10.Fejezet

Az órák valósággal rohantak: mindenki pakolt és a fegyvereit készítette elő. El sem hittem, hogy ott álltam, a kijutásnak a szó szerinti küszöbén.
Éreztem, ahogyan fellángol bennem a tűz. A gondolataim ide-oda repkedtek és sosem tudtam, hogy éppen mi járt a fejemben.
Az íjammal bohóckodtam percek hosszáig, amíg végre sikerült befejeznem. A találkozópontra mentem, ahol a többiek már ott voltak, kivéve egyvalakit nem láttam: Newtot.
- Hol van Newt? - kérdeztem közéjük érve, mire Thomas megrázta a fejét. Ebből már most rosszat sejtettem, pedig még nem is válaszolt semmit.
- Utoljára a Térképszobában láttam. Talán még mindig ott van - a szavai után egy hirtelen mozdulattal hátra is fordultam, és arra mentem.
Beérve az erdőbe igen különös érzés kerített hatalma alá, amit egy kis fejfájás is fűszerezett. Nem foglalkoztam vele, hanem a célom irányába haladtam, lépteimet egyre jobban felgyorsítva.
- Szia. Itt vagy? - nyitottam be az ajtón, és besétáltam. A szőke hajú fiú ott állt, és a 7-es zóna felfüggesztett térképét vizsgálgatta. Felém se fordulva, szótlanul meredt maga elé.
- Mint látod igen. Miért jöttél? - megforgott a tengelye körül, és rám pillantott. A szemeiből sugárzott a kimerültség és a gyötrő szomorúság. Annyira sajnáltam, hogy azt nem lehet puszta szóval kifejezni. Elvesztette a legjobb barátját, ami egyenesen pokoli. Hasonlót érezhettem Anyánál is. Az egész lénye hiányzik, de az emléke örökké veled maradt.
- Megkeresni - apró hatásszünetet tartottam, miközben egyre jobban közeledtem felé, lépésről lépésre. - És megnézni, hogy vagy.
- Hát láthatod, nem vagyok a toppon. Meghalt a legjobb barátom. Értem. És ezt sosem fogom tudni meghálálni neki - elé lépve megérintettem a felkarját, és mélyen a szemébe néztem. A barna tekintetére szinte teljesen lefagytam.
- Azzal fogod meghálálni, ha kijuttatsz minket innen. Biztos vagyok benne, hogy most ő is ezt akarná. Nem hiába halt meg, hanem egy cél miatt, és annak Te is a részese vagy érted? Tudom, hogy barátok voltatok, és azt is, hogy most mit érzel. Azt hiszed ezen nem lehet túllépni, de igenis van rá mód. Ugyanez volt velem is. Majd belehaltam abba, hogy Anya elhagyott minket, de találtam megoldást. A barátaimat. Ők ott voltak mellettem, és kihúztak az általa okozott mély szakadékból. És Neked is segíteni fognak - biztatóan rámosolyogtam, aztán eszembe jutott, hogy még nem fejeztem be a mondandómat - Ahogyan én. Nem fogom csak úgy elfelejteni azt ami még évekkel ezelőtt történt, persze, Te nem emlékszel rá. Bármiben szívesen segítek.
- Köszönöm, Hazel. Jó, hogy van egy olyan barátom, mint Te - a barát szó hallatán hevesen kezdett verni a szívem. Tehát megbízik bennem, és elfogad a barátjának?
Az ajtó felé mutatva jeleztem, hogy jöjjön, mert indulnunk kell. Kisétáltunk, és véglegesen bezártuk a Térképszoba ajtaját.
Teresa és Chuck ott álltak ahova én régebben érkeztem. A többi fiú is lassan gyülekezni kezdett, és idő közben mindenki odaért.
- Akik nem akarnak jönni, azoknak ez az utolsó esélyük! Higgyétek el, ez a hely, nem az otthonunk! Gyertek velünk és ti is kijuthattok innen! - Thomas lelkesítő beszéde több embert felrázott a helyes cselekedet irányába, de voltak akik hátramaradtak. Nem akartak velünk tartani.
- Na jó, indulás! - Minho futva előre elindult, és követtük.

A zóna felé haladva semmivel nem törődtek a fiúk. Nekem a harcon járt az agyam, és a kijutáson. Semmi másra nem tudtam gondolni, csakis ezekre.
Vajon Apa felismer? Mennyit változhatott az idők alatt?
Belemerülten futottam, mire nagy hirtelenjében egy kéz ragadta meg az enyémet.
- Lassíts! Ideértünk - Minho halkan adta ki a parancsát, amire aprót bólintottam.
Chuck aggódva jött vissza az előremeneteléből, mert látott egy Siratót, a kijutásunk utolsó folyosóján.
- Figyeljetek: tudom, nem maradtunk sokan, és mindannyian féltek. Hirtelen jött ez az egész, én belátom. De gondoljátok csak bele! Ha sikerül, egy új korszak nyílik meg előttünk! Nem kell itt élnünk! Csomó lehetőségünk lesz! - Thomas lelkesítő beszédet tartott nekünk, amivel pár fiút, sikerült meggyőznie. Vett egy mély levegőt, és minket nézve folytatta - Vagy kijutunk, vagy küzdünk a halálig! Chuck, te vigyázz a kulcsra! Maradj Teresával, és menjetek középen! Hazel! Te, Minho meg én megyünk előre! A többiek mind jönnek mögöttünk, és fedeznek!
A tervet mindegyikőnk megértette, és egy hangos ordítással iramodtunk a folyosó vége felé.
A Siratók jöttek: kiáltások, fiúk üvöltései, fegyverek használata lepte el az egész helyiséget. Én az íjjammal lőttem a szörnyű teremtményeket, és páran besegítettek. Chuck és Teresa közben bejutott, és egy éríntőképernyő előtt álltak meg.
- Egy kód nyitva! Nyolc számjegy! - ordította Teresa. Kétségbeesetten Thomasra nézett, aki épp egy Siratóval küzdött, de ennek ellenére, mégis válaszolt.
- Ez az Útvesztő nyolc órája! Minho, mi a sorrend?
- 7,1,5,2... - a kiáltása abbamaradt: a dög leterítette a földre, és a fröcsögő nyálkája terítette be. Thomas rohant segíteni neki, de a számolást egyikőjük se tudta befejezni - Szállj le rólam!
- Gyerünk Minho, mi a sorrend? - kérdezte Chuck, egyre több idegességgel a hangjában.
Az egyik Sirató fejébe egy nyílvesszőt eresztettem, és futva indultam el a kis srác és a lány irányába.
- 6,4,8,3! - válaszoltam Minho helyett. Teresa gyorsan bepötyögte a kódot, mire a körülötte lévő falak lefele csukódni kezdtek. A még megmaradt fiú gyorsan hozzájuk futott, de a Siratók se adták fel: jöttek mögöttük. Jeff, egy elszánt pillanatában, kifelé vetette magát, és egyedül szembeszállt az egyikkel, ami elragadta.
- Jeff! - ordítottuk egyszerre Clinttel, de késő volt. A legkülső fal lezáródott, és még mindig maradt kettő. Siratóból, és betonfalból is.
Az egyik ilyen összenyomta a nyálkás lényt, de az utolsó nem adta fel.
Megfogtam kezembe az íjjamat, előreléptem egy lépést a többiektől, és tüzeltem. A Sirató fejébe ment a nyíl, amitől egy másodpercre neghátrált, és összenyomta a fal.
Pár pillanat múlva egy csúszdára ért a lábam, amitől elestem, és azzal a szép lendülettel mentem lefele.
Amint leértem, érkeztem a hideg betonra, de ugyanakkor fel is álltam. Megvártam, amíg a fiúk mögöttem ugyanígy lecsúsznak, és elindultam Thomasszal együtt előre.
Egy kivilágított folyosón mentünk végig, melynek a két fal közti találkozásában egy piros cső futott végig. A helytől kirázott a hideg.
A Futárfiú megállt egy hatalmas zöld ajtó előtt, és tátott szájjal figyelte. Felette ugyanebben a színben világított egy hatalmas "EXIT" felirat.
- Ez most komoly? - Serpenyő épphogy mellénk ért, de már elsütötte első megjegyzését. Mindenki szótlanul fordult felé, azonban senki se válaszolt.
Kinyitottam az ajtót, ami hatalmasat nyikorgott. Az elém táruló látványtól elállt a szavam: kitörött üvegek szilánkjai mindenütt, fehérköppenyes emberek a földön, hátuk mögött véres fallal. Rombolás és pusztítás volt itt, egy kis gyilkossággal keverve.
Egy terembe léptünk, amely közepén egy téglalap alakú emelvény állt, körülötte érintőképernyőkkel, és összetört székekkel. Mögöttük egy pár méterre számítógépek sorakoztak, pár monitoron kamerával.
- Tényleg figyeltek minket. Elejétől fogva - Newt odament az egyik kamera elé, és a Tisztást kezdte nézni benne. A többi fiú úgyszintén így tett: körülnéztek, és lassacskán felfogták, hogy mi van.
Letérdeltem a földre, hogy szemügyre vegyem a bokámat, mert sajgó fájdalmat éreztem benne. Okos létemre a tenyeremet letettem a földre, a szilánkok közé. Egy szép méretes darab meg is vágta. Felszisszentettem, majd megnéztem. Egy jó hosszú vágás volt rajta, amiből csak úgy szivárgott a vér.
A fél karomon lévő pólóm ujját letéptem, így abból már hivatalosan is trikó lett.
A fecnit elkezdtem a véres kezemre tekerni, jó szorosan, amennyire csak tudtam. Pillanatokon belül átázott, de legalább enyhített a fájdalmon.
Thomas épp egy képernyő előtt állt, ahol egy pötty méretű piros gomb éktelenkedett. Megnyomta, és mintha egy kivetítő lett volna megjelent egy nő feje. Egy nőjé, akit én már régóta ismertem.
- Helló! A nevem Dr. Ava Paige, a VILÁGVÉGE - EINSTEIN - SZEKCIÓ - TILTOTT TERÜLET igazgatója vagyok. Ha ezt látjátok akkor sikeresen teljesítettétek az Útvesztő-próbát. Szívesen gratulálnék személyesen, de a körülmények ezt nem teszik lehetővé. Ti nem emlékeztek, de a Nap felperzselte a világunkat. Emberek milliárdjai vesztek oda a tűzvészben, és a világméretű szenvedésben. De utána egy sokkal rosszabb következett: Kitörésnek neveztük el. Egy halálos vírus amely az agyat támadja. Kiszámíthatatlan, gyógyíthatatlan. Ellenszere nem volt. De hamarosan egy új generáció született, ami képes túlélni a vírust, hirtelen okunk támadt gyógymódot keresni. A fiatalokat tesztelnünk kellett, vagy akár feláldoznunk kegyetlen körülmények között, hogy vizsgálhassuk az agytevékenységüket. Azt, hogy miben különböztök tőlünk. Talán nem értitek, de nagyon fontosak vagytok. Sajnálatos módon a kísérletek csak most kezdődtek, és mint azt látjátok nem mindenki támogat minket. Lassan haladunk, az emberek félnek. Nekem nyilván késő, de nektek nem. Vár a külvilág, de ne felejtsétek: a VESZETT jó! - az utolsó mondatánál pedig agyonlőtte magát.
Mindenkit sokkolt az, amit látott. Próbáltam összerakni, hogy miről beszélt itt ez a nő, akit a kezdetektől fogva utáltam.
- Most mi lesz? - kérdezte Chuck, aki közben mellém lépett. Arcán látszott az izgatottság és félelem. Leguggoltam elé, és rámosolyogtam.
- Minden rendben lesz, ne aggódj! - a vállára raktam a kezemet, aki egy kicsi várakozás után ezt megunta és inkább megölelt. Azonnal viszonoztam, ami melegséggel öntött el.
Lassan elhúzódott tőle, én pedig felálltam. Épp hátrafordultam, amikor szembetaláltam magam Newtal.
- Mi történt a kezeddel? - vette szemügyre a tenyeremet, közbe néha az arcomat fürkészve.
- Kicsit felsértettem, de semmi bajom - mondtam nyugodtan, majd elhúztam a ketem.
- Menjünk - közölte Thomas maga mögé pillantva. Én ezt egy bólintással nyugtáztam, majd egy lépést tettem előre.
- Nem! - kiáltotta mögülem egy ismerős hang, amit nem figyelmen kívül hagyni. Gally ott állt vörös szemhéjjal, egy pisztollyal a kezében. Rá se tudtam ismerni.

