szúrástól van? Hát tévedtek. A láztól. Most ugrott be egy emlékfoszlány, hogy én totál megőrülök attól, ha felmegy a testhőm. És valószínűleg el fogtok küldeni a nem tudom hova, talán vissza abba a hülye Útvesztőbe, de nem izgat. Semmire se fogok emlékezni, arra se amit most mondok, de olyan infóim vannak, hogy segítheti a kijutásunkat innen.
- Itt meg mi a fene történik? - csatlakozott Thomas is, aki egy lány társaságában érkezett. Gondolom ő volt Teresa.
- Össze-vissza beszél, mert megszúrták - Chuck gyors kis felvilágosítást tartott a Futárfiúnak. Newt arca totál lefagyott, és elkapva a tekintetemet, tette fel a már többször hallott kérdést.
- Megszúrtak? - továbbra is nevettem, és elfordultam a bal kezemmel felé.
- Nem meglepő mi? Egy olyan kretén, mint én, simán elintézi magának másodszorra is. Nálatok aki az Átváltozáson keresztül ment, verni akart, vagy ölni, és rossz dolgokra emlékezett vissza. Ebből látszik, hogy rám nem ez a hülye méreg hat.
- Igaza van - kontrázott Alby is amire meglepődtem. Pont ő fog nekem igazat adni? - Nem úgy reagál a méregre, mint mi. Nem lett bolond, csak ordibál, és zagyvál minden marhaságot - teljesen bedühödtem erre a felvetésére, mert nem zagyváltam baromságot! Mind igazat mondtam.
Nem fogsz emlékezni semmire. Hazel ne engedd, hogy beadjanak bármilyen szerről is van szó!
Már megint Apa hangja csendült fel a fejemben, amitől egy kicsit lehiggadtam. Nem érzékeltem a kinti világot, csak sután hallottam, ahogyan a körülöttem álló Tisztársak ordibálnak, vagy beszélgetnek egymással.
Alby Jeffet és Clintet faggatta, hogy ő milyen tüneteket produkált, és, hogy lehetséges az, ami velem most van.
Teresa amint meglátta, hogy én is lány vagyok, Thomast kezdte kérdezni rólam, hogy én mit tudok, stb.
Chuck pedig Newtal társalgott, és épp azt magyarázta, hogy miért ordítottam le azzal, hogy ő mondta, hogy szeret engem.
Elmosolyodtam rajtuk, és keresgéltem Newt szemeit. Pár pillanat után megtalálta a tekintetem, én pedig az utolsó mondatomat neki szenteltem, mielőtt elvesztettem volna az összes eddigi emlékem, és az ájulás kábulatába nem estem.
- Kérlek, segíts majd emlékezni - mondtam, és összeestem a két fiú tartása között. A következő pillanatban egy tűt éreztem a szúrás után egy kicsivel, és véglegesen lecsukódtak a szemeim.

6.Fejezet

- Szervusz Hazel. Valami baj van? - a szőke hajú nővel jöttem szembe a folyosón, aki kedvesen megállított. Fogalmam nem volt, hogy merre kószáltam, az utolsó emlékem az volt, hogy kijöttem Allisontól. Dühös voltam a világra.
- Jó Napot. Hát van egy kicsi bajom, de majd elmúlik. Most viszont megyek. Viszlát - szemrebbenés nélkül otthagytam, és tovább szaladtam. 
Anyával akartam beszélni. Neki elmondhattam mindent. Még mindig a fülemben cseng az utolsó mondata: "Erős lány vagy. Találd meg Őt, meneküljetek meg és éljétek túl. Tudom, hogy sikerül."
Mi a fenét jelent ez? Értelmetlen. Ki az az Ő? Túlélni, és mégis mit?
Hátrafelé néztem, hogy a nő nem jön-e utánam. Megállt egy helyben, és a távolból bólintott. Nem figyeltem magam elé, ezért belerohantam valamibe. Pontosabban valakibe.
- Szia. Mi a gond? Látszik a fejeden - lezúgtunk a padlóra, és ráestem Newtra. A fejem a mellkasán pihent, de rögtön felkeltem róla.
- Igaz? Tényleg szerelmes vagy belém? - Newton látszott, hogy nem vett levegőt, és teljesen leblokkolt. 
- Én.. Én elakartam mondani - megráztam a fejemet, ezzel kifejezve, hogy semmit sem ér a magyarázata. 
- Legjobb barátok vagyunk, Newt! Érted? Nem akarlak elveszíteni emiatt! Túl sokat jelentesz nekem! És ez ezt nem teheti tönkre! - totál kifakadtam magamból. A végén már arra figyeltem fel, hogy teljesen felemeltem a hangomat.
