6.Fejezet

- Szervusz Hazel. Valami baj van? - a szőke hajú nővel jöttem szembe a folyosón, aki kedvesen megállított. Fogalmam nem volt, hogy merre kószáltam, az utolsó emlékem az volt, hogy kijöttem Allisontól. Dühös voltam a világra.
- Jó Napot. Hát van egy kicsi bajom, de majd elmúlik. Most viszont megyek. Viszlát - szemrebbenés nélkül otthagytam, és tovább szaladtam. 
Anyával akartam beszélni. Neki elmondhattam mindent. Még mindig a fülemben cseng az utolsó mondata: "Erős lány vagy. Találd meg Őt, meneküljetek meg és éljétek túl. Tudom, hogy sikerül."
Mi a fenét jelent ez? Értelmetlen. Ki az az Ő? Túlélni, és mégis mit?
Hátrafelé néztem, hogy a nő nem jön-e utánam. Megállt egy helyben, és a távolból bólintott. Nem figyeltem magam elé, ezért belerohantam valamibe. Pontosabban valakibe.
- Szia. Mi a gond? Látszik a fejeden - lezúgtunk a padlóra, és ráestem Newtra. A fejem a mellkasán pihent, de rögtön felkeltem róla.
- Igaz? Tényleg szerelmes vagy belém? - Newton látszott, hogy nem vett levegőt, és teljesen leblokkolt. 
- Én.. Én elakartam mondani - megráztam a fejemet, ezzel kifejezve, hogy semmit sem ér a magyarázata. 
- Legjobb barátok vagyunk, Newt! Érted? Nem akarlak elveszíteni emiatt! Túl sokat jelentesz nekem! És ez ezt nem teheti tönkre! - totál kifakadtam magamból. A végén már arra figyeltem fel, hogy teljesen felemeltem a hangomat.
- Nem fogsz elveszíteni! De én így érzek. Ez ellen nem tudok mit csinálni - mosolyogva válaszolt, amitől lehiggadtam. Teljesen lenyugodtam amint ránéztem. Nem tudom, hogy csinálta, de sikerült neki - Tudom, hogy te nem érzel így, de muszáj volt elmondanom az apukádnak, ha már neked nem mertem bevallani az igazat.
Apa jött mögöttünk a folyosón. Megállt és mosolyogva nézett minket. Visszafordultam Newthoz.
- Ideje mennem - beleharaptam az alsó ajkamba, mert egy kicsit izgultam emiatt az egész miatt - Bocsáss meg, hogy úgy felkaptam a vizet, nem lett volna szabad.
- Ugye barátok maradunk? És nem vagy rám dühös? 
- Persze, hogy azok maradunk! Mellesleg ugyanúgy foglak utálni, mint eddig - nevetve néztem a padlóra. 
- Köszi, én is Téged - megölelt, én pedig vissza Őt. Hogy lehettem akkora hülye, hogy ezért felkaptam a vizet? A semmiért? Tudtam, hogy nem fog cserben hagyni. Túl sok minden kötött minket össze, és ennek nem vethettünk véget. 
Ahogyan ott álltunk a folyosón eszembe jutott a megismerkedésünk. Az első közös hülyéskedésünk. Belehaltam volna, ha őt is elveszítem, mint Anyát. Newt volt nekem a szikla, és a szomorúság a szakadék, ami Anya levesztése miatt keletkezett. Benne megkapaszkodtam, és újra visszatértem az életbe. Erőt adott, és ad a mai napig. Ott, és akkor döbbentem rá, hogy milyen fontos nekem, és, hogy mennyire szeretem.
A fejemet beletemettem a vállába, és felfigyeltem a suttogására.
- Szeretlek, Zöldi - nem lepődtem meg a kijelentésen, hanem inkább még szorosabban öleltem.
- Én is Téged - így álltunk egy darabig, aztán végül elindultam apához, aki ezt az egészet örömmel figyelte.
- Na? Megmondta Neked? - kérdezte mosolyogva apa, a vállamon pihentetve a kezét.
- Igen - bólogattam vigyorogva az egyetlen zöld tincset piszkálgatva a hajamban.
Apa hangosan felnevetett és a távolban álló Newton tartotta a szemét. Én is arra néztem, és elrohantam apámtól.
Newt mögé érve, megkoccintottam a vállát, ő megfordult, én pedig egy puszit nyomtam az arcára.

Visszarohantam Apához, és integetve elmentünk onnan.

Nem tudom mennyi időt lehettem kábult, de mire felébredtem sajgó fájdalmat éreztem a karomba. Megdagadtak rajta az erek, és a szúrás helye bekékült.
Sziszegve felálltam, és lemásztam a repkényen. Megkerestem a növényt, amely a hajamat zöldre festette, és ellenszerként szolgált.
Szedtem belőle egy kicsit, és azon nyomban nekiláttam az Ellenszer készítéséhez.
Beletelt pár órába amíg készen lett, de megérte. Enyhített a fájdalmamon, és a Nap végére el is múlt. Megkönnyebbülten mentem aludni, és csak a holnapi teendőm járt a fejemben.
Reggel a felkelő Nap kellemes sugaraira nyitottam ki álmos szemeim. Nem húztam az időt, lemásztam, és el is indultam a Pengés fele.
Amikor odaértem, egy Siratót láttam arra kószálni, pont azt, amelyik megszúrt másodszorra is. Legszívesebben beleeresztettem volna egy nyilat, de végül lemondtam az ötletről.
Nyomokat kellett keresnem, amik a Kiúthoz vezetnek, a többivel nem foglalkozom.
Falat fal után, pengét penge után átnéztem, de semmi olyasmit sem találtam ami újdonság lett volna.
- A fenébe - hátamat nekidöntve az egyik falnak csúsztam le a földre. Legszívesebben ordítani akartam, de ahelyett elgondolkodtam a magam kis problémáin.
Fejemet az ég felé emeltem, és nyugodtan szívtam be a levegőt. Kinyitottam az eddig becsukva tartott szememet, és egy repkényes rész felé emeltem a tekintetemet. Megláttam valamit, magasan, a repkények fogsága alatt tartva. Felpattantam a köves talajról, és odarohanva mászni kezdtem.
Egyre feljebb jutottam, míg végül elértem. Letéptem róla a növényeket, elolvasva a feliratot, ami a táblára volt vésve.
VILÁGVÉGE - EINSTEIN - SZEKCIÓ - TILTOTT TERÜLET
- Mi a franc...? - tettem fel önmagamnak a kérdést, amire úgyse tudtam meg a választ. Nem tétováztam, nehezen, de leszedtem a táblát, és a Tisztás felé vettem az irányt.
Fél óra futás helyett, negyed óra alatt odaértem. Beléptem a hatalmas Kapun, és a Tábor fele vettem az irányt.
- Alby... Hol van? - két lihegés között alig tudtam valamit kinyögni, de végül sikerült. A srác akit megállítottam, nagy tekintettel meredt rám, majd megrázta a fejét.
- Nem tudom - nyögte végül ki. Megráztam a fejemet, és csalódottan megfordultam. A fűről felemelve a fejem, Newtot láttam éppen felém szaladni. A pillanat hevében leejtettem a táblát, és én is felé kezdtem rohanni. Végül mind a ketten megálltunk egymástól három méterre.