9.Fejezet

- Mi a fenét művelsz? - ugrottam a bátyám elé, még mielőtt valami durvább dolgot művelt volna. Nem hittem a szememnek. Hogyan hülyült meg ennyire? Egyáltalán mitől?
- Te tehetsz róla! Mindenről, érted?! Amióta itt vagy, ez az egész hely meghülyült! Először az Útvesztőbe csak úgy, ki-be rohangálsz, aztán a lány, most meg a Siratók? Hát komolyan nem veszed észre, hogy mi folyik körülötted? Tönkreteszel minket! - teljesen kikelt magából, miközben én épp visszafogtam a támadás elől. Thomas rémülten állt előttünk, akinek hamar visszaszállt a bátorsága.
- Én legalább tettem valami értékelhetőt! Te mit tettél Gally? Hm? Azon kívül, hogy falak mögé rejtőzöl? - a Futárfiút Minho tartotta vissza a verekedéstől, de mind a ketten szabadulni akartak. Nem engedhettem meg, hogy bármelyikőjüknek baja essen, de a testvérem erősebb volt nálam: a földre taszított egy gyors mozdulattal. Bevertem a halántékomat, ami után már jelentkeztek is a fájdalmak.
- Higgadjatok már le! - üvöltötte Alby, akinek a hangjára minden ott álló felfigyelt. Newt segített felállni, de még mindig fogtam a fejem. Olyan érzés volt, mintha egy hatalmas késsel szurkálnák, megállás nélkül, könyörtelenül.
- Várj, Alby igaza van - higgadt le Thomas, majd elindult a Tábor felé. Chuck rohant is utána, Teresával egyetemben. Én is megtettem volna, de előtte el kellett intéznem valamit.
- Te teljesen meghülyültél? Mi a fene bajod van? - Gally indulatosan megszorította a vállamat, és a szavai után fröcsögött a nyál a szájából. Hogy történhetett ez vele...
- Ezt inkább nekem kellene kérdeznem Tőled! Ezt mégis, hogy gondoltad az előbb? Eltűnsz egy időre, majd így beállítasz, és beversz Thomasnak? Mi lett veled Gally? Te nem ilyen voltál, amikor legelőször találkoztunk itt...
- Egyáltalán van fogalmad arról, hogy kinek a pártján állsz? Amióta csak itt van ez a hülye bökött azóta lett ez az egész Tisztással! És tudod mit? Elegem van! Belőled is! - el akartam hátrálni tőle, de nem engedte. A tekintettemmel próbáltam azt sugallni, hogy eresszen el. Nem értette meg, ehelyett belemarkolt a pólómba, és erősen maga felé rántott - Vagy ezek, vagy én! Válassz!
Mit kellett volna erre reagálnom? Gally teljesen megőrült, ahogyan azt Newt is mondta. Nem tudja, hogy mit beszél, és ráadásul engem is gyűlöl. Erősen gondolkoztam a válaszon, de végül eldöntöttem. Még jobban utálni fog, de nem érdekelt. Ez a helyes.
- Akkor inkább ők. Te nem a bátyám vagy. Majd ha ő áll velem szemben, tárgyalhatunk a választásról. Addig nem - mérgében ismételten a földre taszított. Meg akart ütni, de valaki ellökte. Alby volt.
Mintha nem is érdekelné, hogy a Vezér ordibál vele, ismét ágaskodni kezdett, az ő igazával. Felálltam, újra a lábamra, és a Tábor felé igyekeztem. Abban a pillanatban jött ki Teresa, megrémült arccal és tekintetével engem keresett.
- Gyere gyorsan! Thomas magába szúrta a Sirató tüskéjét! - lehidaltam, és kocogni kezdtem az épület felé. Amint odaértem, a Futárfiú a földön feküdt, akihez épp Chuck beszélt.
- Mi a fene történt itt? - jött be Newt is, aki szintén olyan fejet vágott, mint én. Leguggoltam Teresával szembe, aki idegesen túrt bele a hajába.
- Egyszer csak magába szúrta, mert emlékeznie kell... Valami ilyesmit mondott, és gyorsan beadtuk neki a másik fiolát - egy pillanatra nem értettem. Miről beszél ez a lány?
- Milyen fiola? - kérdeztem érdeklődve, mire megérintette valaki a vállam. A szőke hajú fiú mélyen a szemembe nézett, mire én rezzenéstelen arccal kaptam el a tekintetem. Semmi kedvem nem volt most ilyesfajta jelenetekhez, mert annál sokkal rosszabb dolgok következtek be.
- Teresa hozott fel magával 2 darabot, amikor megérkezett. A zsebében voltak, és az egyiket nálad használtuk. Segített, szóval Tommyn is fog. Ez biztos - a lány aprót bólintott, majd visszafordult Thomas felé. Aggódóan figyelte, mint mindegyikőnk a szobában.
A nap nehezen telt el: Gally átvette a hatalmat a Tisztársak fölött. Mind maga mellé állította őket. Elhitette velük, hogy erről az egészről csakis Thomas tehet.
Albynak, Newtnak és a maradék embernek, persze nem hitt senki. Sikerült neki, elérte amit akart.
Az éjszaka leszálltával mindenki készülődni kezdett a közelgő Siratók miatt.
Ugyanúgy a Dutyiba mentünk, mint tegnap. Azt tartottuk a legbiztonságosabb helynek.
Lassan betelt a hely: Chuck, Teresa, az alvó Thomas, Newt és Alby.
Nekem a nap folyamán támadt egy ötletem, amit véghez akarok vinni. Megakarom nézni, hogy az a szörnyeteg is eljön-e a Tisztásra, amelyik megszúrt. Ha igen, a zöld nyomból a hátán követni tudom, hogy merre mennek. kell lennie kijáratnak erről a helyről. Muszáj. A táblával nem jutottunk túl sokra. Szeretnék valamiben tényleg, valóságosan segíteni.
Amikor mindannyian bementek a Dutyiba, már csak én maradtam utolsónak hátra. Rájuk csuktam a rácsos ajtót, és gyorsan kulcsra zártam.
- Hazel, mégis mi a... - Chuck jött oda először, majd őt követte Teresa, végül Newt. Mind kérdezgették, hogy mégis mit művelek, és miért nem megyek be.
- Zöldi, azonnal gyere be! - emelte fel a hangját a szőke srác, aki a közben a rácsba kapaszkodott. Leguggoltam elé, és hülyén vigyorogni kezdtem rá.
- Nem zöld a hajam, többé nem kell így hívnod - mondtam, majd végleg felállva elfutottam tőlük. Az erdő felé vettem az irányt, ahonnan egy nagy fa mögül néztem ki a Kapura. Newt szerint éjszakánként egy Sirató jön, és visz el embert.
Elegem lett ebből a hülye helyzetből. Talán igaza is van Gallynek... Akkor lett felforgatva minden, amikor én is idekerültem. De ennek most vége.
A tervem a következő volt: megnézem, hogy az a Sirató jön-e el, ami mindig engem "őrzött" a búvóhelyem alatt, majd amikor tisztes távolságba kerül tőlem, követem be az Útvesztőbe.