- Nem fogsz elveszíteni! De én így érzek. Ez ellen nem tudok mit csinálni - mosolyogva válaszolt, amitől lehiggadtam. Teljesen lenyugodtam amint ránéztem. Nem tudom, hogy csinálta, de sikerült neki - Tudom, hogy te nem érzel így, de muszáj volt elmondanom az apukádnak, ha már neked nem mertem bevallani az igazat.
Apa jött mögöttünk a folyosón. Megállt és mosolyogva nézett minket. Visszafordultam Newthoz.
- Ideje mennem - beleharaptam az alsó ajkamba, mert egy kicsit izgultam emiatt az egész miatt - Bocsáss meg, hogy úgy felkaptam a vizet, nem lett volna szabad.
- Ugye barátok maradunk? És nem vagy rám dühös? 
- Persze, hogy azok maradunk! Mellesleg ugyanúgy foglak utálni, mint eddig - nevetve néztem a padlóra. 
- Köszi, én is Téged - megölelt, én pedig vissza Őt. Hogy lehettem akkora hülye, hogy ezért felkaptam a vizet? A semmiért? Tudtam, hogy nem fog cserben hagyni. Túl sok minden kötött minket össze, és ennek nem vethettünk véget. 
Ahogyan ott álltunk a folyosón eszembe jutott a megismerkedésünk. Az első közös hülyéskedésünk. Belehaltam volna, ha őt is elveszítem, mint Anyát. Newt volt nekem a szikla, és a szomorúság a szakadék, ami Anya levesztése miatt keletkezett. Benne megkapaszkodtam, és újra visszatértem az életbe. Erőt adott, és ad a mai napig. Ott, és akkor döbbentem rá, hogy milyen fontos nekem, és, hogy mennyire szeretem.
A fejemet beletemettem a vállába, és felfigyeltem a suttogására.
- Szeretlek, Zöldi - nem lepődtem meg a kijelentésen, hanem inkább még szorosabban öleltem.
- Én is Téged - így álltunk egy darabig, aztán végül elindultam apához, aki ezt az egészet örömmel figyelte.
- Na? Megmondta Neked? - kérdezte mosolyogva apa, a vállamon pihentetve a kezét.
- Igen - bólogattam vigyorogva az egyetlen zöld tincset piszkálgatva a hajamban.
Apa hangosan felnevetett és a távolban álló Newton tartotta a szemét. Én is arra néztem, és elrohantam apámtól.
Newt mögé érve, megkoccintottam a vállát, ő megfordult, én pedig egy puszit nyomtam az arcára.

Visszarohantam Apához, és integetve elmentünk onnan.

Nem tudom mennyi időt lehettem kábult, de mire felébredtem sajgó fájdalmat éreztem a karomba. Megdagadtak rajta az erek, és a szúrás helye bekékült.
Sziszegve felálltam, és lemásztam a repkényen. Megkerestem a növényt, amely a hajamat zöldre festette, és ellenszerként szolgált.
Szedtem belőle egy kicsit, és azon nyomban nekiláttam az Ellenszer készítéséhez.
Beletelt pár órába amíg készen lett, de megérte. Enyhített a fájdalmamon, és a Nap végére el is múlt. Megkönnyebbülten mentem aludni, és csak a holnapi teendőm járt a fejemben.
Reggel a felkelő Nap kellemes sugaraira nyitottam ki álmos szemeim. Nem húztam az időt, lemásztam, és el is indultam a Pengés fele.
Amikor odaértem, egy Siratót láttam arra kószálni, pont azt, amelyik megszúrt másodszorra is. Legszívesebben beleeresztettem volna egy nyilat, de végül lemondtam az ötletről.
Nyomokat kellett keresnem, amik a Kiúthoz vezetnek, a többivel nem foglalkozom.
Falat fal után, pengét penge után átnéztem, de semmi olyasmit sem találtam ami újdonság lett volna.
- A fenébe - hátamat nekidöntve az egyik falnak csúsztam le a földre. Legszívesebben ordítani akartam, de ahelyett elgondolkodtam a magam kis problémáin.
Fejemet az ég felé emeltem, és nyugodtan szívtam be a levegőt. Kinyitottam az eddig becsukva tartott szememet, és egy repkényes rész felé emeltem a tekintetemet. Megláttam valamit, magasan, a repkények fogsága alatt tartva. Felpattantam a köves talajról, és odarohanva mászni kezdtem.
Egyre feljebb jutottam, míg végül elértem. Letéptem róla a növényeket, elolvasva a feliratot, ami a táblára volt vésve.