- Te meg mégis merre jártál? - akadt ki a volt legjobb barátom. Kezemet a homlokomhoz kapva, próbáltam valami értelmes magyarázatot kitalálni, de csak egy mondat járt a fejemben, amióta felkeltem: ,,Szeretlek, Zöldi" .
- Csak segíteni akartam - ennyi jött ki végül a számon. Másra nem tudtam gondolni, csak arra amit álmodtam.
Newt csípőre tette a kezét, és egy lépést felém lépett.
- Miért nem szóltál? Egyáltalán honnan jutott ez az eszedbe? Nem mászkálhatsz az Útvesztőből csak úgy ki, be! Majdnem egy teljes hétre eltűntél! Tudod, mennyire aggódtam érted? - ezen a kérdés hallatán megállt bennem az ütő. Aggódott? Értem? Hiszen már mióta vagyunk olyan rosszban, és mégis gondolt rám.
Közelebb léptem hozzá, hogy jobban a szemébe tudjak nézni. Egy karnyújtásnyi hely választott el minket egymástól.
- Mi ez Newt? Mikor lettünk mi ilyen rosszba? Összevesztünk? Mondtam valamit? Bármit is csináltam, bocsáss meg! Nem akarok veled ilyen kapcsolatba lenni! Borzasztó, hogy ennyire... Ennyire... - megakadtam, de végül összeszedve minden bátorságomat, kimondtam - Borzasztó, hogy ennyire utálsz! Lehet, nem vagyok a legjobb társaság, sőt biztosan állíthatom, de én ezt nem így akartam! Sosem volt semmilyen hátsó szándékom! És nincs is! Megértem, ha nem hiszed el amit meséltem, de ez az igazság! Valamelyik nap is álmodtam valamit, úgy szint a barátságunkról. Hogy lehettünk akkor annyira jó barátok? Miért utáltál meg?
Newt rezzenéstelen arccal nézett a szemembe. Megkönnyebbültem, hogy végre sikerült kimondanom neki, és vártam a választ.
- Zöldi, én nem utállak, és soha nem is foglak! Nem mondtál semmit, és pont ez a lényeg. Azt hittem bízunk egymásban. Annyira leblokkoltam, hogy Gally a testvéred, hogy egyszerűen nem tudtam máshogy reagálni. Én is sajnálom, ha megbántottalak. Bevallom, eleinte nem hittem el amit meséltél, de amint elmeséltem ezt Albynak, alátámasztotta, hogy ez igaz. Emlékszik az Átváltozásból, hogy barátok voltunk. Nekem sincsen hátsó szándékom, de aggódtam, hogy bajod esik. Ott vannak a bökött Siratók, mi van ha még egyszer megszúrnak? Ha nem éled túl?
- Szóval sosem utáltál?
- Soha. És mellesleg kifejezetten jó társaság vagy - elnevette magát, amitől én is mosolyra húztam a számat. Mélyen belenéztem a csokoládébarna szemeibe, és elvesztem bennük. A szívem zakatolt, és nem akart megnyugodni.
Másodpercek elteltével, az ölelésébe zárt. Megnyugodtam. Kiskorunkban sokkal másabb volt az ölelése. Érzelemmentes. Ez pedig pont, hogy televolt vele. Ameddig az Útvesztőben voltam, rájöttem, hogy ez az, ami a legjobban hiányzott.

A délután folyamán beszámoltam Albynak arról amit találtam. Mondta, hogy ezzel nem haladtunk előrébb, mert nem tudjuk mit jelentenek. Szomorúan vettem tudomásul.
Thomas beszélt nekem Teresáról, az új lányról, akit ma reggel felküldtek. Az üzenetről, amit ő hozott fel a kezében szorongatva. Gally kirohanásairól. Sok mindenről maradtam le.
A további órákat naplementéig Newtal töltöttem, aki mindent elmesélt az eddig történtekről bővebben. Megnéztük Teresát, aki még mindig eszméletlenül feküdt.
Benéztünk Serpenyőhöz is a Konyhába, aki, mint mindig, örömmel fogadott. A szőke hajú fiú kibeszélt a mai munkám alól, amit hálásan megköszöntem neki.
A Nap már lemenőben járt, hamarosan zárultak a Kapuk. A Tábor mellett leültünk egy padra és onnan meredtünk magunk elé.
- Milyen érzés emlékezni? - Newt felé fordultam, és meglepődtem a kérdésén. A fiú nem nézett rám vissza, de szorosan meredt maga elé.
- Attól függ, hogy mire. Ha én a szüleimre emlékszem vissza, mindig összeszorul a gyomrom. De ha Rád... Akkor megnyugszom. Aztán mindig elmélázom, hogy hogyan lehettünk mi ennyire jóban kiskorunkban. Annyira hihetetlennek tűnik az egész. Nekem nehéz volt hozzászknom, de sikerült végül.
Vettem egy mély lélegzetet és folytattam.
- Az a furcsa, hogy a barátságunkra csak akkor emlékeztem vissza, amikor rájöttem, hogy a nyaklánc nálam van. Szerintem ez az kulcs.
- Kulcs? Hogy érted? - óvatosan tette fel a kérdést felém fordulva. Ugyanígy tettem én is.
- Ezzel.. - a nyakamba kaptam, és olyan érzésem volt, mintha leállna a szívem. A lánc nem lógott a nyakamban.
- Eltűnt! - gyorsan felpattantam a helyemről és azon kezdtem el agyalni, hogy hova tűnhetett.
A búvóhely. A Sirató. Az Útvesztő.
A Kapukra kaptam a tekintetem, és megállás nélkül elkezdtem rohanni feléje.
Be akartam rohanni, de egy hang várásra késztetett.
- Mit akarsz csinálni Hazel? - Newt utolért és idegesen figyelt.
- Vissza kell szereznem!
- Miért olyan fontos? Csak most jöttél vissza - leejtette a hangsúlyát, és mélyen belenézett a szemembe.
- Csak ezzel tudok emlékezni Rád! Nem hagyhatom ott!
Kicsit hatásszünetet tartottam, és kimondtam a mondatot.
- Nem akarom, hogy elveszítsem azt amit Tőled kaptam. Emlékeznem kell Rád.
Newt aggódóan nézett rám. Én megfordultam az Útvesztő irányába, és futásra készen álltam.
Hazel, amikor Newt megmondta, hogy szeret mit tettél? Nem hagytad szó nélkül. Most se tedd.
Apa hangja szólalt meg a fejemben. Eleinte nem értettem mire céloz, de aztán világossá vált.
Newt már elindult visszafelé, Utánaszaladtam, és hátulról megkoccintottam a vállát. Ő felém fordult, én pedig egy határozott pillanatban az ajkamat rászegeztem az övéire.
A szőke hajú fiú átkarolta a derekamat, ezzel szorosabban húzva magához, reagált a cselekedetemre.
Ez volt az első csókom, amit sose gondoltam volna, hogy megteszem. Nem akartam szerelmes lenni senkibe, ameddig ennek vége nincsen.