Fél óra kemény várakozás után, megjelent. Végre bejött.
Közeledni kezdett a Tábor irányába, ahol a többiek rejtőztek. Egy magabiztos mozdulattal felvetette magát annak falára, és felfelé mászott. Oldalról látszott, hogy az ablakok helyét (amiben eleve nem volt üveg) ledeszkázták. A szörnyeteg afelé kezdett indulni. Még messze volt tőle, de teljesen elképedtem, amikor a falécek, egyszerűen leestek a szögezett helyükről. Tátva maradt szájjal figyeltem a jelenetet: Gally állt le leszedni őket. Ordibálva jelzett a Siratónak, hogy felé jöjjön, ami ki is szúrta. A farkával kirántotta a bátyámat, akit megragadott, és leugrott vele, vissza a földre. Az oldalán nem láttam festéknyomot, így nem az volt, akire én számítottam.
Sietve elvitte Gallyt, aki semmilyen hang nélkül tűrte. Kimentek a Kapun, utána pár perccel mindenki, mint az őrültek, kiviharzottak a rejtekhelyükről, és el is kezdődött az ordibálás.
Éreztem ahogyan leszédülök a nedves talajra. Képtelen voltam felfogni, azt, ami az előbb történt. A testvérem feláldozta magát. Elvitte egy Sirató.
Gyűlöltem sírni. Mindig gyengének tartottak miatta, de most egyszerűen nem tudtam megállni: előtörtek belőlem a könnycseppek, és utat engedtem nekik.
A térdeimet felhúzva rájuk raktam a fejemet, eltakarva az arcom. Behunytam a szemem, és abban reménykedtem, hogy ebből semmi nem történt meg.
- Hazel! Hol a fenébe voltál? - Gally jött be hatalmas mosollyal az arcán a szobába. Épp a kedvenc könyvemet olvastam, amit attól a nőtől kaptam érkezésünkkor. Mivel más tárgyat nem hozhattam magammal, csak ez maradt nekem.
- Amióta megjöttünk ebbe a szobába vagyok. Nem tudom, hogy hol kerestél, de én innen el se mozdultam, és nem is fogok - lapoztam egyet a regényben. Pont egy izgalmas résznél tartottam, ha mondhatjuk annak. Számomra igenis az volt, egy ilyen helyen meg főképp.
- Találkoztam tök jó fej fiúkkal! Jó barátok nagyon! Gyere te is! - már számtalanszor megkért arra, hogy hagyjam el a szobát, de képtelen voltam rá. Minden este Apát vártam, aki vagy nem jött, vagy késett egészen addig, amíg el nem aludtam. Ő feltalálta magát: összehaverkodott pár sráccal, akik állítólag király haverok lennének nekem. Nekem azonban csak egy barátom volt: Allison. Sajnálatos módon ő is cserbenhagyott. Szintén az itt lakó gyerekekkel kezdett el játszani, amiért én véglegesen megsértődtem. Itt hagyott könyvvel, és egyedül. Magamban, amit kifejezetten utáltam, mert ha az ember egymagában ül, akkor folyton csak agyal valamin, ami lehet őrültség, és egy pokolian fontos dolog is.
- Hagyj békén. Nem fogok kimenni, hányszor mondjam még el? Apa úgyis hamarosan jön. Még 30 perc 29 másodperce van a munkából. Már csak 28... - nem fejezhettem be a visszaszámlálásom, mert elkapta mind a két felkaromat nagy hirtelen, amitől ki esett kezem közül a könyv.
- Nem zárkózhatsz mindig be! Hagyd ezt abba! Nekem is hiányzik Anya, nagyon. De muszáj valakivel beszélgetned, a hülye könyveden kívül! Most olvasod tizenkettedszerre! Ez már beteges! Hidd el, nagyon kedvesek, és tuti bírnád őket! Ali is úgy szeret köztük lenni... - itt én fojtottam belé a szót. Nem akartam Aliről beszélgetni, Anyáról pedig végképp. Még most is a szakadékában vagyok, ahonnan nincs kibúvó, és soha nem is lesz.
- Hagyd már abba! Ne beszéljünk erről könyörgöm! Ettől vagyok úgy ki, hát nem érted? Vissza akarom kapni Allisont és Anyát! - gyűlöltem erről beszélni, de valahogy minden alkalomkor előkerült. A bátyám látván, hogy kezdek rosszul lenni ettől, az ölelésébe zárt, és úgy nyugtatott meg. Nem sírtam, tartottam magamban a lelket, de ha az így megy továbbra is, el fogom cseszni az életem. Utáltam ezt a szót, de most szükség volt rá. 
Pár perc után Gally az ajtó felé igyekezett. Ki is nyitotta azt, de még mielőtt átlépte volna a küszöbét, odarohantam hozzá.
- Te ugye nem fogsz itt hagyni engem? Azt már tényleg nem bírnám elviselni - a szavak hallatán elmosolyodott, és ismét megölelt.
- Nálad hülyébb húgot a világ nem látott - elnevette magát, amitől én is elmosolyodtam. Eltolva magától belenézett a szemembe, ami a magabiztosságot és a reményt sugallta felém - Mindig veled maradok te lökött! - megsimogatta a fejem tetejét, ezzel összekócolva a hajam.
Reggelig békésen aludtam: a Nap már felkelt és hallatszott a Tisztás hangja. Feltápászkodtam, és elindultam a Tábor felé.
Nagyban koncentráltam az éjjel történt dolgokra, amikor valaki a maga irányába fordított és erősen megszorította a vállam.
- Te mégis mi a fenét képzeltél, he? Csak úgy bezársz minket, aztán elmész amerre kedved tartja? - Minho lekezelően kezdett el velm beszélni, amit teljesen meg is értek. Pofátlanul otthagytam őket, ráadásul bezárva.
- Sajnálom. Tényleg - őszintén fejeztem ki a bocsánatkérésem, amitől láthatóan egy kicsit le is nyugodott.
- Elvitték Gallyt, ugye? Vagy kamu a pletyka? - a testvérem neve hallatán görcsbe rándult a gyomrom, és szorosan a földet kezdtem el bámulni. Feladta magát. Meghalhatott...
- Igaz. Elvitték, de nem tudunk mit csinálni, és tennünk kell valamit. Eddig csomó mindenkit vittek el, de ez nem maradhat így! Ki kell jutnunk innen! Figyelj, semmi hátsó szándékom nincs: van bármi nyomotok amit fel tudunk használni? - a Futárok Elöljárója faarccal meredt maga elé, de utána egy pillanatra rám pillantott.
- Talán. Thomas megölt egy Siratót amikor az Útvesztőben voltunk, de még nagyon nem kutattuk át.
- Akkor azt kellene megnéznünk! Hátha találunk valamit! Bármit! - azonnal jobb kedvre derültem és legszívesebben azon nyomban útnak indultam volna. Minho mintha védekezni akart volna, felém tette ki a tenyereit, és halványan vigyorogni kezdett.
- Hú, de lelkes itt valaki. Rendben szólok Thomasnak és még pár embernek, az úgy megfelel? Öt perc múlva itt találkozunk, okéság? - aprót bólintottam, mire ő el is rohant.
Mégis ki lehet jutni erről a helyről? Van kijárat? Kiszabadulhatunk innen? Megtalálhatom Allisont? Apa még egyszer áttud úgy ölelni, hogy biztonságban higgyem magam? Vajon megváltozott a kinti világ? Lehet minden a régi?
Olyannyira belemélyedtem a saját kérdéseimbe, hogy észre se vettem a percek múlását. Minho megjelent pár fiúval és elégedetten rám nézett.
- Elegen leszünk? - a hüvelykujjamat felmutatva jeleztem, hogy igen, és elindultunk kifelé. Útközben Winstonnall beszélgettem aki végig az éjszakámról faggatott: mégis mit csináltam amíg ők bezárva vártak, stb. Lassan sikerült mindent elmagyaráznom neki, és ettől új erőre kaptam. Kiadtam magamból azt amit kellett, és nem szomorított el annyira Gally sem. A hiánya elviselhetetlen volt, de most csak egy cél rebegett a szemem előtt, méghozzá a kijutás innen.
Elértük azt a falat, ami a drága szörnyünket préselte össze. Valaki undorodva figyelte, de én egyre inkább közelebb mentem hozzá.
- De szép Siratópalacsinta! Ebből mégis mit akarsz kiszedni? - Serpenyőt egyre jobban irritálta a kis kedvencünk, mire én egy biztató mosolyt küldtem felé.
- Héj, azt hiszem találtam valamit! Srácok nézzétek! - Winston intett nekünk, hogy menjünk közelebb, mire mi óvatosan közeledtünk. Mutatóujjával egy másodpercenként felvillanó vörös fényre mutatott ami a két fal közül jött.
Az ázsiai származású fiú kezével benyúlt és egy hosszú mozdulat után, egy nyálkás és gusztustalan valamit szedett ki onnan.
- Ez meg mi a fene? - kérdezte Winston, miközben ő is a kezébe vette a szerkezetet. Különböző drótok lógtak ki a végéből, és egy henger szerű valamibe futott bele. Rajta pirosan égett a 7-es szám, mellette pedig ugyanebben a színben pittyegett az, amit Winston észrevett.
- Nem tudom, de nem vihetnénk vissza a Tisztásra? Nem akarok találkozni a haverjaival... - mindenki egyszerre bólintott, és elindultunk vissza. Az út felénél elkértem Minhótól a fém tárgyat és vizsgálgatni kezdtem.
- Mi olyan különleges a 7-es zónában? Nem nagyon voltam ott, csak annyit tudok, hogy ott van a Pengés - zihálások közepette sikerült kimondanom amit akarok, az Elöljáró pedig levehetetlen tekintettel figyelte az adott folyosót, amin éppen kocogtunk.
- Amikor Thomas megölte a Siratót, az a zóna volt nyitva, valószínűleg onnan jöhetett - komoly gondolatokba mélyesztettem az agyam, és boldog voltam, hogy találtunk valamit. Valamit ami segítheti a kijutást innen.
Visszaérve bementünk a Gyűlésterembe, ahol Thomas, még mindig ájultan, Teresa ölében a fejével aludt. A többi Tisztárs, aki ki akart menni erről a helyről, mind ott vártak minket.
- Na? Mit találtatok? - jött előre Clint és izgatottan várta a fejleményeket. A Futárok Elöljárója laza léptekkel előrement. Én karba tett kézzel csak figyeltem a jeleneteket.
- Ez a kütyü valamit jelez. Pirosan villog és ugyanez a szín mellette mutatja a 7-es számot. Valószínűleg a zónára utalhat, mert aznap éjjel az volt nyitva. Ez egy nyom lesz, csak ki kell találnunk, hogy mit jelent. Ezért Hazel meg én elmegyünk ma és utánanézünk - az utolsó mondatnál felkaptam a fejem, és kérdően Minhóra néztem. Ő csak aprót bólintott, mire én értetlenül álltam vissza a helyemre - Nem vihetnek több embert el! Thomas hamarosan fel fog ébredni, biztos vagyok benne, addig ő majd köpik nektek. Aztán majd meséltek. Te pedig gyere Bököttkém! Indulás! - intett nekem oda, mire utána mentem. A lépcsőn kisétálva beleszagoltam a kinti levegőbe és nagyot sóhajtottam: Gally nem lehet itt. Se Apa és Allison.
- Zöldi várj! - gondolkodás nélkül hátrafordultam, és megláttam magammal szemben a szőke hajú fiút. Kedvesen rámosolyogtam - Vigyázz magadra - a vállamra tette a kezét, én pedig poénkodva az ellentétes karommal ugyanezt a mozdulatot megismételtem az ő vállán. A nevetés szélén álltunk mind a ketten, de még nem fejeztem be a mondandóm.
- Most úgy őszintén: mikor nem szoktam? - elnevettük magunkat, egy percre sem elnézve egymásról. Végül Minho beszólása törte meg az idilli pillanatot, amit az igazat bevallva, a végtelenségig képes lettem volna folytatni.
- Majd később folytassátok ezt, Gerlicék! Hazel gyere! - elengedtem a fiút és elbaktattam az ázsiai srác felé.
- Mielőtt indulunk, mutatok valamit - maga elé mutatva némán követtem egészen be, az erdő sűrűjébe. A nedves talaj sáros volt és nyirkos, de akiktől kaptuk ezeket a cipőket, sikeresen megóvtak. Egy fából tákolt kis építményhez értünk, amibe egy kicsi ajtó vezetett be. Beléptünk, és egyenesen elállt a szavam: a falakon különböző képek sorai, amelyeken egy szám virított, jelezve a zóna számát. Alatta ládák, gondolom azokban is mind a felfedezéseiket rakták. Az egész térség csodálatos volt, de ez még mindig nem volt semmi. Mindennek a közepén egy fekete ponyvával letakart, kör alakú tárgy állt. A Futár egy mozdulattal lerántotta, és csak ámultam.
Apró fadarabokból kirakott terepasztal, ami ábrázolt az Útvesztőt.
- Az Útvesztő. Az egész. Körülötted pedig, mint látszik, mindegyik zónának megvan a saját ládája, amiben a térképeiket tároljuk. Le vannak bennük rajzolva ahogy változnak. Figyelj úgy egy éve kezdtük feltérképezni a külső részeket... - mutatott a 2-es zónának a délebbi részére - És sajnos semmilyen kijáratra utaló nyílást, rést , folyosót nem láttam. Ha lenne kiút már megtaláltuk volna.
- Nincs minden veszve! Itt van az a ketyere, ugye? Hátha mutat valami újat! Nem lehetetlen semmi sem! Ki fogunk innen jutni - legszívesebben ígéretet tettem volna erre, de inkább nem mondtam. Minhót sikerült jobb kedvre derítenem evvel, és elmosolyodott.
- Hogy a fenébe lehetsz te mindig ilyen lelkes? - halkan elröhögte magát, én pedig értetlenül megráztam a fejem. Fogalmam nincs, hogy ez mitől van, de engem a kinti világ iránti kíváncsiság és a maradék családom megtalálása hajt.
- Indulás! Estig még van időnk és hátha találunk valamit! - az utasítására észbe kaptam, és az ajtó felé igyekeztem. A fiú gondosan letakarta a művét amit készített, aztán pedig indulhattunk is.