VILÁGVÉGE - EINSTEIN - SZEKCIÓ - TILTOTT TERÜLET
- Mi a franc...? - tettem fel önmagamnak a kérdést, amire úgyse tudtam meg a választ. Nem tétováztam, nehezen, de leszedtem a táblát, és a Tisztás felé vettem az irányt.
Fél óra futás helyett, negyed óra alatt odaértem. Beléptem a hatalmas Kapun, és a Tábor fele vettem az irányt.
- Alby... Hol van? - két lihegés között alig tudtam valamit kinyögni, de végül sikerült. A srác akit megállítottam, nagy tekintettel meredt rám, majd megrázta a fejét.
- Nem tudom - nyögte végül ki. Megráztam a fejemet, és csalódottan megfordultam. A fűről felemelve a fejem, Newtot láttam éppen felém szaladni. A pillanat hevében leejtettem a táblát, és én is felé kezdtem rohanni. Végül mind a ketten megálltunk egymástól három méterre.
- Te meg mégis merre jártál? - akadt ki a volt legjobb barátom. Kezemet a homlokomhoz kapva, próbáltam valami értelmes magyarázatot kitalálni, de csak egy mondat járt a fejemben, amióta felkeltem: ,,Szeretlek, Zöldi" .
- Csak segíteni akartam - ennyi jött ki végül a számon. Másra nem tudtam gondolni, csak arra amit álmodtam.
Newt csípőre tette a kezét, és egy lépést felém lépett.
- Miért nem szóltál? Egyáltalán honnan jutott ez az eszedbe? Nem mászkálhatsz az Útvesztőből csak úgy ki, be! Majdnem egy teljes hétre eltűntél! Tudod, mennyire aggódtam érted? - ezen a kérdés hallatán megállt bennem az ütő. Aggódott? Értem? Hiszen már mióta vagyunk olyan rosszban, és mégis gondolt rám.
Közelebb léptem hozzá, hogy jobban a szemébe tudjak nézni. Egy karnyújtásnyi hely választott el minket egymástól.
- Mi ez Newt? Mikor lettünk mi ilyen rosszba? Összevesztünk? Mondtam valamit? Bármit is csináltam, bocsáss meg! Nem akarok veled ilyen kapcsolatba lenni! Borzasztó, hogy ennyire... Ennyire... - megakadtam, de végül összeszedve minden bátorságomat, kimondtam - Borzasztó, hogy ennyire utálsz! Lehet, nem vagyok a legjobb társaság, sőt biztosan állíthatom, de én ezt nem így akartam! Sosem volt semmilyen hátsó szándékom! És nincs is! Megértem, ha nem hiszed el amit meséltem, de ez az igazság! Valamelyik nap is álmodtam valamit, úgy szint a barátságunkról. Hogy lehettünk akkor annyira jó barátok? Miért utáltál meg?
Newt rezzenéstelen arccal nézett a szemembe. Megkönnyebbültem, hogy végre sikerült kimondanom neki, és vártam a választ.
- Zöldi, én nem utállak, és soha nem is foglak! Nem mondtál semmit, és pont ez a lényeg. Azt hittem bízunk egymásban. Annyira leblokkoltam, hogy Gally a testvéred, hogy egyszerűen nem tudtam máshogy reagálni. Én is sajnálom, ha megbántottalak. Bevallom, eleinte nem hittem el amit meséltél, de amint elmeséltem ezt Albynak, alátámasztotta, hogy ez igaz. Emlékszik az Átváltozásból, hogy barátok voltunk. Nekem sincsen hátsó szándékom, de aggódtam, hogy bajod esik. Ott vannak a bökött Siratók, mi van ha még egyszer megszúrnak? Ha nem éled túl?
- Szóval sosem utáltál?
- Soha. És mellesleg kifejezetten jó társaság vagy - elnevette magát, amitől én is mosolyra húztam a számat. Mélyen belenéztem a csokoládébarna szemeibe, és elvesztem bennük. A szívem zakatolt, és nem akart megnyugodni.
Másodpercek elteltével, az ölelésébe zárt. Megnyugodtam. Kiskorunkban sokkal másabb volt az ölelése. Érzelemmentes. Ez pedig pont, hogy televolt vele. Ameddig az Útvesztőben voltam, rájöttem, hogy ez az, ami a legjobban hiányzott.

A délután folyamán beszámoltam Albynak arról amit találtam. Mondta, hogy ezzel nem haladtunk előrébb, mert nem tudjuk mit jelentenek. Szomorúan vettem tudomásul.
Thomas beszélt nekem Teresáról, az új lányról, akit ma reggel felküldtek. Az üzenetről, amit ő hozott fel a kezében szorongatva. Gally kirohanásairól. Sok mindenről maradtam le.