Édes egy pillanat volt. Newt természetesen nem hagyta magát, így pár másodpercig ő vette át az irányítást.
Pár perc után homlokomat az övének döntve álltunk.
- Newt! Baj van! - Chuck érkezett mellénk, amitől rögtön elengedtem Newtot és ő is engem. Reméltem, hogy nem látta meg, hogy mi történt.
- Mi az Chuck? - kérdezte Newt kíváncsian. A göndör hajú fiú hosszas lihegés után bírta kinyitni válaszra a száját.
- Nézz az órádra! - Newt azonnal a bal karjára felhelyezett órára nézett, és aggódóan nézett rám.
- Mi történt Newt? - rémülten kérdeztem, mert nem esett le mi zajlik. A fiú a hátam mögött lévő falra mutatott.
- A Kapuk Hazel! Nem záródtak be!

5.Fejezet

A Táborhoz rohanva semmivel nem törődtem. Ahogy előbuktak belőlem ezek az emlékek, minden rosszabb lett.  Hiányzott Anya, és Apa óvó ölelése, ami tudatta velem, hogy mindig biztonságban leszek. Egyre gyorsabban kezdtem futni, mert muszáj volt beszélnem Albyval.
- Hazel várjál meg! - ordította Chuck, két zihálás közepette. Mivel már percek óta ezt csinálta, idegesen hátrafordultam hozzá.
- Sietnünk kell! - épp, hogy válaszolni tudtam, elindultam megint előre. Hátrapillantottam a kis haveromra, aki szomorúan nézett vissza. Belerohantam valakibe, így mindketten a földre zuhantunk.
- Bocsánat - álltam fel, hogy megnézzem kibe rohantam. Newt volt az, pont a fájós lábára esett rá. A szám elé kaptam kezemet, amint megláttam. Azonnal felé nyújtottam a kezemet, hogy segítsek neki felemelkedni. A szőke hajú fiú, belekapaszkodott a kezembe, és gyorsan felrántottam a talajról.
- Jól vagy? - kérdeztem, miközben a vállára raktam a kezemet. A tekintetünk találkozott, és egyikőnk se kapta el a szemét. Láttam, hogy nehézkesebben akar válaszolni, de nem érdekelt. Az utóbbi időben nagyon megromlott a kapcsolatunk. Mindkettőnk el van foglalva a saját életével, teendőivel. De nekem szükségem volt Rá. Az emlékeimből megtudtam, hogy ő volt az egyik legjobb barátom. Ennek ellenére nem emlékszik rám, sem a kötelékre ami köztünk volt. Nem meséltem el neki Gallyt, az álmaimat amik kísértenek és a visszatérő emlékeimet. Rögtön Albyhoz akartam rohanni, amikor nem is szerepelt benne. Akiről pedig ez szólt, el se mesélem.
- Igen jól vagyok - válaszolta félvállról. Megértem a stílusát, mert én se úgy viselkedtem vele az utóbbi időben ahogyan azt kellett volna. Hosszas töprengésem után, eldöntöttem: beszélni akarok vele. A volt legjobb barátommal.
- Beszélnünk kell.
Newt méregetve nézett vissza.
- Miért? - érdeklődött, és a kezemet nézve, ami még mindig a vállán pihent. Rögtön elvettem, értve a célzást.
- El akarok valamit mondani - beleharaptam az alsó ajkamba, mert rosszra gondoltam. Mi van ha nem akar velem beszélni? Ha el se tudom neki mondani amit szeretnék? Nem hiszi el, hogy barátok voltunk?
- Zöldi, nem hiszem, hogy nekünk nagyon beszélgetnünk kéne, mert a végén a barátod meg fog sértődni - értetlenül bámultam rá. Fogalmam sem volt róla, hogy miről hablatyol.
- Milyen barátom? Miről beszélsz egyáltalán?
- Most komolyan nem érted? Ott van Gally! - mutatott a Tábor felé, és akkor megértettem.
- Newt, félreérted - nevettem óvatosan. Pár pillanattal később pedig leesett, hogy neki még nem számoltam be semmiről - Kérlek, beszélnünk kell! - halványan bólintott, és elindultunk egy nyugis hely felé, ahol négyszemközt el tudom neki mondani a dolgokat. Bementünk az erdőbe, a szokásos kis helyemre, ahol egyedül szoktam ücsörögni. Leültünk a fatörzs tövébe, és belekezdtem a mondandómba.
- Sok mindent nem mondtam el neked. Olyanokat, amiket talán el se fogsz hinni nekem, de muszáj elmondanom - vettem egy mély lélegzetet, és belekezdtem. Mindent elmondtam neki: Gally a bátyám, apámnak is elvették az emlékeit, a köztünk lévő barátságot. Ő szó nélkül végighallgatott mindent.
- És sajnálom, hogy nem meséltem el, csak egyszerűen nem tudtam hogyan, és mit fogsz szólni - szánalmas mentegetőzésnek tűnhetett neki, de ez volt az igazság. Ekkor beugrott valami.
Gyorsan a nyakamhoz kaptam, és a pulcsimat lehúztam. Egy gyors mozdulattal elkezdtem tapogatni. És ott volt. Ott volt a nyaklánc a nyakamban. Egy laza kattanással leszedtem és a kezébe raktam - Ezt kaptam Tőled a tizenharmadik születésnapomra - a szemébe néztem, és ő is az enyémbe. Jól leplezte az érzéseit. Úgy látszik most már nem tudok rajta kiigazodni - Hiszel nekem?
- Erre csak egy álmodból visszaemlékeztél? - faggatott végig a nyakláncot bámulva. Én bólintottam.
- Nem válaszoltál a kérdésemre. Hiszel nekem? - ezúttal hangsúllyal kérdeztem.
Newton láttam, hogy egy hatalmasat sóhajt, majd mélyen a szemembe nézett.
- Hiszek neked, de még hozzá kell szoknom ehhez. Hogy tudsz erre emlékezni? - összeszorította a kezét, melyben a nyaklánc feküdt, és erősen maga elé nézett. Sok volt számára ez az információ. Láttam rajta.
- Fogalmam nincs, elaludtam és ezt álmodtam. De hidd el, nem olyan jó visszaemlékezni, mint amilyennek gondolnád. Előtörnek az agyad rejtett zugaiból és lejátsszák magukat. Nem tudsz rájuk reagálni, mert nem állíthatod le. Vannak olyan részek ahol a szíved szakad meg, van ahol meg legszívesebben újra átélnéd az egészet.
- Mi barátok voltunk... - a hangjából ítélve ezen nehézkesen tud csak túllépni. Kételkedtem abban, hogy nem hisz nekem.
- Legjobb barátok. Hasonlóképp sokkolt engem is - kínosan elnevettem magamat. Newt furcsállóan nézett rám. Ránéztem a kezére. Apró vércseppek csordogáltak ki kemény szorítása alól. Azonnal kezdtem szétszedni szorosan tartott ujjait a markolatból. Kiszedtem a nyakláncot, felraktam a nyakamba, és a kezét vizsgálgattam.
- Mi..? - nem tudtam mit mondhatnék.