Elkocogtunk a 7-es zónába, ahol ismét a Pengés fogadott minket. Közelebb és közelebb mentünk és igyekeztünk minden egyes részletét körbejárni.
Épp az egyik rész nézegettem, amikor a srác kiáltására voltam figyelmes. Rögtön megijedtem, odarohantam, mert rettegtem, hogy történt vele valami. Amikor odaértem megkönnyebbülten láttam, hogy semmi baja, de idegesen kapkod a háta után.
Kivettem a táskájából a kütyüt, amit a Siratóban találtunk. Egyfolytában pittyegett.
- Mi a francos baja van ennek? - kérdezte Minho, de rá se hederítettem a kérdésére. Erősen koncentráltam a fémes tárgyra, ami néhol még mindig ragadt egy kicsit.
Mit jelezhet ennyire? Valamit tudatni akar velünk, de micsodát?
Már épp a feladás határán jártam, és elindultam egy újabb penge irányába, mikor jobban kezdett jelezni, és akkor jöttem rá mit jelent.
- Minho! Gyere - az ázsiai fiú mögém futott, és kérdőn bámult rám - Ez a cucc, az utat mutatja. Kövess!
A kezemben tartott tárggyal legalább egy fél órát keresgéltünk, mígnem elértünk egy két fal között nyúló folyosóra. A szívem vadul kezdett kalimpálni, és nem tudtam leállítani a veréseit. Lefagyva ejtettem le a henger alakú fémet, és egyenesen előre bámultam.
- Hazel, minden okéság? - éreztem magamon Minho tekintetét, de nem fordultam felé. Az ajkamba harapva automatikusan lejátszotta az agyam azt a filmet, ahol a Sirató a folyosó végéről felém kezd el rohanni.
- Ismerem ezt a helyet. Én már... - a mondat végét elfelejtettem befejezni, de nem érdekelt. Az Elöljáró úgyis tudta, hogy mire akarok kilyukadni, szóval feleslegessé vált volna.
Elindult a végtelen hosszúra nyúló folyosó végére. Legfeljebb hét méter széles lehetett, de pereme mentén, mindkét oldalon egy hatalmas, véget nem érő szakadék húzódott. Korom feketeség borította. Nem volt kedvem beleesni, semmilyen esetben az egyszer biztos.
A végénél, egy újabb falhoz érkeztünk, Minho pedig dühösen rá is csapott ököllel.
- Áh, egy újabb zsákutca! - a kezemben tartott tárgy pirosan izzó fénye hirtelen zöldre váltott, amitől majdnem kiejtettem a kezemből a ketyerét.
- Szerintem ezt látnod kellene... - mellé léptem és a kis kijelzőre mutattam ahol szép zöld árnyalatban világított a 7-es szám, a mellette lévő pötty is úgyszintén.
- Okéság... Ez meg mi a franc? - kérdezte meglepetten, mire mindketten meghátráltunk egy hangos mozzanattól. A fal elkezdett kinyílni előttünk - Te biztos vagy ebben?
- Ha az lennék, már régen meghaltam volna - előre indultam, Minho pedig szó nélkül követett. Egy sötét, kör alakú alagútnál álltunk meg, ahova egyikőnk se akart nagyon bemenni, de ha ki akarunk innen jutni, akkor muszáj lesz.
Az Elöljáró leguggolva megnézte a kör szélét. Belenyúlt egy gusztustalan, nyálkás anyagba, és elfintorodva nézett vissza rám.
- Siratók... - a mondatot nem tudta befejezni, mert egy hang jelzett nekünk. Felfele kezdtem nézni, sőt minden irányba, de nem láttam a forrását - Hazel, futás!
Gyors iramba kapcsolva elhúztuk a folyosóról a csíkot, pont időben. Az összes fal bezáródott. Tovább futottunk a Pengésben, és onnan az utolsó pillanatban sikerült elmennünk. Egy fal, ami elzárt minket a régen látott repkényes Útvesztőnk belső részei közül, szintén záródni kezdett. Felugorva kúszni kezdtünk és a végén lezúgtunk a földre. Keményet csapódtunk rá, és levegőért kapkodtunk mind a ketten.
- Gyerünk vissza - lassacskán feltápászkodtam és nyújtottam a kezemet Minhónak, aki szemrebbenés nélkül elfogadta. Segítettem neki felállni, majd sétálva elindultunk vissza.
Amikor már mind a ketten kezdtünk ismét feltöltődni energiával, futásnak eredtünk. Negyed óra alatt a Tisztáson is voltunk.
- Na? Találtatok valamit? - Alby jött felénk Chuckal az oldalán. Mindketten bólintottunk.
- Thomas... Felébredt? - zihálások közepette kérdeztem Chuckot, aki a Gyűlésterem felé mutatott. Elindultam arra, amerre az ujja meredt, Minho pedig ottmaradt a Vezérnek beszámolni az információkról.
Bunkó módon csakúgy kinyitottam a terem ajtaját és Thomas mellé siettem, akit Teresa őrzött Newt társaságában.
- Jól vagy? - egyszerre kérdeztük Thomasszal egymásnak intézve a kérdéseinket. Elvigyorodtam. Jó volt újra ébren látni.
- Előbb kérdeztem szóval mesélj - leguggoltam Newt mellé, aki mosolyogva nézett. Ezt viszonozván visszatértem Thomashoz.
Eleinte neheztelt, de végül kimondott mindent. Alig hittem a füleimnek. Nem akartam elhinni amiről hallottam.
Elmesélte, hogy a VESZETT csak immúnis gyerekeket küldött be ide, és, hogy ő és Teresa ennek a szervezetnek a részesei voltak. Ők juttatták a többi fiút ide. Nekik dolgoztak, mégis ide küldték őket.
Rólam és Newtról is szót ejtett. A barátságunkról, és a nyakláncról.
- Hogy a fenébe lehet ez? Nem mi tettük ezt! - Teresa könnyei hullottak, mint a záporeső. Nagyon sajnáltam, én is sokkolva lennék, ha egy ilyet csak úgy megtudtam volna valakitől.
- Most ez a legkevesebb gondunk. Itt vannak. Többen - egy fiú nyitott be az ajtón, és ugyanazzal a lendülettel el is tűnt egy hatalmas ordítás közepette. Elragadta egy Sirató.
Kirohantam a teremből. Hallottam ahogyan utánam kiáltoznak, de nem érdekelt. Segítenem kellett a többieknek.
Az erdőben rejtegetett íjamért futottam, majd beálltam segíteni. Legalább öt Sirató volt, ha nem több. És mindegyik erősek. Nagyon.
A nyilakkal egyenesen az arcukba próbáltam célozni, hogy egy percre elveszítsék az irányítást maguk felett és közelebbről le lehessen őket támadni. Gyűlöltem őket. Elvették tőlem Gallyt. Megölték. Ezt pedig nem fogom hagyni tett nélkül.
Minhót láttam felém szaladni, akit igyekeztem nem eltalálni a nyílvesszőkkel.
- Csináld tovább! Szólok a... - nem tudta befejezni a mondatot, mert Newt, Thomas, Teresa és Chuck jelentek meg fegyverrel a kezükben.
- Zöldi, nem is bánsz olyan gyengén az íjjal - a szőke hajú fiú mögém sétált, a körülményekhez képest eléggé nyugodtan.
- Ezt vehetem egy bóknak is? - kérdeztem éppen tüzelve az egyik áldozat fejére. Telibe találtam így Thomas le tudta rohanni egy vasvillával.
A harc eléggé sokáig tartott: nem adták fel ezek a dögök annyi szent. A tippem jó volt, öt szörnyeteg támadt a Tisztásra, de ebből csak kettőt öltek meg, és szintén ugyanennyi elmenekült, vissza az Útvesztőbe. De az utolsó még hátramaradt. Tekintetemmel végig őt kerestem, és végül rábukkantam: Newt küzdött vele, épp a földre tiporva őt. Ész nélkül felé kezdtem rohanni, és a nyilamat célra tartottam, de késő volt. Alby a Siratóra támadt, ami meg is sebesítette őt. A szörny pedig egy gyors szúrással megölte.
A szám elé kaptam a kezemet, és a földre rogytam. Egy hatalmasat ordítva a dög távozott a Vezért cipelve a hátán.