A további órákat naplementéig Newtal töltöttem, aki mindent elmesélt az eddig történtekről bővebben. Megnéztük Teresát, aki még mindig eszméletlenül feküdt.
Benéztünk Serpenyőhöz is a Konyhába, aki, mint mindig, örömmel fogadott. A szőke hajú fiú kibeszélt a mai munkám alól, amit hálásan megköszöntem neki.
A Nap már lemenőben járt, hamarosan zárultak a Kapuk. A Tábor mellett leültünk egy padra és onnan meredtünk magunk elé.
- Milyen érzés emlékezni? - Newt felé fordultam, és meglepődtem a kérdésén. A fiú nem nézett rám vissza, de szorosan meredt maga elé.
- Attól függ, hogy mire. Ha én a szüleimre emlékszem vissza, mindig összeszorul a gyomrom. De ha Rád... Akkor megnyugszom. Aztán mindig elmélázom, hogy hogyan lehettünk mi ennyire jóban kiskorunkban. Annyira hihetetlennek tűnik az egész. Nekem nehéz volt hozzászknom, de sikerült végül.
Vettem egy mély lélegzetet és folytattam.
- Az a furcsa, hogy a barátságunkra csak akkor emlékeztem vissza, amikor rájöttem, hogy a nyaklánc nálam van. Szerintem ez az kulcs.
- Kulcs? Hogy érted? - óvatosan tette fel a kérdést felém fordulva. Ugyanígy tettem én is.
- Ezzel.. - a nyakamba kaptam, és olyan érzésem volt, mintha leállna a szívem. A lánc nem lógott a nyakamban.
- Eltűnt! - gyorsan felpattantam a helyemről és azon kezdtem el agyalni, hogy hova tűnhetett.
A búvóhely. A Sirató. Az Útvesztő.
A Kapukra kaptam a tekintetem, és megállás nélkül elkezdtem rohanni feléje.
Be akartam rohanni, de egy hang várásra késztetett.
- Mit akarsz csinálni Hazel? - Newt utolért és idegesen figyelt.
- Vissza kell szereznem!
- Miért olyan fontos? Csak most jöttél vissza - leejtette a hangsúlyát, és mélyen belenézett a szemembe.
- Csak ezzel tudok emlékezni Rád! Nem hagyhatom ott!
Kicsit hatásszünetet tartottam, és kimondtam a mondatot.
- Nem akarom, hogy elveszítsem azt amit Tőled kaptam. Emlékeznem kell Rád.
Newt aggódóan nézett rám. Én megfordultam az Útvesztő irányába, és futásra készen álltam.
Hazel, amikor Newt megmondta, hogy szeret mit tettél? Nem hagytad szó nélkül. Most se tedd.
Apa hangja szólalt meg a fejemben. Eleinte nem értettem mire céloz, de aztán világossá vált.
Newt már elindult visszafelé, Utánaszaladtam, és hátulról megkoccintottam a vállát. Ő felém fordult, én pedig egy határozott pillanatban az ajkamat rászegeztem az övéire.
A szőke hajú fiú átkarolta a derekamat, ezzel szorosabban húzva magához, reagált a cselekedetemre.
Ez volt az első csókom, amit sose gondoltam volna, hogy megteszem. Nem akartam szerelmes lenni senkibe, ameddig ennek vége nincsen.
Édes egy pillanat volt. Newt természetesen nem hagyta magát, így pár másodpercig ő vette át az irányítást.
Pár perc után homlokomat az övének döntve álltunk.
- Newt! Baj van! - Chuck érkezett mellénk, amitől rögtön elengedtem Newtot és ő is engem. Reméltem, hogy nem látta meg, hogy mi történt.
- Mi az Chuck? - kérdezte Newt kíváncsian. A göndör hajú fiú hosszas lihegés után bírta kinyitni válaszra a száját.
- Nézz az órádra! - Newt azonnal a bal karjára felhelyezett órára nézett, és aggódóan nézett rám.
- Mi történt Newt? - rémülten kérdeztem, mert nem esett le mi zajlik. A fiú a hátam mögött lévő falra mutatott.
- A Kapuk Hazel! Nem záródtak be!

5.Fejezet

A Táborhoz rohanva semmivel nem törődtem. Ahogy előbuktak belőlem ezek az emlékek, minden rosszabb lett.  Hiányzott Anya, és Apa óvó ölelése, ami tudatta velem, hogy mindig biztonságban leszek. Egyre gyorsabban kezdtem futni, mert muszáj volt beszélnem Albyval.