- Jobb lesz, ha megmosom - felállt, és elengedte a kezemet. Elindult kifele az erdőből. Megvártam amíg kiér, el kellett magamban gondolkoznom.
Hol ronthattam el? Behoztak engem az Útvesztőbe. 3 évet odakint éltem, és egyszer csak csatlakozom egy közösségbe, egyedüli lányként. Semmi különöset nem tettem, amivel esetleg a bizalmukat kivívhattam volna. Pár emberrel jóban lettem. Chuckot különleges barátomnak tartom még mindig. Newt pedig... Legjobb barátok voltunk, aminek a szikrája el is illant. Látszik, hogy nem tudom megtartani a barátaimat. Cselekedni akartam valamit, mindkét ügy érdekében. Úgy döntöttem visszamegyek a búvóhelyemre, és tovább kutatom az Útvesztőt. Meg kell találnunk a kiutat, ezzel tudnék a többieknek a legtöbbet segíteni.
Kifutottam az erdőből, egyenes a Konyhába. Serpenyő és a többi szakács nagyban a vacsorán ügyködtek amikor megjelentem.
- Drága Zöldborsó, te mégis merre jártál? - kérdezte az Elöljáró, szúrósan méregetve.
- Vissza kell mennem az Útvesztőbe. Kérhetek pár almát? - megfordultam, és keresgélni kezdtem, meg se vártam a választ.
- Hogy mi a francos bajod van? - jól kiakasztottam, de muszáj volt megtennem amit kell. Szembefordultam vele, és a vállára raktam a kezem.
- Newtnak már elmondtam, ő biztos továbbadja Albynak, aki pedig nektek, szóval mindent meg fogtok időben tudni. Annyira kérlek, hogy ne szólj senkinek se, hogy elmentem, rendben? Newtot teljesen kihoznám a sodrából, de muszáj segítenem megkeresni a kiutat innen!
- Nem szólok senkinek ígérem - hatalmas kő esett le a szívemről, mert tudtam, hogy Serpenyő nem fogja továbbadni.
- Köszönöm. Most indulok, mert pár perc van Kapuzárásig - kirohantam az építményből. Egy hangos kiáltásra azonban hátrafordultam. Serpenyő dobott utánam egy almát, és intett. Biccentettem és tovább futottam.
Útközben beugrottam az íjamért, ugyanis ez volt az egyetlen fegyverem odakintre. Odaértem a hatalmas kapuhoz, és egy mély levegőt vettem.
- Héj! Te meg mit csinálsz? - jött felém Minho, Thomas és Newt. A fal elkezdett bezáródni, én pedig gondolkodás nélkül berohantam. Nem is néztem a hátam mögé, hanem egyenesen a cél hajtott: elérni a búvóhelyet még mielőtt jönnének a Siratók.
Megállás nélkül kemény negyedóra alatt elértem a bunkert. Felmásztam rá, és levegőért kapkodva hátradőltem a hideg kőfalnak. Sikerült. A nyakamhoz nyúlva tapogattam meg a nyakláncomat. Éreztem, ahogyan a Nap lassacskán szépen eltűnik, és felváltja őt az éjszaka. Végül engedtem az alvás csábításának, és az oldalamra feküdve hunytam be fáradt szemeim.
Rohantam. Amikor az agyam végre bekapcsolt, akkor esett csak le, épp, hogy Newtal, Minhóval és Allisonnal versenyt futunk. Az elmélázásomnak hála, én értem be utoljára, amiért kaptam egyet a fejemre. 
- Hallod Hazel, mindig te vagy a leggyorsabb! Mi van veled? - kérdezte az ázsiai fiú, a térdére rakva a két kezét. Mosolyogva megráztam a fejemet.
- Nem tudom, elbambultam - Alit kerestem a szememmel, de rögtön meg is találtam. Gonoszul méregetett, éreztem, hogy valamit kisomfordált a fejében.
- Persze, elbambultál Newton! - röhögte el magát. Szánalmasnak tartottam az ilyen hülye vicceit, de még örültem annak, hogy Newt nem hallotta, mert már elment a verseny helyszínéről. 
Lassan mindegyikőnk kezdett elszivárogni. Éppen a szobánkhoz vezető folyosón sétáltam, amikor Allison utolért.
- Tudom, hogy bejön, ne tagadd! - a vállamnál fogva hátra fordított, szembe maga felé. Éreztem, hogy egy komoly beszélgetésnek nézünk elébe.
- Nem jön be! Honnan veszed ezt? Onnan, hogy barátok vagyunk? Hogy mindent együtt csinálunk? Én is mondhatnám, hogy neked meg Minho jön be, de mégsem mondom! Hidd el, hogy egyáltalán nem jön be - tagadásképp magam elé tettem a kezemet, a tenyeremmel felé mutatva. Csípőre tette a kezét, és lazán válaszolt vissza.
- Látom, hogy néztek egymásra. A vak is tudja, hogy fülig egymásba vagytok zúgva! - visítozta. Úgy látszik nagyon örült annak, hogy ezt az elméletét megoszthatja velem, pedig nem értettem vele egyet.
- Sosem leszek szerelmes senkibe érted?! Ameddig erről a pokoli helyről ki nem szabadulok! - sikerült kihoznia a sodromból, és egyenesen rátámadtam. Miért kell mindig ezt csinálnia? Felidegesíteni, hogy utána azt képzelje, hogy ő nyert?
- Figyelj Hazel... Én itt és most leszögezem, hogy előbb vagy utóbb úgyis bele fog szeretni. És nekem lesz igazam. Ő zúg beléd vagy te előbb, nem tudom, de nekem lesz igazam! - továbbra is magának adott igazat, de most sikerült kontrolálnom magamat.
- Örülök. Most ha megbocsájtasz, megyek a leendő "szerelmemmel" kémkedni Apa után! - sarkon fordultam és otthagytam a folyosón. Kanyart a kanyar után bevéve, de elértem Newt szobájához. Vidáman bekopogtam, ő pedig teljes fekete felszerelésben nyitott ajtót.
- Mehetünk? - kérdezte vigyorogva, én pedig hevesen bólogattam. Jó, hogy volt egy olyan barátom, mint ő.
- Nem fogod elhinni, mit talált most ki Allison!
Newt kérdőn felvonta a szemöldökét.
- Hallgatom! Ezúttal milyen hülyeség az? - a kérdése hallatán azonnal elnevettem magam, de utána nem bírtam lehiggadni.
- Azt mondta, hogy totál szerelmesek vagyunk egymásba! - a nevetésemet nem tudtam abbahagyni, de Newt arca rezzenéstelen maradt.
- Honnan veszi ezt? - kérdezte gyanakvóan. Furcsán méregettem. Nem tudtam honnan van ez a hirtelen idegessége.
- Mit tudjam én? Azt mondja, hogy előbb vagy utóbb valamelyikőnk beleszeret majd a másikba! Ugye mekkora hülyeség? - néztem rá most már csak mosolyogva, de ő csak a padlót bámulta. Lassacskán felnézett a földről és belenézett mélyen a szemembe.
- Lehet, hogy beszélnünk kéne.. - nagyban belekezdett a mondandójába, de én a szájára raktam a mutatóujjamat, ezzel jelezve, hogy maradjon csendben.