Olyan volt, mintha megállt volna az idő. A távolban lehetett hallani, ahogyan a többiek ordítozva Newt felé rohannak. Én képtelen voltam felállni.
Alby halála egyszerűen lesokkolt. Feláldozta magát Newtért, a barátjáért.
Csak képzelem az egészet. Ezzel a gondolattal próbáltam magamat nyugtatni, ami persze nem sikerült.
Eltelt legalább egy óra és én még mindig a Sirató hűlt helyét néztem. Senki sem jött hozzám oda, de akik Newtal voltak, már rég elmentek onnan.
Egy kéz érintette meg a vállamat, és az illető leült mellém. Nem néztem rá, tekintetem leragadt a földön, ahol egykor a Vezetőm feküdt.
- Értem halt meg. Nem hagyott cserben. Miattam történt. - Newt kétségbeesett hangjára azonnal odakaptam a fejemet. Teljesen magába volt zuhanva.
- Úgy sajnálom - szomorúan ránéztem, és megöleltem. Egyikőnk se akart elhúzódni a másiktól, most én nyújtottam sziklát Newtnak. Hisz a barátok ezt teszik. Segítenek egymáson.
Még egy darabig így voltunk, majd én tettem meg a rossznak tűnő lépést, és elhúzódtam tőle.
Egy halvány mosollyal nyújtottam neki a kezemet, hogy segítsek neki felállni, amit ő el is fogadott. Felrántottam a földről, és elindultunk a Tábor irányába. Szótlanul haladtunk egymás mellett, amíg Minho elénk lépve meg nem törte a csendet.
- Készüljetek, irány a Térképszoba!
A szavai hallatán egy kicsi életkedvvel lettem megtöltve. Rögtön a szőke fiúra néztem akivel egyszerre bámultunk Minhóra, aki erre egy elégedett mosolyra húzta a száját.
- Teresa és Thomas rájöttek a kiútra. Összevetettük amiket eddig szereztünk infót, és abból összerakták az egészet: ahol a Siratók kijönnek, mi kijuthatunk!
Erre a kijelentésre fellelkesültem újból. Azonnal a Térképszoba felé vettem az irányt majd berontottam annak az ajtaján. A fekete hajú lány hatalmas mosollyal az arcán fogadott.
- Ki fogunk jutni innen!
- Méghozzá még ma - fejezte be Thomas a mondatot. Aprót bólintottam és kértem, hogy avassanak be a tervbe.
Legkésőbb délelőtt el kell indulnunk, mert azzal is számoltak, hogy csomó dög is vár minket ott, amiben teljes mértékig biztos voltam. Több fegyvert viszünk és mindenkit, aki ki akar szabadulni erről az átkozott helyről.
- Most pedig szedj össze mindent ami kellhet! Hamarosan lelépünk!

8.Fejezet

Egy faház szerű építményben nyitottam ki a szemem, és óvatosan felültem. Megfogtam az első tárgyat, ami hozzám a legközelebb állt: egy párnát. Ezzel készültem a támadásra.
Elindultam előre, mert halk mocorgást hallottam. Egy néger fiú fordult velem szembe, éppen valamit kotyvasztva egy edényben. Szúrósan néztem rá, mire ő mosolyra húzta a száját. Hogy a fenébe képes ilyenkor mosolyogni?
- Mi ez a francos hely? És te ki vagy? - azonnal belekezdtem a kérdezősködésbe. Azonnal lefagyott a vigyor a képéről, és aggódóan meredt rám.
- Ugye ezt most nem komolyan kérdezted? Csak viccelsz. Tuti valami poén az egész - teljesen úgy tűnt, mintha könyörögne valakinek. Meg voltam ijedve, és legszívesebben letámadtam volna, hogy mondja el végre a kérdésemre a hülye választ.
- Ne szórakozz velem! Mi ez a hely, és te ki vagy? Mit keresek itt, és én ki vagyok? - záporoztak belőlem a kérdések, és kezdtem összezavarodni. Hol a francba vagyok?
- Basszus. Várj meg, mindjárt jövök - kiviharzott az ajtón, amit azzal a szép lendülettel be is vágott. Nem tétovázva, én is utána indultam. Épp nyitni készültem volna, amikor valaki megelőzött, és jól fejen talált. Lezúgtam a padlóra, és szorosan a "fegyver" után nyúltam.
- Aú! Ezt miért csináltad? - fogva a fejemet, felálltam és szembenéztem az idegennel. Nálam legalább egy 5 centivel magasabb, szőke hajú fiú állt velem szemben.
- Bocsánat, nem volt szándékos. Jobban vagy? - felhúzott szemöldökkel kérdezte, mire totál elképedtem. Mi köze van ahhoz, hogy én jól vagyok-e? Nem is ismerem, azt se tudom, hogy én ki vagyok!
- Mi közöd hozzá? Egyáltalán ki vagy? - kezdett idegesíteni az, hogy senki nem mondja meg, amit tudni szeretnék, mindig kitérnek a téma elől. A néger fiú odaállt a szőke hajú mellé, és keserűen nézett.
- Látod? Elfelejtett mindent... Szólni kéne Albynak. Ez így nagyon nem lesz okéság... Lehet, hogy nem kellett volna neki beadni azt, amit Teresa felhozott?
- Nem hiszem el. Hogy a fenébe lehet ez?
És ott telt be a pohár.
- Könyörgöm, valaki mondja már el, hogy mi folyik itt! - már-már kérlelőre vettem a figurát, és még valami aranyos nézést is megpróbáltam bevetni ellenük. A két srác majdnem egyszerre bólintottak, és intettek, hogy menjek utánuk. Csendben követtem őket, magamba meredve.
Körülnéztem a helyen, végig a nyomokban baktatva, és egy egész szép helyen éltek. Volt itt erdő, állatok, és csomó fiú, aki mind engem bámult, teljesen idiótán.
- Megtörtént vagy nem? - megálltunk egy alak előtt, aki sápadtan méregetett. Erre nem tudtam hogyan reagálni, így a földet kezdtem el bámulni. Kavargott bennem a kérdések sorozata, de inkább befogtam a számat.
A szőke hajú fiú szomorúan bólintott, és a másik, akitől eléggé megrémültem a vállára rakta a kezét.
- Ne félj. Visszajön a régi Hazel. Egyébként te, - mutatott rám - most szépen elmész Newtal, és elmesélsz neki mindent, amit tudsz. Tudom, hogy emlékszel - halvány lila gőzöm nem volt arról, hogy miről zagyvál itt össze, de azért feltettem egy két kérdést.
- Mégis mire kéne emlékeznem? A saját nevemet nem tudom - elég lehangolóan hagyták el ezek a szavak a számat, de a férfi megrázta a fejét.
- Nem lesz ez így jó...
- Kérlek, legalább a nevemet mondjátok meg, ha a kérdésemre nem válaszoltok - könyörögni kezdtem, más választásom már nem volt. Ez volt az utolsó lehetőségem.
Elfordultak tőlem és halkan sutyorogni kezdtek valamit. Nem értettem belőle semmit, de az érdekelt a legkevésbé.
Hol vagyok? Ki rakott be ide? És azok kicsodák?
Egy göndör, barna hajú gyerek mosolyogva rohant felém. Még életemben nem láttam, ezért ösztönösen elkezdtem hátrálni. Nekiestem a magas szőke fiúnak, aki szerencsére megállt a lábán, és elkapott.
Segített biztos pontra helyezkedni, de addigra a a kis srác ideért, és szorosan átölelte a derekamat.
- Úgy örülök, hogy jól vagy - mondta, miközben behunyta a szemét. Miért jön oda hozzám amikor nem is ismerem? Csodálkozva néztem a többi fiú felé, mire az egyik leszedte rólam - Mi az?
- Nem emlékszik Rád, Chuck. Egyikőnkre se - végre megtudtam valakinek a nevét. Ezt az esélyt kihasználva a mutatóujjamat a szőke hajú fiúnak az orrára raktam.
- Tehát, ha ő Chuck, akkor te ki vagy? - a furcsa cselekedetemtől kicsit ledermedt, de nem vettem az ujjam. Csak ezzel érhetem el, hogy rám figyeljen.
- Newt vagyok - beleharapott az alsó ajkába, majd az egyik szabad kezével mutogatni kezdett - Ő itt Jeff, aki ott volt veled, amikor felkeltél. Ez pedig itt Alby.
- Öhm... Sziasztok akkor. Nyissunk egy új lapot, jó? Nagyon meg vagyok ijedve, azt se tudom, hogy ez a hely micsoda, ti kik vagytok, meg ilyenek. És láthatólag nem nagyon örültök a kérdéseimnek, szóval inkább nem erőltetem.
- A stílusa jobb irányba haladt, az egyszer biztos - vigyorgott Alby. Newt szúrósan nézett rá, amitől rögtön lefagyott az arcáról a mosoly.
A három fiú elintézte egymás között a dolgokat, és végül én a Newtra maradtam. Ő fog nekem beszámolni mindenről, plusz válaszol a kérdéseimre, egészen estig, mert utána el kell bújnunk. Nem tudom, hogy hova, sőt még az oka is homályos, de kiderítem.
Szótlanul haladtam mellette, miközben ő bemutatta az épületeket, és a különböző helyeket. Pár emberrel is találkoztunk, aki mind azt kérdezgette, hogy jól vagyok-e. Értetlenül meredtem ilyenkor az idegenvezetőmre, aki minden egyes alkalommal megrázta a fejét, a kérdő fiúnak.
Végül hátunkat a falnak döntve leültünk. Ez zárta el a Tisztást az Útvesztőtől, azt hiszem.
- Kérlek, mesélj el nekem mindent. Valami foszlány csak kell, hogy legyen a múltból. Neked is van, nem? - vett egy mély lélegzetet, és komoran nézett előre.
- Minden másfél hónapja kezdődött, amikor Minho, és Thomas, tudod a két Futár, megtalált ájultan a Pengésben. Visszahoztak ide, a Tisztásra, és elmeséltél nekünk mindent, amire emlékeztél. A családod, az Ellenszer amit odakint készítettél. Végül itt maradtál velünk, és beilleszkedtél. Aztán valamikor volt egy álmod, rólad és rólam, ahogyan még régen barátok voltunk. Visszaemlékeztél valamilyen nyakláncra, amit állításod szerint, én adtam neked a születésnapodra. Csak az a nyaklánc nem volt meg, mert az Útvesztőben hagytad, azon a helyen, ahol három évet egyedül leéltél. Be akartál menni érte, de nem tetted, mert akkor jött Chuck szólni, hogy nem zárultak be a kapuk. Alby kérésére meg kellett védened őt, mert addig mi itt a többi fiúval voltunk elfoglalva. Kimentetek a búvóhelyedre, ahol egyre rosszabbul voltál, egy Sirató szúrásától. Megígértetted Chuckal, hogy nem szólhat nekünk, hanem tartsa titokban, de ő nem tette. Amikor másnap reggel visszaértetek, bedühödtél, mert szólt Albynak. Teresa, a lány akiről meséltem, ő jött utolsónak a többiek szerint, hozott fel magával két darab fiolát, amiben valami kék lötty volt. Jeff beléd szúrta, és most itt vagy. Pár napra rá keltél fel, és semmire sem emlékszel. De van még egy utolsó ötletem, hátha ez segít. Azt mondtad, csak ezzel tudsz emlékezni. Rám - elővett egy gyönyörű nyakláncot a zsebéből, és felém tartotta.
- Ez az, amiről beszéltél? Amit te adtál nekem? - óvatosan megfogtam és a feliratot kezdtem rajta nézni. Remember Me.
- Igen. Hátha ezzel valami előjön - felrakta rám a láncot, én pedig le se vettem róla a szemem. Annyira szép volt. Rendesen kidolgozott, és káprázatos.
- Mi történik éjszakánként? Miért kell elbújni?
- Nyugi, Zöldi, elmondom azt is - most az egyszer láttam mosolyogni. Eléggé jól állt neki, de ilyenre még gondolnom sem szabad, hisz nem is ismerem, de állítólag barátok voltunk.
- Zöldi? Ez a nevem? - nevettem el magam, végig az ő tekintetét keresve. Nem nevetett velem együtt, de végig a szembe nézett.
- Hazel a neved, de én amióta ismerlek Zöldinek hívlak, mert zöld a... - megállt a mondatban, és a hajam után kezdett nyúlni. Tátva maradt a szája a döbbenettől, bárcsak érthettem volna, hogy miért.
- Mi az? - egyszerűen megformálva a kérdést, a meglepődött idegenvezetőm, látszólag épp a gondolatait szedte össze.
- Neked zöldnek kéne lennie a hajad végének! De teljesen barna - mutatott a hajamra, nekem pedig ez tényleg sok volt. Nem értettem semmit.
Newt elmesélte amit még tudnom kellett, aztán indultunk vissza a Táborhoz. Mindenki már az elbújásra készülődött: a Siratók minden éjszaka elvisznek egy embert, ők választják ki, hogy melyiket.
Én tehetetlenül néztem végig, ahogyan mindenki menekülni próbál a menedéke felé. Ötletem nem volt, hogy hova bújhatnék el, de valaki a segítségemre jött.
- Van egy ötletem, hogy hova menjünk, gyere! - Chuck jött oda hozzám, és a még épp pólóm ujját kezdte húzni maga felé, de megálltam. Kérdőn fordult felém vissza.
- Állítólag, te elárultál engem - tudni akartam az igazat. A fiú nem viselte jól a kijelentésemet, mert szomorúan kezdett maga elé nézni.
- Csak meg akartalak menteni, mint Tisztárs, a Tisztársat - vissza fordult felém könnyes szemmel - Annyira sajnálom. Bocsáss meg - odaléptem mellé, és letöröltem a könnyeit az arcából. Semmire nem emlékszem, de ha most tudnék mindenről, megbocsájtanék neki. És most is azt fogom tenni.
- Tudod, Chuck ha megmaradtak volna az emlékeim, nehezebben menne ez az egész. De megbocsájtok. Lehet, hogy egy életre elvesztettem az emlékeket, de te jó barátnak tűnsz. Akkor már inkább Te.
Mosolyra húzta a száját, én pedig csendben követtem.
Newt már mutatta ezt a helyet. Ez a Dutyi.
Chuck kinyitotta az ajtót, és befelé mutatott az ujjával. Lassan bemásztam, majd ő is jött utánam.
Pár perc után a hallani lehetett a gépek mocorgását. Itt voltak azok a bizonyos Siratók, akik megszúrtak engem.
A szőke hajú fiú, és még páran mögötte az utolsó pillanatban érkeztek meg. Gyorsan bejöttek, de én hátulról, a sarokból figyeltem. Ők is szétszóródtak a további zugokban, de hozzám érkezett egy társaság.
- Jól vagy? - kérdezte tőlem Newt, miközben leült mellém. A sötétben alig láttam a többi  fiút, akik ugyanígy velünk rejtőztek itt. Tekintetemet elkapta a körbevezetőm, és én belefúrtam szemeimet az övébe. A barna szemeiben teljesen el lehet veszni, ami meg is történt...
- Persze, csak egy kicsit fázom - végighúztam a felkaromon az egyik kezem, mert nem poéból mondtam, amit mondtam. Kirázott a hideg: lehet, hogy a félelemtől, vagy pedig a fiú közelségétől. Úgy éreztem, hogy mi már ismerjük egymást valahonnan.
Newt levette a pulcsiját, és rátette a hátamra, amit nem akartam engedni.
- De így meg te fogsz fázni... - nem engedte, hogy befejezzem a mondatomat, mert elkezdett beszélni.
- Én nem fogok, ne aggódj - nekidőltünk a falnak, és megragadta a kezeimet - Jesszusom, neked mitől ilyen hideg a kezed?
- Szóltam - nevettem halkan, és lelassult a levegővételem. Newt a tenyerét, az enyéimre helyezte, ezzel melegítve azt. Izgultam, hogy hogyan kellene reagálnom erre, de akkor a semmiből beugrott valami. Egy emlékfoszlány.
- Te jó ég, jól vagy?! Úgy sajnálom!
- Semmi baj, a fejemnek már úgyis mindegy. Te meg ki vagy?
- Newt vagyok.
Egy percre megállt bennem az ütő, mert pontosan emlékeztem erre a pillanatra. Lassan kezdett összeállni bennem a kép.
- Úristen! Beugrott! - kezdtem bele a mondandómba tök boldogan, mire a fiú felvont szemöldökkel fordult felém. Fejemről sugárzott a boldogság, amit nem hiszem, hogy a hatalmas sötétségbe észre lehetett venni - Fejbe vágtál az ajtóval a Kórházban, vagy miben! Ott találkoztunk először!
- Igen! Igen, ott - mondta úgy, mintha egy kő esett le volna a szívéről - Hát mégis emlékszel?
- Kezd minden előbukni a semmiből, de próbálkozok - húztam mosolyra a számat, amit Newt rögtön viszonzott. Így a sötétben még jobban el lehetett tévedni a szemeiben.
Teltek a percek, és minden kezdett visszajönni.
"- Okéság, Hazel, te honnan is jöttél?
  - A nyolcadikból."
"- Mi, Tisztársak együtt maradunk. Vigyázunk egymásra."
"- Gally!"
"-Minden rendben Zöldi. Vigyázunk Rád."
"- Pocsék barát vagy, Newt.
  - Te is Zöldi"
" - A bajom... Igazából... A szerelem"
" egy határozott pillanatban rászegeztem az ajkaimat az övéire"
" - Kérlek, segíts emlékezni"
Mintha kicseréltek volna. Az emlékek csak úgy záporoztak elő az elmém eldugott részeiből, és félálmomban még a cselekvés is magával ragadott.
A hajnal első sugarai rögtön felébresztettek, és az első teendőm az volt, hogy mindenkinek beszámoljak erről. Visszajöttek az emlékeim! Akkora boldogság árasztott, el, hogy azt nem tudom elmondani.
- Newt, kelj fel! Én vagy az, Zöldi - erre a szóra azonnal kipattantak a volt legjobb barátomnak a szemei, és gyorsan ülőhelyzetbe helyezkedett. A döbbenettől tátva maradt a szája, és alig bírt megszólalni.
- Hogy mit mondtál? - csak sikerült végre kiejtenie egy kérdést, amire egy hatalmas mosollyal reagáltam.
- Zöldinek szoktál hívni, a hajam miatt, ami már nem zöld, de remélem azért a név megmaradhat - aprót kacsintottam, de ő még mindig kővé volt dermedve.
- Emlékszel? - az alsó ajkába harapva nézett a szemeimbe, én pedig, kihasználva a döbbenetét, egy lágy csókot nyomtam a szájára. Pár pillanat múlva elhúzódtam tőle, mielőtt még reagálni tudott volna.
- Mindenre - erre már végre elmosolyodott, ugyan eleinte halványan, de már megérte. Óvatosan nevetni kezdett, és másodperceken belül magához ölelt. Jó volt érezni közelről az illatát, mindig biztonságban éreztem magam ilyenkor. A karjai között.
Nem voltunk így túl sokáig, mert amint Chuck, Minho, Thomas és Teresa felébredtek, kimentünk a Dutyiból. Felkeresve Albyt, aki el volt keseredve: egy Sirató most Stan-t vitte el közülünk.
- Ez mind a te hibád! - jött felénk ordibálva Gally, majd egy hirtelen pillanatban ellökte Thomast.