- Hazel várjál meg! - ordította Chuck, két zihálás közepette. Mivel már percek óta ezt csinálta, idegesen hátrafordultam hozzá.
- Sietnünk kell! - épp, hogy válaszolni tudtam, elindultam megint előre. Hátrapillantottam a kis haveromra, aki szomorúan nézett vissza. Belerohantam valakibe, így mindketten a földre zuhantunk.
- Bocsánat - álltam fel, hogy megnézzem kibe rohantam. Newt volt az, pont a fájós lábára esett rá. A szám elé kaptam kezemet, amint megláttam. Azonnal felé nyújtottam a kezemet, hogy segítsek neki felemelkedni. A szőke hajú fiú, belekapaszkodott a kezembe, és gyorsan felrántottam a talajról.
- Jól vagy? - kérdeztem, miközben a vállára raktam a kezemet. A tekintetünk találkozott, és egyikőnk se kapta el a szemét. Láttam, hogy nehézkesebben akar válaszolni, de nem érdekelt. Az utóbbi időben nagyon megromlott a kapcsolatunk. Mindkettőnk el van foglalva a saját életével, teendőivel. De nekem szükségem volt Rá. Az emlékeimből megtudtam, hogy ő volt az egyik legjobb barátom. Ennek ellenére nem emlékszik rám, sem a kötelékre ami köztünk volt. Nem meséltem el neki Gallyt, az álmaimat amik kísértenek és a visszatérő emlékeimet. Rögtön Albyhoz akartam rohanni, amikor nem is szerepelt benne. Akiről pedig ez szólt, el se mesélem.
- Igen jól vagyok - válaszolta félvállról. Megértem a stílusát, mert én se úgy viselkedtem vele az utóbbi időben ahogyan azt kellett volna. Hosszas töprengésem után, eldöntöttem: beszélni akarok vele. A volt legjobb barátommal.
- Beszélnünk kell.
Newt méregetve nézett vissza.
- Miért? - érdeklődött, és a kezemet nézve, ami még mindig a vállán pihent. Rögtön elvettem, értve a célzást.
- El akarok valamit mondani - beleharaptam az alsó ajkamba, mert rosszra gondoltam. Mi van ha nem akar velem beszélni? Ha el se tudom neki mondani amit szeretnék? Nem hiszi el, hogy barátok voltunk?
- Zöldi, nem hiszem, hogy nekünk nagyon beszélgetnünk kéne, mert a végén a barátod meg fog sértődni - értetlenül bámultam rá. Fogalmam sem volt róla, hogy miről hablatyol.
- Milyen barátom? Miről beszélsz egyáltalán?
- Most komolyan nem érted? Ott van Gally! - mutatott a Tábor felé, és akkor megértettem.
- Newt, félreérted - nevettem óvatosan. Pár pillanattal később pedig leesett, hogy neki még nem számoltam be semmiről - Kérlek, beszélnünk kell! - halványan bólintott, és elindultunk egy nyugis hely felé, ahol négyszemközt el tudom neki mondani a dolgokat. Bementünk az erdőbe, a szokásos kis helyemre, ahol egyedül szoktam ücsörögni. Leültünk a fatörzs tövébe, és belekezdtem a mondandómba.
- Sok mindent nem mondtam el neked. Olyanokat, amiket talán el se fogsz hinni nekem, de muszáj elmondanom - vettem egy mély lélegzetet, és belekezdtem. Mindent elmondtam neki: Gally a bátyám, apámnak is elvették az emlékeit, a köztünk lévő barátságot. Ő szó nélkül végighallgatott mindent.
- És sajnálom, hogy nem meséltem el, csak egyszerűen nem tudtam hogyan, és mit fogsz szólni - szánalmas mentegetőzésnek tűnhetett neki, de ez volt az igazság. Ekkor beugrott valami.
Gyorsan a nyakamhoz kaptam, és a pulcsimat lehúztam. Egy gyors mozdulattal elkezdtem tapogatni. És ott volt. Ott volt a nyaklánc a nyakamban. Egy laza kattanással leszedtem és a kezébe raktam - Ezt kaptam Tőled a tizenharmadik születésnapomra - a szemébe néztem, és ő is az enyémbe. Jól leplezte az érzéseit. Úgy látszik most már nem tudok rajta kiigazodni - Hiszel nekem?
- Erre csak egy álmodból visszaemlékeztél? - faggatott végig a nyakláncot bámulva. Én bólintottam.
- Nem válaszoltál a kérdésemre. Hiszel nekem? - ezúttal hangsúllyal kérdeztem.
Newton láttam, hogy egy hatalmasat sóhajt, majd mélyen a szemembe nézett.