- Psszt! Majd később, de most indulhatnánk? - a szőke hajú barátom biccentett.
A kémkedőakciónk hamar kudarcba fulladt, mert mind a ketten farkas éhesek lettünk, így elmentünk enni. Végül este elköszöntem Newttól, és aludni mentem. Gallynek is elmeséltem ezt a hülyeséget, amit Ali talált ki, de ő nem az én érvemet támasztotta alá, hanem a lányét. 
Reggel korán keltem, de apát sehol nem találtam. Össze vissza futkároztam a hatalmas épületben ahová már rég be voltunk zárva, míg végül megálltam egy ajtó előtt. Elbújtam a mellette lévő fal mögé és hallgatózni kezdtem.
- Na mesélj, mi a baj Newt. Nekem bármit elmondhatsz, tudod jól - apa hangját hallottam. Egy kis résen keresztül minden jelenetet figyeltem, mert érdekelt a beszélgetés. Apám a barátom vállára rakta a kezét, és biztatóan rámosolygott.
- A bajom.. Igazából... A szerelem.

 Totál fennakadtam Newt szavain. Tegnap még pont az volt, hogy egyikőnk se szerelmes senkibe. De most kiderült a titok. Izgatottan vártam ki az a lány, akit szeret.
- Azzal mi a baj? Hiszen az egy jó dolog! - Apa arca vidámságra gyulladt, és az örömtől megsimogatta a fiú szőke tincseit.
- Igen, tényleg az, csak az a baj vele, hogy nem egy átlagos lány az - idegesen az ajkába harapva nézett apám szemébe, de neki az, még mindig az örömtől ragyogott.
- Miért ki az a lány? - kérdezte teljesen nyugodtan, mégis boldogan. Erre a névre én is kíváncsi voltam, így még jobban lábujjhegyre álltam, hogy egy pillanatról se maradjak le.
- Hazel az. A lánya.
Ezek után a szavak hallatán összedőlt bennem egy egész világ. Összeestem a padlón, de nem maradtam ott sokáig, mert a végén még megtalálnak. Gondolkodás nélkül előre rohantam, amerre a lábam vitte. A hír sokkolt. Teljes mértékben.
- Szia! Te meg mit keresel itt ilyen korán? - nyitott ajtót nekem Allison mosolyogva. Én ellentétben totál ledermedve, szomorkodva álltam.
- Igazad volt. Mindenben - elharapva az utolsó szó végét egy könnycsepp csordult ki a szememből.
- Hazel mi a bajod? - nézett egyre furcsábban. Muszáj volt elmondanom, nem akartam titokba tartani. Főleg nem előtte.
- Newt szerelmes belém... - amint ezt kimondtam, még jobban le lettem hangolódva.
Allisonnak tátva maradt a szája.
- Gyere be, és meséld el mi volt - karjával a szobája felé intett én pedig besétáltam, és leültem az ágyára, s csak úgy ömlöttek belőlem a szavak.
Hogy lehet ez? Nem mehet így tönkre a barátságunk! 
- Hazel, ezzel semmi baj nincs! Sőt, ez tök aranyos! - tökre ledöbbentem Ali mondatán.
- Aranyos?! Barátok vagyunk! És barátok között nincsen szerelem! - a szomorúságom átfolyt dühbe. Kedvem támadt volna széttépni egy párnát.
- De van! Te is szereted, csak még nem jöttél rá! Majd ha egyszer rádöbbensz, akkor megérted, hogy milyen érzés, ha mondjuk ő nem szeret viszont! Szenvedés az egész! Gondolj az ő helyzetébe is! Megfogod bánni, hogy ezeket mondtad! - szintén felemelte a hangnemét, amitől egy kicsit meghátráltam - Egyszer majd rájössz...
- Nem! - azonnal felriadtam, és keserűen tapasztaltam meg, hogy újból előjöttek az emlékeim.
A kezemből apránként szivárgott a vér. Felültem, hátamat a falnak támasztva, és szétnyitottam az ujjaimat. A nyakláncot találtam a tenyeremben. Túl erősen fogtam.
Mozgolódást hallottam magam alól. Felkaptam az íjamat, és lövésre készen álltam.
Odamentem az egyetlen oszlophoz, ami a kis búvóhelyet egybetartotta és lenéztem
Megláttam azt a Siratót, aki minden éjjel ott van alattam és őriz. El sem mozdult a szokásos helyéről.
- Miért vagy itt? - kérdeztem szint suttogva, de ekkor a Sirató hátrakapta a fejét. A szívverésem cirka leállt. Visszahátráltam, mert kénytelen lettem volna lelőni. Egy olyan lényt, aki minden éjjel őrizne?
Már épp magamat ahhoz a gondolathoz nyugtattam, hogy minden rendben, de a lény felmászott.  Ott volt tőlem pár méterre, és megállt előttem.
Annyira remegtem, mint a nyárfalevél, és szinte nem is vettem levegőt. Végigméregetett engem, percekig csak előttem állt. Majd a percek átmentem órákká.
Már hajnalodott, láttam a Nap első kellemes sugarait. A Sirató is odakapta a szemét, ahova én. Hamarosan jönnek a Futárok. Addig el kell tűnnöm innen.
A lény megunta a várakozást, és egy hirtelen mozdulattal belém állította hegyes tüskéjét, és elviharzott.

4.Fejezet

Már több, mint 2 hete itt vagyok a Tisztáson. Az élet természetesen megy a saját kerékvágásában.
Csatlakoztam Serpenyőhöz a Konyhára, ahol talán a hasznomat tudják venni. Nagyon sokat kell dolgozni, de megéri. Chuck, a kis, göndör hajú barátom, mindig dicséri az ételt.
A bátyámmal az utóbbi időben nagyon javult a kapcsolatom. Mindig amikor mindkettőnknek van egy kis szabadideje, egymással beszélgetünk.
Newtal már attól a rémálmom óta nem beszéltem. Néha látom elmenni a Tisztáson, le-fel járkálva. Olyankor egymásra nézünk, de valamelyikőnk mindig gyorsan elkapja a fejét. Nem tudom, hogy mi történt köztünk, pedig eleinte annyira jóban voltunk. Miatta, az ő és Chuck barátsága miatt változott meg a véleményem arról az ötletemről amit véghez akartam vinni. Senkivel sem jóba lenni, senkit nem szeretni. Hát, ezt nyilvánvalóan elbuktam.
A reggeli kapunyílásra keltem. Lassan nyíltak ki a szemeim, és tekintetemmel rögtön a szőke hajú fiút szúrtam ki, ahogy felénk közeledett. Mellettem Chuck még mélyen aludt, Thomas pedig elindult Minhoval az Útvesztőbe. Gyorsan a másik oldalamra fordultam, nehogy a szemébe kelljen néznem. Tettettem az alvást, de szerintem elég jól bevette.
- Szia Newt - ásított Chuck.
- Jó Reggelt. Hogy aludtál? - kérdezte Newt, és ha jól hallottam leült a fiú mellé. Az én szemem végig csukva volt, de hallgatóztam.