7.Fejezet

Az egész Tisztás megváltozott. Eluralkodott a káosz mindenkin. A fiúk össze-vissza rohangáltak, és valaki még ordibált is. A félelem elkezdte a feladatát, és lassan az elmékbe mászott.

Furcsa módon, engem nem kötött le annyira. Bennem is volt persze a rémület halovány szikrája, de az agyam, most nem ezen a dolgon kattogott. Hanem Newton.

Tényleg megcsókoltam, azt aki régebben a legjobb barátom volt. Buta voltam. Nem tudtam mit csinálok, és csak most esik le a súlya a tettemnek. Aggódott értem, amikor kimentem az Útvesztőbe. Talán a bizalmába fogadott, de én mégsem mesélek el neki mindent. Régebben ez kérdés se volt, az első aki tudta a titkaimat mindig Newt, és most elhajlottam ettől. 

Nem tudja, hogy megszúrtak. Nem tudja, hogy miért lettünk barátok. Nem tudja, hogy szeretett.

Öntudatlan voltam, és Apámra hallgattam. Ha ő nem szólal meg a fejemben ez mind meg sem történik.

Kezdett ez a gondolat felemészteni, nem éreztem ennek a súlyát. Alby rángatott ki a gondolkozásból, épp felém közeledve.

- Hazel! Hazel! - ordibálta, mire én felé fordultam. Látszott rajta az idegesség. Lépteit sietve tette meg. Csípőjére tette a kezét, és belevágott a mondandójába - Egyetlen kérésem volna. Vigyázz Chuckra. Meg van rémülve, mint mindannyian! Találj neki és magadnak egy biztonságos helyet. Kérlek - a hangján már szinte hallatszott a kérlelés. Sosem láttam még Albyt ilyennek. Ideges volt, és nyugtalan, amit ebben a helyzetben meg is értek.

- Persze. Vigyázok rá - nagyot nyeltem, és bólogatni kezdtem.

Chuckot láttam meg Alby háta mögött jönni, épp felénk igyekezett. Lábait szaporán szedte.

- Köszönöm - motyogta alig hallhatóan a vezér, majd hátat fordított és elindult.

Agyalni kezdtem, hogy mégis hova mehetnénk. Biztos, hogy a Siratók ide fognak jönni, hiszen nekik az egész Útvesztő szabad pálya. 

Ennél a gondolatnál, Alby után kiáltottam, mire ő kérdőn felvont szemmel félvállról visszanézett.

- Reggelre kell visszaérnünk? - gyanakvóan tettem fel a kérdésemet, és az ujjaimat kezdtem el óvatosan tördelni. Mi van ha nem engedi meg a tervem? 

- Hazel, most ez érdekel a legkevésbé, hogy mikor akarsz visszajönni. Jobb dolgom is lenne, egy valamit kértem csak. Azt csináld meg - futni kezdett a Tábor felé. Ebből sikerült annyit leszűrnöm, hogy nem tiltotta meg, azt, hogy ne menjünk ki, tehát megvalósítjuk az ötletemet. Meg fogom védeni Chuckot, akár az életem árán is. 

Senki iránt nem voltak érzéseim, de volt pár ember, akik nagyon közel állnak hozzám. Ilyen a kis Chuck is, akit nagyon jó barátomnak tartok. Newt, aki neve hallatán, vagy csak a puszta gondolatától hevesebben kezd el verni a szívem. Gally, a bátyám, aki szó nélkül itt hagyott engem. Apa, akinek bármit megadnék egy öleléséért. Anya, aki számomra a Napfényt jelentette a sötét napjaimban. Allison, akit már három éve nem láttam.