- Hiszek neked, de még hozzá kell szoknom ehhez. Hogy tudsz erre emlékezni? - összeszorította a kezét, melyben a nyaklánc feküdt, és erősen maga elé nézett. Sok volt számára ez az információ. Láttam rajta.
- Fogalmam nincs, elaludtam és ezt álmodtam. De hidd el, nem olyan jó visszaemlékezni, mint amilyennek gondolnád. Előtörnek az agyad rejtett zugaiból és lejátsszák magukat. Nem tudsz rájuk reagálni, mert nem állíthatod le. Vannak olyan részek ahol a szíved szakad meg, van ahol meg legszívesebben újra átélnéd az egészet.
- Mi barátok voltunk... - a hangjából ítélve ezen nehézkesen tud csak túllépni. Kételkedtem abban, hogy nem hisz nekem.
- Legjobb barátok. Hasonlóképp sokkolt engem is - kínosan elnevettem magamat. Newt furcsállóan nézett rám. Ránéztem a kezére. Apró vércseppek csordogáltak ki kemény szorítása alól. Azonnal kezdtem szétszedni szorosan tartott ujjait a markolatból. Kiszedtem a nyakláncot, felraktam a nyakamba, és a kezét vizsgálgattam.
- Mi..? - nem tudtam mit mondhatnék.
- Jobb lesz, ha megmosom - felállt, és elengedte a kezemet. Elindult kifele az erdőből. Megvártam amíg kiér, el kellett magamban gondolkoznom.
Hol ronthattam el? Behoztak engem az Útvesztőbe. 3 évet odakint éltem, és egyszer csak csatlakozom egy közösségbe, egyedüli lányként. Semmi különöset nem tettem, amivel esetleg a bizalmukat kivívhattam volna. Pár emberrel jóban lettem. Chuckot különleges barátomnak tartom még mindig. Newt pedig... Legjobb barátok voltunk, aminek a szikrája el is illant. Látszik, hogy nem tudom megtartani a barátaimat. Cselekedni akartam valamit, mindkét ügy érdekében. Úgy döntöttem visszamegyek a búvóhelyemre, és tovább kutatom az Útvesztőt. Meg kell találnunk a kiutat, ezzel tudnék a többieknek a legtöbbet segíteni.
Kifutottam az erdőből, egyenes a Konyhába. Serpenyő és a többi szakács nagyban a vacsorán ügyködtek amikor megjelentem.
- Drága Zöldborsó, te mégis merre jártál? - kérdezte az Elöljáró, szúrósan méregetve.
- Vissza kell mennem az Útvesztőbe. Kérhetek pár almát? - megfordultam, és keresgélni kezdtem, meg se vártam a választ.
- Hogy mi a francos bajod van? - jól kiakasztottam, de muszáj volt megtennem amit kell. Szembefordultam vele, és a vállára raktam a kezem.
- Newtnak már elmondtam, ő biztos továbbadja Albynak, aki pedig nektek, szóval mindent meg fogtok időben tudni. Annyira kérlek, hogy ne szólj senkinek se, hogy elmentem, rendben? Newtot teljesen kihoznám a sodrából, de muszáj segítenem megkeresni a kiutat innen!
- Nem szólok senkinek ígérem - hatalmas kő esett le a szívemről, mert tudtam, hogy Serpenyő nem fogja továbbadni.
- Köszönöm. Most indulok, mert pár perc van Kapuzárásig - kirohantam az építményből. Egy hangos kiáltásra azonban hátrafordultam. Serpenyő dobott utánam egy almát, és intett. Biccentettem és tovább futottam.
Útközben beugrottam az íjamért, ugyanis ez volt az egyetlen fegyverem odakintre. Odaértem a hatalmas kapuhoz, és egy mély levegőt vettem.
- Héj! Te meg mit csinálsz? - jött felém Minho, Thomas és Newt. A fal elkezdett bezáródni, én pedig gondolkodás nélkül berohantam. Nem is néztem a hátam mögé, hanem egyenesen a cél hajtott: elérni a búvóhelyet még mielőtt jönnének a Siratók.
Megállás nélkül kemény negyedóra alatt elértem a bunkert. Felmásztam rá, és levegőért kapkodva hátradőltem a hideg kőfalnak. Sikerült. A nyakamhoz nyúlva tapogattam meg a nyakláncomat. Éreztem, ahogyan a Nap lassacskán szépen eltűnik, és felváltja őt az éjszaka. Végül engedtem az alvás csábításának, és az oldalamra feküdve hunytam be fáradt szemeim.
Rohantam. Amikor az agyam végre bekapcsolt, akkor esett csak le, épp, hogy Newtal, Minhóval és Allisonnal versenyt futunk. Az elmélázásomnak hála, én értem be utoljára, amiért kaptam egyet a fejemre. 