- Köszi egész jól - eltelt egy perc. Majd még egy. Csendben ültek egymás mellett. Egyikőjük se szólt egy árva szót sem.
- Miért nézel így rá? - firtatta Chuck Newtot.
- Hogy így?
- Tök olyan mintha... - megakadt a mondatban, mert nem bírtam hallgatni, és mozgolódni kezdtem. Egy gyors gondolat átfutott az agyamon, hogy mi lenne akkor, ha felkelnék, de nem tettem ennek eleget. Ismételten az oldalamra fordultam.
- Mintha milyen Chuck? - kérdezte Newt. Kíváncsi voltam a fiú válaszára, de amit végül mondott, azt hittem megáll bennem az ütő.
- Mintha bele lennél zúgva - ahogy ezek a szók elhagyták a száját, az agyam egy üzemmódba kapcsolt. Vészhelyzet.
- Én... - nem nagyon tudta befejezni a mondatát, mert kipattantam az ágyból. Newtra csak egyszer néztem rá. Az ő arca teljesen lefagyott volt, szerintem tudta, hogy hallottam. Rezzenéstelen arccal sétáltam el tőlük, köszönés nélkül a konyhába, ahol már Serpenyő. és a többi szakácsa vártak.
- Hol voltál? - röhögött, közben átkarolta a vállamat. Akaratlanul mosolyra húztam a szám szélét.
- Elbóbiskoltam, de már itt vagyok! Na, ma mit kell főzni? - kérdeztem teljesen izgatottan, Serpenyő elnevette ismét magát, és megkezdődhetett az egész napos programunk.
- Hugi! - jött oda a Konyhába Gally ebédidőben. Észre se vettem, hogy ilyen gyorsan elrepült a délelőtt. Kimentem és megöleltem, majd mondtam Serpenyőnek, hogy tartsunk egy kis pihenőt.
- Hogy vagy? - érdeklődtem felé, miközben leültünk egy üres asztalhoz. Ahogy észrevettem jóízűen falatozta az ebédet.
- Fáradtan. Nem rossz az étel, Hazel. Gratulálok - nevetett és megpaskolta a hátamat. Örültem neki amikor megdicsért, meg annak, is, hogy élt, és velem volt. Már csak apát kell megtalálnom.
- Köszönöm. Megyek, mert Serpenyő már vár. Nem akarom kihúzni nála a gyufát - elköszöntem tőle és visszamentem. Sorra jött a többi fiú is az ételért, amit én adtam oda nekik. A legjobban természetesen Chucknak örültem, amikor megjött. Mindig olyan vidámságot sugárzott magából, hogy azt csodáltam az eddigi összes alkalomkor.
- Mi az ebéd, Hazel? - jött oda Alby, Newtal egyetemben. Láthatólag jól elbeszélgettek egymással, de én totál lefagytam. A reggeli beszélgetés után, én nem akartam a szőke fiúval beszélni. Mégis éreztem magamon a tekintetét, és akaratom ellenére ránéztem. A sejtésem beigazolódott, és összetalálkozott a tekintetünk. Alby nevetve otthagyott minket, amíg leült egy asztalhoz Winston mellé.
- Héj, Newt - köszönt oda Serpenyő. Előre éreztem, hogy ebből egy komoly beszélgetés lenne, ezért inkább kimentem onnan. Elsétáltam az erdőbe, és ott elhelyezkedtem egy fa tövében. Bűntudatom volt, hogy nem szóltam az eljövetelemről, de egy kis gondolkozásra volt szükségem. A szemhéjaim kezdtek ólomgolyóvá dagadni, és egyre nehezebben pislogtam. Az álmosság hatalma alá kerített.
- Nézd Apa! Allison meg én csináltunk egy bunkert! - édesapámhoz rohanva, újságoltam el neki a nagy hírt. Kérleltem, hogy nézze meg, mert biztos voltam benne, hogy tetszeni fog neki. Kivezettem a szobánkba, megkérve, hogy ne lessen, mert az csalás. Csodálkozva figyelte, ahogyan bemutatom neki az új búvóhelyünket. A tetejét lepedők borították, a belsejébe pedig csomó takarót pakoltunk. Büszkélkedve mutogattam neki Alivel. 
- Ez fantasztikus - ölelt át mosolyogva. A kezei óvó hatást nyújtottak nekem, és éreztem, hogy biztonságban vagyok. Mindentől meg vagyok védve, ezekben a szerető karokban. Behunytam a szemem, és arra gondoltam, hogy egyszer hazamehetünk. Apának nem kell itt dolgoznia és az otthonunk tárt karokkal vár minket vissza. A kertünkben lévő csúszda, hinta, a sok almafa, mert Gally kedvenc gyümölcse az volt, és teleültettük vele a zöldes hátsó részt. Hiányzott már minden. Vissza akartam kapni a rendes, valódi életemet. Amit szerettem.
- Hazel! Hazel! Hazel, ébredj! - rázogatott meg Allison a kezemnél fogva. Elaludtam, és valaki berakott a bunkerünkbe. Kényelmesebb volt, mint gondoltam. Biztosan Apa rakott be. Mennie kellett dolgozni.  Egyfolytában elmegy. Alig látom, mindig a többiekkel játszunk, akik ugyanúgy itt vannak. 
- Mi az? - nyújtózkodtam felülés közben. Valaki ekkor benyitott a szobába. Megláttam benne, a második legjobb barátomat. Alinek megígértem, hogy mi örökké barátok leszünk, de mit tehettem róla, ha őt is ugyanolyannak tartottam. A beléptére rögtön felpattantam, és mosolyogva megöleltem az ajtóban álló fiút.
- Szia - éreztem, ahogyan ő is átölel, de azonnal kibújtam alóla, mert neki is meg akartam mutatni a kényelmes búvóhelyet - Nézd, építettünk egy bunkert! És nagyon szuper! - teljesen fellelkesültem attól, hogy egy újabb embernek mutathatom meg, és ő neki is tetszeni fog - Bejössz?
- Persze. Egyébként csak azért jöttem... - nem tudta befejezni a mondatot, mert beráncigáltam a bunkerba. Én rögtön be is feküdtem, és megvártam amíg ő is kényelembe helyezi magát. Allison kiment a szobából, azzal az indokkal, hogy megkeresi a másik barátját, és őt is behívja ide. Örültem, hogy ekkora lett a népszerűsége az építményünknek.
- Hogy tetszik? - fordultam jobbra, hogy a szemébe tudjak nézni, és megállapítani, hogy nem hazudik-e. Egy apró vonásából már azonnal rájövök, hogy kamuzik-e vagy az igazat mondja.
- Király - mosolygott rám, és rögtön tudtam, hogy más jár a fejében. Felültem törökülésbe, és kérdőn néztem rá.
- Ki vele, mire gondolsz - húzogattam le-fel a szemöldököm, csak, hogy vicces benyomást keltsek, és elmondja, mi az amibe a fejében jár. Ő is felült és belehajolt az arcomba.
- Te totál elfelejtetted, hogy milyen nap van ma? - nevetett. Egy percre elgondolkodtam, és aztán természetesen beugrott. 