- Hazel! - a kis göndör hajú barátom odaért hozzám. Feldúlt volt, és nála is fellobbant a félelem tüze. Arcáról cseppekben fojt le a verejtéke.

- Figyelj Chuck. Tudom, hogy most meg vagy nagyon rémülve, de megígértem Albynak, hogy vigyázok Rád, bármi áron. Nem fog esni bántódásod ameddig én itt vagyok - határozottan ejtettem ki a szavaimat, és teljes mértékben komolyan gondoltam őket. Leguggoltam a fiú elé, mire ő szorosan megölelt.

Nem szabadott tétováznunk, így eltoltam magamtól, és a vállára raktam a kezem,

- Menj el a Konyhába, és hozz pár almát, meg egy kulacs vizet! Kelleni fog. Én addig elmegyek a fegyveremért, okés? Egy perc múlva itt találkozunk! - Chuck hevesen bólogatott, majd futásnak eredt a Konyha fele, én pedig az ellenkező irányba, a Táborba.

Az épület fala körül kezdtem keresni az íjamat, amit hamar meg is találtam. Felkaptam a hátamra, és visszanéztem a találkozóhelyünkre. Chuck már ott állt hátizsákkal a kezében, amit fel is kapott a hátára. Beérve a gyereket, az Útvesztő felé mutattam.

- Kimegyünk a búvóhelyemre. Ott lesz a legbiztonságosabb - az este már fátylat borított a kék égboltra, és rohamosan kezdett sötétedni. Futásnak eredtünk, de a Kapunál Chuck megállt.

- Még sosem mentem ki oda. Soha - nagyon zihált, és égett a rémülettől. A haját piszkálgatva akartam belé bizalmat önteni.

- Ne félj, nem olyan, mint amilyennek mondják. Ez lesz az első alkalmad! Tetszeni fog! - kaján mosolyra húztam a számat, és ő is viszonozta a gesztusomat.

Volt egy rövidebb út, amit eddig csak egyszer használtam, de most kénytelen voltam ismét. Öt percen belül a búvóhelyemre értünk. A kis barátom tátott szájjal nézett körbe a helyen, és erősen megtapogatva a repkényt, elkezdett felmászni. Némán követni kezdtem. 

Fent a tetején pokrócot raktam magunk alá, majd leültünk. Chuck lihegett, de egy hirtelen mozdulattal a nyakamba ugrott.

- Ez nagyon király! Köszönöm - lehunytam a szememet, és éreztem ahogyan a fiú szívverése lassulni kezd ami a higgadtságot eredményezte.

Így voltunk körülbelül egy percig, amikor elhúzódott tőlem és beleharapott egy almába. A jóízű falatozásáról én is megkívántam egyet, így mindketten vacsorázni kezdtünk. Nem tudom mióta nem ettem, de ez most kifejezetten jólesett a gyomromnak.

- Mi van közted és Newt között? - a hirtelen kérdés miatt megakadt a torkomon egy falat, így köhögni kezdtem. Letaglózott a kérdése.

- Tessék? - vizet kortyolgatva kérdeztem vissza, és őszintén vártam a válaszát. Nagyot nyelt, és a szemembe nézve folytatta.

- Amikor legutoljára beszélgettünk azt mondta, hogy emlékeztél valamire a múltadból, és ti barátok voltatok vagy micsoda. Meg, hogy furcsán viselkedtek egymással szerinte, de ő bír téged, ezt biztosra állíthatom. A Tisztáson mindenki barátja mindenkinek. Mint én neked. Azt mondta, hogy jobban meg kellene ismernünk Téged, mert alig tudunk rólad valamit. Titokzatos vagy, és fura, hogy sok mindenre emlékszel. Nem olyan vagy, mint mi. Semmire se emlékszünk, csak a bökött nevünkre és ennyi... - bármi mást amit mondott nem hallottam. A testem nem reagált semmire a kinti világból. Szédülni kezdtem, és a fejem majdnem széttört a fájdalomtól. Fogalmam nem volt mi okozza ezt, de borzalmas volt.

- Hazel! Hazel, hahó! - Chuck hangjára egy kicsit kezdtem ébredezni a kábulatomból, de nem nagyon segített - Mi a fene van veled?

- Nem tudom. Rosszul vagyok - a hangom kezdett elcsuklani, és az ólom szemhéjaim csak nehezedtek. Nem alhattam el, mert vigyáznom kellett Chuckra.

Valami meleg anyag kezdte csiklandozni a bal karomat, és onnan szivárgott le. A gyerek pont azon az oldalamon ült és egy gyors rántással maga felé fordította a kezemet. Szivárgott belőle a vér.

- Istenem, mi ez? - felhúzta a könyökig érő pólómat egészen a vállamig, és egy percre elállt a lélegzete. Én ellenben vele kapkodtam a levegőt, mert úgy éreztem pár másodperc múlva megfolyt az oxigénhiány. Óvatosan rápillantottam a felkaromra, ahonnan a pokoli fájdalom forrása volt.

- Megszúrtak? Mégis hogyan? - a kis srác felemelte a hangját és a szúrás helyét kezdte bámulni. Nem mondhatta meg a többi fiúnak a Tisztáson, hogy ez történt, főleg nem Newtnak és Albynak. Kitoloncolnának örökre ide, de az ő segítségük nélkül nem tudok kijutni innen.

- Ne aggódj, nincsen semmi bajom - nyugtatgatni próbáltam, de nem működött. Éreztem ahogyan a testemből kezd kiszivárogni az erőm.

- Hogyne lenne baj?! Megszúrt egy Sirató! - hangja kiabálásba fordult át, amit az idegesség kerülgetett. Felzaklatta magát, egy ilyen hülye seb miatt, de nem volt energiám neki ordítva válaszolni - Mióta történt?

- Egy hete, asszem. Hidd el, semmi gáz sincsen.

- Azt mondtad, hogy készítettél egy Ellenszert, amikor legelőször megszúrt egy. Használtad most is, ugye? - mélyen a szemembe bámult, és el sem engedte a felkaromat, ahol az a gyönyörű szúrás virított.

- Igen, és el is múlt egy időre. Nem értem miért nem használ - felnyögtem a fájdalomtól, és tartottam Chuckal a szemkontaktust - Ne foglalkozz vele. Itt maradunk reggelig, addigra jobban leszek. Nem fogok bekattanni, mint az a Futár ember, azt hiszem Ben. Egyszer már túléltem, most is túl fogom. Csak kérlek ne szólj senkinek róla. Könyörgöm - a végét már olyan halkan mondtam, hogy nem csodáltam volna, ha nem érti meg. Chuck hatalmasra nyitotta ki a szemét, és visszahúzta a pólómat a karomra. Átázott a vértől, de ez volt a legkevesebb, amivel most foglalkozunk.

- Tudsz Benről? - tátott szájjal méregetett, én pedig bólintottam egyet.

- Alattam futkosott, és amikor meglátott meg akart ölni. Elkezdett felfele mászni, de egy Sirató lekapta és elvonszolta - rossz emlékek törtek belőlem elő, és felidézte az éppen ordibáló, nálam pár évvel idősebb fiút, akit elragadtak.

Pár percig szótlanul meredtünk az előttünk lévő falra. 

- Ugye tudod, hogy nem tarthatom titokban, azt, hogy megszúrtak?

- Chuck könyörgöm! Nem tudhatja meg senki! Ki fognak toloncolni, és soha többet nem találkozunk! Ott van nekem Gally. Tudod, ő a bátyám. Nem hagyhatom csak úgy ott - próbáltam meggyőzően érvelni, de azt találtam a legjobb megoldásnak, hogy megmutatom neki, hogy semmi bajom sincs. Feltápászkodtam a földről és felé fordulva mutattam neki a lábamra - Látod? Nincs probléma! Tudok járni! -büszkélkedve mutattam meg neki, de még mindig ugyanúgy émelyegtem.

- Szerintem jobb lesz, ha alszunk. Reggel pedig visszamegyünk a Tisztásra, okéság? - kaján mosolyra húztam a számat, és bólintottam.

Visszaültem az eredeti helyemre, hátamat a falnak döntve. Chuck a repkények felé nézett, ahonnan feljöttünk, majd odasétált.

- Héj! Mit csinálsz? - összeráncolva a szemöldökömet, utána akartam indulni, de ő a mutatóujját felém tartva intett le.

- Ott van - nem kellett többet mondania, egyből tudtam, hogy ez a két szó kire utal. Behunyva a szememet, nekidöntöttem a fejemet a falnak. 

A sírás vágya kerülgetett. Anya járt a fejemben, és Apa. Ők mondták mindig, hogy sosem lesz semmi bajom, erre most itt ülök, vérző karral, azzal a tudattal, hogy meghalhatok. Egy könnycsepp megállhatatlanul kigördült a szememből, és Chuck fejét éreztem a jobb vállamon. 

- Ő szúrt meg, igaz? - keserű hangon kérdezte, és átérezte mindazt ami velem történik. A fájdalmat, a veszteséget, a bánatot. Igazi barát volt.

- Igen - ez volt az utolsó szó, amit azon az éjszakán kiejtettem. Chuck két percre rá elaludt, én pedig végig ébren maradtam, és a családomon gondolkoztam volna, de valami megakadályozott ebben.
A homlokomhoz nyúltam, és egy pillanat alatt elvettem róla a kezem: tűzforró volt.
Teltek a percek, talán az órák is, de nem lett jobb a helyzetem: fáztam, és a kezem majd leszakadt a fájdalomtól. Nem akartam Chuckot felkelteni, aki a vállamra fektette a kis fejét és azon aludt el. Nem mocoroghattam és hangot se adhattam ki, mert a végén felébred.
Fogalmam nem volt róla, hogy hány óra lehetett, de még nagyban éjszaka. Féltem, hogy mi zajlik a Tisztáson, amíg mi nem vagyunk ott. A Siratók mennyi embert ölhettek meg? Gally jól van?
A szívem összeszorult, amikor az agyam Newtra gondolt. Ő vajon túlélte? Semmi baja? Aggódik értem? Önmagamnak megválaszoltam az utolsó kérdésem, mert én aggódok érte. Nagyon.
Édesem, úgy aggódom érted. Féltelek az ottani veszélyektől, és látszik az állapotodon, hogy nem vagy jól. Miért történt ez veled? Mi a francért vitt be a hülye... Áh, nem tudom kifejezni azt, amit most legszívesebben tennék azokkal, akik oda küldtek Titeket, de muszáj segítenem neked. Nekik.
Mindenben támogatlak, és amint kijuttok onnan, én itt várok Rád. 
Fel sem tudod fogni, mennyire örülök annak, hogy megtaláltad a bátyádat, akinek mostanra elment a józan esze is. Az egész helyzetet annyira sajnálom.
Meg fogsz gyógyulni, ígérem. Ne feledd, bármi is történne, nagyon szeretlek.