- Hallod Hazel, mindig te vagy a leggyorsabb! Mi van veled? - kérdezte az ázsiai fiú, a térdére rakva a két kezét. Mosolyogva megráztam a fejemet.
- Nem tudom, elbambultam - Alit kerestem a szememmel, de rögtön meg is találtam. Gonoszul méregetett, éreztem, hogy valamit kisomfordált a fejében.
- Persze, elbambultál Newton! - röhögte el magát. Szánalmasnak tartottam az ilyen hülye vicceit, de még örültem annak, hogy Newt nem hallotta, mert már elment a verseny helyszínéről. 
Lassan mindegyikőnk kezdett elszivárogni. Éppen a szobánkhoz vezető folyosón sétáltam, amikor Allison utolért.
- Tudom, hogy bejön, ne tagadd! - a vállamnál fogva hátra fordított, szembe maga felé. Éreztem, hogy egy komoly beszélgetésnek nézünk elébe.
- Nem jön be! Honnan veszed ezt? Onnan, hogy barátok vagyunk? Hogy mindent együtt csinálunk? Én is mondhatnám, hogy neked meg Minho jön be, de mégsem mondom! Hidd el, hogy egyáltalán nem jön be - tagadásképp magam elé tettem a kezemet, a tenyeremmel felé mutatva. Csípőre tette a kezét, és lazán válaszolt vissza.
- Látom, hogy néztek egymásra. A vak is tudja, hogy fülig egymásba vagytok zúgva! - visítozta. Úgy látszik nagyon örült annak, hogy ezt az elméletét megoszthatja velem, pedig nem értettem vele egyet.
- Sosem leszek szerelmes senkibe érted?! Ameddig erről a pokoli helyről ki nem szabadulok! - sikerült kihoznia a sodromból, és egyenesen rátámadtam. Miért kell mindig ezt csinálnia? Felidegesíteni, hogy utána azt képzelje, hogy ő nyert?
- Figyelj Hazel... Én itt és most leszögezem, hogy előbb vagy utóbb úgyis bele fog szeretni. És nekem lesz igazam. Ő zúg beléd vagy te előbb, nem tudom, de nekem lesz igazam! - továbbra is magának adott igazat, de most sikerült kontrolálnom magamat.
- Örülök. Most ha megbocsájtasz, megyek a leendő "szerelmemmel" kémkedni Apa után! - sarkon fordultam és otthagytam a folyosón. Kanyart a kanyar után bevéve, de elértem Newt szobájához. Vidáman bekopogtam, ő pedig teljes fekete felszerelésben nyitott ajtót.
- Mehetünk? - kérdezte vigyorogva, én pedig hevesen bólogattam. Jó, hogy volt egy olyan barátom, mint ő.
- Nem fogod elhinni, mit talált most ki Allison!
Newt kérdőn felvonta a szemöldökét.
- Hallgatom! Ezúttal milyen hülyeség az? - a kérdése hallatán azonnal elnevettem magam, de utána nem bírtam lehiggadni.
- Azt mondta, hogy totál szerelmesek vagyunk egymásba! - a nevetésemet nem tudtam abbahagyni, de Newt arca rezzenéstelen maradt.
- Honnan veszi ezt? - kérdezte gyanakvóan. Furcsán méregettem. Nem tudtam honnan van ez a hirtelen idegessége.
- Mit tudjam én? Azt mondja, hogy előbb vagy utóbb valamelyikőnk beleszeret majd a másikba! Ugye mekkora hülyeség? - néztem rá most már csak mosolyogva, de ő csak a padlót bámulta. Lassacskán felnézett a földről és belenézett mélyen a szemembe.
- Lehet, hogy beszélnünk kéne.. - nagyban belekezdett a mondandójába, de én a szájára raktam a mutatóujjamat, ezzel jelezve, hogy maradjon csendben.
- Psszt! Majd később, de most indulhatnánk? - a szőke hajú barátom biccentett.
A kémkedőakciónk hamar kudarcba fulladt, mert mind a ketten farkas éhesek lettünk, így elmentünk enni. Végül este elköszöntem Newttól, és aludni mentem. Gallynek is elmeséltem ezt a hülyeséget, amit Ali talált ki, de ő nem az én érvemet támasztotta alá, hanem a lányét. 
Reggel korán keltem, de apát sehol nem találtam. Össze vissza futkároztam a hatalmas épületben ahová már rég be voltunk zárva, míg végül megálltam egy ajtó előtt. Elbújtam a mellette lévő fal mögé és hallgatózni kezdtem.