- Nem! Eszembe jutott! - a fejemet fogtam, hogy mégis hogyan felejthettem el - Ma van a szülinapom - mondtam, és elkezdtem tördelni az ujjaimat.
- Igen. És hoztam neked valamit - a zsebében elkezdett kutatni, amíg elő nem húzott egy gyönyörű szép nyakláncot, és egy papírcetlit. 
- Jesszusom, ez gyönyörű - feleltem teljesen meglepve. Csak néztem a láncot, amit a kezében tartott. 
- Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy mindig emlékezni fogunk egymásra, és a barátságunkra? - kérdezte a szemembe nézve, ahonnan láthatólag kiszúrt az örömömet - Ezért csináltam neked egy nyakláncot, hogy mindig emlékezni tudj, mert ha ránézel minden eszedbe fog jutni, ezt biztosan tudom. Fordulj meg - intett a kezével, én pedig féloldalasan ülve, a hajamat megfogva, éreztem, ahogyan rám rakja a nyakláncot. Amint csettent a kapocs, visszaengedtem a loboncos hajam, és a feliratot bámultam, ami a láncra volt írva: Remember Me. Felnéztem, és az ő szemeit láttam, ahogyan szorosan egybefűződik a tekintete az enyémmel. Megkönnyeztem az ajándékát - Boldog tizenharmadik szülinapot - tette hozzá még a mondandójához. 
- Köszönöm - válaszoltam vissza rögtön, és szorosan megöleltem - Soha többet nem veszem le, és soha nem felejtelek el Téged - az arcomat belefúrtam a vállába, és pár könnycsepp hullott a szememből. Ez volt életem eddigi legszebb ajándéka amit valaha kaptam. 
- Én se azt garantálom - nevetett, és eltolt magától. Biztatóan rám nézett, szétnyitotta a tenyeremet, és belehelyezett egy papírcetlit. Megfogtam, és szétcsomagoltam, s ez állt rajta: "Zöldi sosem feledi el a barátságunkat, és mindig emlékezni fog. Boldog Születésnapot!".
- Ezt is köszönöm. Mindig nálam lesz - belecsúsztattam a zsebembe, hogy biztonságos helyen legyen - Mellesleg, honnan jött ez a Zöldi? - nevettem, miközben a könnyeket letöröltem az arcomról. 
- A zöld tincsről a hajadban. Szerintem nagyon passzol hozzád, mint a hivatalos új neved - röhögte el magát, mire én ezt rögtön kikértem magamnak.
- Új név? Köszi, de nekem a Hazel tökéletes - elkezdtem poénból lökdösni, a jobb vállánál, mire ő visszalökött, és egy vicces bunyóba áttértünk. Igazán sokáig verekedtünk, végig nevetve, semmi durva nem volt benne, nem bántottuk egymást. Végül ő győzött, és a földre terített a hátamra. Lefogta a kezemet, és homlokát az enyémhez érintve kezdett el beszélni.
- Bármennyire is próbálkozol Zöldi, nem fog sikerülni - vigyorgott gonoszul. Segített felülni, és úgy döntöttem, ezt nem hagyom szó nélkül. Amióta ismerem, mindig ő nyert. Mindig.
- Pocsék barát vagy, Newt - a mellkasom elé fontam a kezeimet, és morcosan ránéztem. Természetesen átlátott rajtam, és felismerte, hogy igazából nem vagyok rá dühös.
- Te is Zöldi - válaszolta, amikor kinyílt az ajtó. Rögtön lehervadt a mosoly az arcunkról, és szomorúan egymásra néztünk. Egy szőke nő jött be, akit egyikőnk se kedvelt, ő volt Apa főnöke. Szigorú volt, és soha semmit nem engedett meg. Ellenben mindig ugyanolyan volt a hangneme, nem emelte fel, és sosem bántott minket. Newt furcsán nézett rám, tudtam, hogy valami nincs rendben vele.
- Itt valami baj lesz. Érzem - mondta és mindketten felálltunk és köszöntünk a nőnek. Gonosz mosolyt villantott, és közelebb jött hozzánk.
- Ha jól tudom Hazel, ma van a születésnapod. Igazam van? - kérdezte, felém sétálva. Megállt előttem, és én óvatosan bólintottam. A barátomra pillantottam, aki nagyon szúrósan méregette a nőt. Érezte, hogy valami nincs rendjén. Halványan rámosolyogtam, ezzel üzenve, hogy minden rendben, de ő szemrebbenés nélkül megfogta a kezemet. Nagyon meglepődtem a cselekedetén, de viszonoztam, és erősebben megszorítottam. Ő volt az egyik legjobb barátom, és nem vehetik el tőlem. Soha.
- Akkor, boldog születésnapot - nevetett halkan a nő, és a háta mögül elővett egy tűt. A hirtelen történésektől cselekedni nem tudtam, mert a karomba szúrta. Az utolsó amit láttam még, ahogy Newtot kihurcolják a szobából. Eszméletlen volt.
- Nem hiszem el! Hazudott Nekünk! Hazudott! Immúnis! - az első fej amit megpillantottam az egy orvos feje volt, aki éppen engem vizsgál. Nekem egy lélegeztető volt az arcomon, így hevesen kapkodni kezdtem a levegőt. Nem tudtam hol vagyok, kik ők és mit akarnak - Felébredtél? Nocsak. Más valami hazugságod nincs? - ripakodott rám egy férfi, akitől kirázott a hideg. 
- Álljon le! Még a végén megijed! - a gonosz nő lépdelt felém, egy monitorral a kezében - Szervusz Hazel. Vagy hívjalak Zöldinek? - nézett rám gúnyosan. Gyűlöltem. Tiszta szívemből - Lényegtelen, hogy hívunk. Tudod, Édesapád, már mióta itt dolgozik nálunk, és a legelső alkalomkor kérdeztem tőle valamit, amire rögtön rávágta, hogy nem. A kérdésem csak annyi volt, hogy el tudsz-e kapni egy vírust. Ő nemet felelt, mint azt már az előbb említettem, de eljött a kivizsgálásod ideje. A hazugság, mindig kiderül, Hazel. És én köztudottan utálom a hazugságot - bekapcsolta a monitort, ahol apát vettem észre. Őt is megszúrtak egy tűvel, amit nem tudtam végignézni. Képeket mutattak neki rólam, Gallyről, és Anyáról. Nem ismert fel minket. Ugyanezt megmutatták a többi barátommal is: Minho, Allison, Newt... Senki senkire nem emlékezett.
- Tudod mi a számomra szokatlan? Te mindenkire emlékszel. Ez, hogy lehet? - kikapcsolta azt a vackot amin ezeket mutogatta. Teljesen kiborultam, sírtam, és elakartam menekülni innen. Apát akartam - Elindítottunk egy tesztet, amiben Apád is segédkezik. Nem más ez, mint az Útvesztő-próba. Reggel már nem itt fogsz ébredni Hazel, de ne feledd:  a VESZETT jó.
- Hazel! Hazel, jól vagy? - azonnal felriadtam, és felpattantam a földről. Chuckot láttam magam előtt, aki totál megijedt a hirtelen felállásomtól.