- Hazel! Hazel, reggel van! - Chuck rángatására keltem fel. Sikerült elaludnom, órák hossza szenvedés után. Az álmomban Apa beszélt hozzám, és alig emlékszem valami foszlányra. A nyaklánc elvesztése óta, nem gondoltam Newtra éjszakánként, és ameddig nem lesz meg, nem is fogok tudni. De most ez volt a legkisebb gondom.
- Ó, szuper - halványan mosolyogni próbáltam, ami nehezen jött össze, de sikerült. A göndör hajú barátom szomorúan nézett rajtam végig, amin kérdőre vontam fel a tekintetemet.
- Sokkal rosszabbul nézel ki. Nagyon meleg a homlokod, mintha perzselne szó szerint. A kezed még kékebb lett, és véraláfutásosabb...-megakadt a mondat felénél, és egy könnycsepp gördült ki a szeméből. Igyekeztem állni a kemény lányt, hogy ne mutassam ki azt, hogy én is szintén úgy félek attól, hogy mi lesz velem, mint ő. Letöröltem a könnyét az arcáról, és mosolyra húztam a számat - Nem akarom, hogy bajod essen. Te vagy az egyik legjobb fej Tisztárs, akit valaha is megismertem. Megvédtél, és itt maradtál velem betegen. Köszönöm. Most itt az ideje, hogy én segítsek neked.
- Minden rendben, Chuck. Pár nap és elmúlik, meglátod, nyoma se lesz! Most viszont szerintem menjünk vissza a Tisztásra. Lehet aggódnak miattunk - nagy nehezen felálltam, és a hátizsákot a hátamra dobva indultam el a repkényes fal felé.
- Ja, és a hangodat kifelejtettem. Mintha nem is beszélnél, annyira halk - Chuck mellém ért, és visszahúzva a pólóm ujját, elindult lefelé.
Próbáltam nagyon pozitív lenni ehhez az egész dologhoz, és éreztem, hogy nekem kell feloldanom a hangulatot. Mivel futni nem tudtam, ezért legalább kell egy tíz perc gyaloglás ameddig visszaérünk. Tehát, kellett egy téma.
- Tudsz valamit erről a lányról, Teresáról azt hiszem. Ez a neve ugye? - a lépteimet egyre nehézkesebben tettem meg. Szédülés, és hányinger kerülgetett, ami együtt egyszerre szörnyű volt. Nem tágítok az ellen, hogy senkinek nem mondom el. A fiú nem tett ígéretet, de bízom benne annyira, hogy tartani fogja a száját.
- Igen, ez a neve. Nem tudok túl sokat, csak annyit, hogy hozott fel egy papírt, amire az volt ráírva: Ő az utolsó. Örökre. És állítása szerint elindította a Végzetet.
- Értem. Szerinted velem hajlandó lenne beszélni? Mint lány a lánnyal - volt egy olyan sanda gyanúm, hogy ez a hülye kísérlet, vagy mi, amiben vagyunk, lánnyal kezdődik és azzal is zárul. Közte pedig érkeznek a fiúk. Ezt Teresával akartam megbeszélni, hátha ő is tud valamit.
Miért csak én emlékszem dolgokra? A többiek sosem hinnének nekem erről, még Newtban is erősen kételkedem. Chucknak se merem elmondani, pedig tudom, hogy ő megértené, és talán hinne is nekem. Fájt a szívem, hogy titkolnom kell előtte, de betelt a pohár.
- Figyelj Chuck, most mesélni fogok neked valamit. Nem érdekel, hogy elhiszed-e nekem vagy sem, de jobb ha tudsz róla.
A kis srác felém fordulva, meglepetten bólintott, én pedig belevágtam a mesélésbe.
Mindent elmondtam neki, amire emlékszem. Ő szó nélkül végighallgatta az egészet, és néhol némán bólintott.
Elmeséltem neki Gallyt, a táblát amit itt kint találtam, azt, hogy Édesapám hozzám beszél álmomban, és a Newt és köztem lévő kapcsot, ami egykor létezett.
- Hogy lehet ez? - az egyetlen kérdés amit a mondandóm után feltett az ez volt. Meredten bámultam magam elé, és kavicsot rugdostam a lábammal.
- Nem tudom, de elakartam neked mondani. Tudom, hogy te megértesz, és muszáj volt - az utolsó előtti folyosóra besétálva, a fiú egyre jobban kezdett feldobódni. Izgatottan kezdett vigyorogni, lakhelye láttán, és felém fordult.
- Természetesen hiszek Neked. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi van a Tisztással. Előremegyek rendben? - aprót bólintottam, ő pedig rögtön futásnak is eredt. Bevette az előttem pár méterre lévő, jobbra kanyarodó kanyart, ezzel az utolsó folyosóra érve, ami egészen a Tisztásig vezet.
Lassú tempóban követtem, de éreztem, hogy a lábaim kezdik feladni.
Én is befordultam az utolsó akadály felé, ami a zöld placcra irányul. Így a távolból látva nem tűnt túl vészesnek a helyzet, sőt: nem láttam rosszra utaló nyomot, persze lehet, hogy közelebbre érve megváltozik a nézőpontom.
A testem kezdett nagyon a végső stádiumba érni: a szédülésem a tetőfokára hágott, és a láz kezdte felemészteni az elmémet. Fáztam, de annyira, hogy úgy érzetem, mintha egy jégbe lennék belezárva.
A gondolataim össze-vissza cikáztak, és olyanok röppentek fel, amiket még életemben nem hallottam. Nem tudtam mihez kapcsolni őket, de párat megjegyeztem belőle.
Teljesen meghülyültem ettől az egésztől, és fogalmam sem volt arról, hogy mit teszek.
Albyt láttam meg, ahogy felém mutogat, és pár fiú kezd el felém rohanni. Nem voltam túl messze, de annyit sikerült látnom, hogy Chuck sétált a vezér mellé. Tudtam mit művelt.
A két srác lefogott, az egyik Jeff volt, a másik Clint. A kezeimnél fogva kezdtek el vonszolni a Tisztás felé, én pedig rugdosódva elleneztem. Alby elé érve, legszívesebben megfojtottam volna Chuckot.
- Hogy tehetted? Megbíztam benned, minden egyes titkomat elmondtam! Mindent! Megígérted, hogy nem teszed meg! Elárultál! Elárultál! - egyfolytában a gyerekre ordibáltam, aki kiállva az igazáért, előállt Alby jobb keze mögül és szembeszállt velem.
- Én csak azt akarom, hogy jobban legyél! Amit mondtam a búvóhelyen azt komolyan gondoltam, és nem érdekel, ha ezért megutálsz! Nem veszthetünk el Téged, egy ilyen hülye szúrás miatt! - közelebb lépett hozzám, és Alby engedélyét kérve, aki bólintott, letépte rólam a bal karomon lévő ingnek egy részét. Csodálatosan virított a szúrásom nyoma, amitől egy percre az ott lévő összes fiú megdermedt.
- Megígérted, hogy nem teszed meg! A szemem láttára mondtad! Hazug áruló vagy! Utállak! - csak úgy szivárogtak belőlem a szavak, amiket mintha Chuck magára se vett volna.
Útvesztő-próba. A VESZETT jó. 
Ezek a szavak ugrottak be, mielőtt teljesen elájultam volna. Newtot láttam meg felénk rohanni, és mire ideért, teljesen elborult az agyam. Nem hiszem, hogy a szúrástól lett volna, inkább a láztól.
- Te nekem azt mondtad, hogy szeretsz - mutogattam rá, és elröhögtem magam. A többi ott álló kérdően bámultak rám, de nem érdekel. A figyelmemet, csak az a kretén kötötte le, legalábbis abban a pillanatban ezt gondoltam róla - Tudom, hogy hazudtál. Hülye kis pisisek voltunk, és te úgyse emlékszel semmire. Én egyik éjjel erről álmodtam képzeld. És nem meséltem el, mert úgyse hitted volna el nekem.
Állva a többiek tekintetét, ugyanúgy folytattam, még mindig röhögve.
- Azt hiszitek, hogy ez attól a hülye szúrástól van? Hát tévedtek. A láztól. Most ugrott be egy emlékfoszlány, hogy én totál megőrülök attól, ha felmegy a testhőm. És valószínűleg el fogtok küldeni a nem tudom hova, talán vissza abba a hülye Útvesztőbe, de nem izgat. Semmire se fogok emlékezni, arra se amit most mondok, de olyan infóim vannak, hogy segítheti a kijutásunkat innen.
- Itt meg mi a fene történik? - csatlakozott Thomas is, aki egy lány társaságában érkezett. Gondolom ő volt Teresa.
- Össze-vissza beszél, mert megszúrták - Chuck gyors kis felvilágosítást tartott a Futárfiúnak. Newt arca totál lefagyott, és elkapva a tekintetemet, tette fel a már többször hallott kérdést.
- Megszúrtak? - továbbra is nevettem, és elfordultam a bal kezemmel felé.
- Nem meglepő mi? Egy olyan kretén, mint én, simán elintézi magának másodszorra is. Nálatok aki az Átváltozáson keresztül ment, verni akart, vagy ölni, és rossz dolgokra emlékezett vissza. Ebből látszik, hogy rám nem ez a hülye méreg hat.
- Igaza van - kontrázott Alby is amire meglepődtem. Pont ő fog nekem igazat adni? - Nem úgy reagál a méregre, mint mi. Nem lett bolond, csak ordibál, és zagyvál minden marhaságot - teljesen bedühödtem erre a felvetésére, mert nem zagyváltam baromságot! Mind igazat mondtam.
Nem fogsz emlékezni semmire. Hazel ne engedd, hogy beadjanak bármilyen szerről is van szó!
Már megint Apa hangja csendült fel a fejemben, amitől egy kicsit lehiggadtam. Nem érzékeltem a kinti világot, csak sután hallottam, ahogyan a körülöttem álló Tisztársak ordibálnak, vagy beszélgetnek egymással.
Alby Jeffet és Clintet faggatta, hogy ő milyen tüneteket produkált, és, hogy lehetséges az, ami velem most van.
Teresa amint meglátta, hogy én is lány vagyok, Thomast kezdte kérdezni rólam, hogy én mit tudok, stb.
Chuck pedig Newtal társalgott, és épp azt magyarázta, hogy miért ordítottam le azzal, hogy ő mondta, hogy szeret engem.
Elmosolyodtam rajtuk, és keresgéltem Newt szemeit. Pár pillanat után megtalálta a tekintetem, én pedig az utolsó mondatomat neki szenteltem, mielőtt elvesztettem volna az összes eddigi emlékem, és az ájulás kábulatába nem estem.
- Kérlek, segíts majd emlékezni - mondtam, és összeestem a két fiú tartása között. A következő pillanatban egy tűt éreztem a szúrás után egy kicsivel, és véglegesen lecsukódtak a szemeim.