- Na mesélj, mi a baj Newt. Nekem bármit elmondhatsz, tudod jól - apa hangját hallottam. Egy kis résen keresztül minden jelenetet figyeltem, mert érdekelt a beszélgetés. Apám a barátom vállára rakta a kezét, és biztatóan rámosolygott.
- A bajom.. Igazából... A szerelem.

 Totál fennakadtam Newt szavain. Tegnap még pont az volt, hogy egyikőnk se szerelmes senkibe. De most kiderült a titok. Izgatottan vártam ki az a lány, akit szeret.
- Azzal mi a baj? Hiszen az egy jó dolog! - Apa arca vidámságra gyulladt, és az örömtől megsimogatta a fiú szőke tincseit.
- Igen, tényleg az, csak az a baj vele, hogy nem egy átlagos lány az - idegesen az ajkába harapva nézett apám szemébe, de neki az, még mindig az örömtől ragyogott.
- Miért ki az a lány? - kérdezte teljesen nyugodtan, mégis boldogan. Erre a névre én is kíváncsi voltam, így még jobban lábujjhegyre álltam, hogy egy pillanatról se maradjak le.
- Hazel az. A lánya.
Ezek után a szavak hallatán összedőlt bennem egy egész világ. Összeestem a padlón, de nem maradtam ott sokáig, mert a végén még megtalálnak. Gondolkodás nélkül előre rohantam, amerre a lábam vitte. A hír sokkolt. Teljes mértékben.
- Szia! Te meg mit keresel itt ilyen korán? - nyitott ajtót nekem Allison mosolyogva. Én ellentétben totál ledermedve, szomorkodva álltam.
- Igazad volt. Mindenben - elharapva az utolsó szó végét egy könnycsepp csordult ki a szememből.
- Hazel mi a bajod? - nézett egyre furcsábban. Muszáj volt elmondanom, nem akartam titokba tartani. Főleg nem előtte.
- Newt szerelmes belém... - amint ezt kimondtam, még jobban le lettem hangolódva.
Allisonnak tátva maradt a szája.
- Gyere be, és meséld el mi volt - karjával a szobája felé intett én pedig besétáltam, és leültem az ágyára, s csak úgy ömlöttek belőlem a szavak.
Hogy lehet ez? Nem mehet így tönkre a barátságunk! 
- Hazel, ezzel semmi baj nincs! Sőt, ez tök aranyos! - tökre ledöbbentem Ali mondatán.
- Aranyos?! Barátok vagyunk! És barátok között nincsen szerelem! - a szomorúságom átfolyt dühbe. Kedvem támadt volna széttépni egy párnát.
- De van! Te is szereted, csak még nem jöttél rá! Majd ha egyszer rádöbbensz, akkor megérted, hogy milyen érzés, ha mondjuk ő nem szeret viszont! Szenvedés az egész! Gondolj az ő helyzetébe is! Megfogod bánni, hogy ezeket mondtad! - szintén felemelte a hangnemét, amitől egy kicsit meghátráltam - Egyszer majd rájössz...
- Nem! - azonnal felriadtam, és keserűen tapasztaltam meg, hogy újból előjöttek az emlékeim.
A kezemből apránként szivárgott a vér. Felültem, hátamat a falnak támasztva, és szétnyitottam az ujjaimat. A nyakláncot találtam a tenyeremben. Túl erősen fogtam.
Mozgolódást hallottam magam alól. Felkaptam az íjamat, és lövésre készen álltam.
Odamentem az egyetlen oszlophoz, ami a kis búvóhelyet egybetartotta és lenéztem
Megláttam azt a Siratót, aki minden éjjel ott van alattam és őriz. El sem mozdult a szokásos helyéről.
- Miért vagy itt? - kérdeztem szint suttogva, de ekkor a Sirató hátrakapta a fejét. A szívverésem cirka leállt. Visszahátráltam, mert kénytelen lettem volna lelőni. Egy olyan lényt, aki minden éjjel őrizne?
Már épp magamat ahhoz a gondolathoz nyugtattam, hogy minden rendben, de a lény felmászott.  Ott volt tőlem pár méterre, és megállt előttem.
Annyira remegtem, mint a nyárfalevél, és szinte nem is vettem levegőt. Végigméregetett engem, percekig csak előttem állt. Majd a percek átmentem órákká.
Már hajnalodott, láttam a Nap első kellemes sugarait. A Sirató is odakapta a szemét, ahova én. Hamarosan jönnek a Futárok. Addig el kell tűnnöm innen.
A lény megunta a várakozást, és egy hirtelen mozdulattal belém állította hegyes tüskéjét, és elviharzott.