- Nem. Beszélnem kell Newtal, vagyis Albyval - javítottam ki magamat, miközben elindultam a Tábor felé.
- De mi történt? - nagyban loholt Chuck utánam, de nem várhattam meg. Ez most nagyon fontos volt.
- Visszaemlékeztem valamire.

3.Fejezet

És igen. Ott voltam. A bátyám szerető karjaiban, amik épp engem öleltek át. Sosem hittem volna abban, hogy újra láthatom, csak egy pici reményem volt, ami nekem kedvezett. Olyan szorosan öleltem, hogy cirka kinyomhattam belőle a szuszt is. Így álltunk percekig, ameddig el nem engedett.
- Hát te élsz? - szeme könnybe lábadt és sápadtan rám nézett. Sok megbeszélni valónk volt.
- Igen! De te, hogy kerülsz ide? - belemarkoltam a hajamba. Hogy lehetséges ez? Évek után megtalálom a bátyám. Hihetetlen.
- Én már 3 éve itt vagyok. Te mit keresel itt? - faggatózott. Mindkettőnk tele volt kérdésekkel. És kellettek a válaszok is rájuk.
A délelőttöt az Építők csoportjánál töltöttem, és, mint kiderült, a testvérem volt az Elöljáró. Miközben a feladatokat amiket adott elvégeztem, folyamatosan beszélgettünk. El se hittem, hogy ott áll velem szemben. Kiderítettem fontosabb dolgokat. Ő is abba az évben jött, mint én, csak pár hónappal később. Eleinte ő se emlékezett semmire, de miután keresztülment az Átváltozáson, visszatértek az emlékei. Sikerült minden fontosabb dolgot megbeszélnünk, aminek végképp örültem.
Az ebédnél egy asztalhoz ültünk. Éppen az egyik gyerekkori történetünkön nevettünk, amikor Chuck és Newt foglalt szembe velünk helyet. Végignéztem a két srácon, és a szőke hajú fiú, olyan szúrós pillantásokat vetett a testvéremre, hogy azon még én is csodálkoztam.
- Sziasztok! Gally ismered már Hazelt? - harapott bele a csirkébe kis haverom, aki láthatóan jóízűen falatozott.
- Oh, régebben, mint hiszed - Gally rám mosolygott, mire én a vállára hajtottam a fejemet. Önkéntelenül vigyorogni kezdtem. Hiányzott a tesóm. Rettentően hiányzott.
- És... Milyen volt az Építőknél Zöldi? - Newt köhögve figyelmeztetett arra, hogy ők is itt ülnek, mire én gyorsan visszaültem az eredeti helyzetembe. Még mindig nagyon furcsán nézett ránk, de nem érdekelt.
- Nem nekem való az biztos - nevettem el magamat kínosan. Háromszor vertem rá az ujjamra kalapáccsal, mire sikerült bevernem egy szöget.
- Délután kikhez mész? - Chuck már benyomta  régen a csirkecombját, és a következőt kezdte el enni, Jó étvágya volt a srácnak, az egyszer biztos.
- A Nyesőkhöz megy - Newt helyettem válaszolt is a kérdésre. Mi miatt lehet rám ennyire megsértődve?
- Hát, akkor ideje indulnod. Elkísérjelek? - Gally mosolyogva állt fel, amire egyet biccentve jeleztem, hogy benne lennék. Hátra néztem gyorsan, mielőtt otthagytam volna őket.
- Sziasztok - köszöntem el tőlük. Elrohantunk a bátyámmal Winstonhoz. Onnantól az ő szárnyai alá lettem hajtva. Alig egy órája voltam nála, mikor a disznóvágásnál tartottunk. Egyszerűen nem bírtam nézni, ezért a fiú mondta is, hogy hagyjam inkább.
- Biztos? Annyira sajnálom, csak nem bírom végignézni... - kerülgetett a hányás, és már éreztem a torkomban a gombolyagot amitől nyelni nem tudtam.
- Figyu Zöldi, általában senki nem bírja ezt a munkát, szóval egyáltalán nem haragszom. Menj - intett az ajtó felé nevetve. Kisétáltam az istállóból. A Nap szépen ragyogott, ami kifejezetten jólesett. Végignéztem a Tisztáson, és melegség töltött el. Mindenki végezte a dolgát, és egymással beszélgettek. Élvezték itt az életet. És ma, meglehetősen én is.
- Hát neked nem a Nyesőknél kéne lenned Zöldi? - a szőke hajú fiú állt mögöttem, jobb karját a csípőjére téve. Nem örült nekem túlságosan, de én azért rámosolyogtam.
- Winston mondta, hogy inkább jöjjek el. Nem bírtam végignézni ahogyan...
- Okéság, okéság. Nem kell folytatnod. Értem. Én is rosszul vagyok tőle. Hogy tudja valaki ezt csinálni... Fel se tudom fogni - végre egy halvány mosolyt vettem észre a szája szélén.
- Én sem. De te hogyhogy itt vagy? - a hajamat csavargatva jó elfoglaltságot találtam. Nézegettem a füvet. Érdekesnek bizonyult.
- Miért? Zavarok? - egyre közelebb gyalogolt hozzám, mire gyorsan felkaptam a fejem. Alig egy lépésnyire állt tőlem. Muszáj volt belenéznem a szemeibe. Természetesen, mint mindig elvesztem bennük, ahogyan eddig az összes alkalommal.
- Dehogyis. Csak nem tudom mivel üssem el az időt. Hosszú még a délután - az ajkamba haraptam. Nem voltam benne biztos, hogy érti-e a célzásomat. Szerettem volna társaságot a mai napra. Nem Gallyt, hanem Őt.
- Azt elhiszem - bólintott egyetértően. Ebből leszűrvén nem nagyon értette, hogy mire akartam volna kilyukadni, ezért inkább hagytam a témát.
- Megyek kezdek magammal valamit. Szia - hátat fordítva futottam előre, amíg egy éles hang utánam nem szólt.
- Hazel! - megfordultam, és észrevettem, hogy Newt felém futva utolért. Látszott a lábán, hogy megerőltette ez a kis futás is. Sajnáltam szegényt. Fogalmam nem volt arról, hogy hogyan szerezte ezt a sérülését, de nem akartam ezzel faggatni.
- Igen? - faképpel álltam előtte. Azonnal mosolyogtam volna, de nem akartam, mert ezzel lelepleztem volna az örömömet.
- Arra gondoltam, hogy esetleg... Elmehetnénk sétálni, vagy bármit csinálni. Úgysincs most semmi dolgom... - a bal kezével a nyakát fogta. Látszott rajta, hogy egy kicsit ideges volt ettől a kérdéstől, ezért inkább helyeslően bólintottam.
- Menjünk. Utána majd megkeresem Gallyt.
- Rendben. Akkor? Mehetünk? - hevesen bólogattam, és el is mentünk sétálni.
Az egész délután nagyon hamar eltelt. Végigbeszélgettem az egészet Newttal. Sokat nevettünk és bohóckodtunk. Annak ellenére, hogy megfogadtam, a családomon kívül nem fogok szeretni senkit, Őt igazán megkedveltem. Jó barátként tekintettem rá, ahogyan Chuckra is. Lehet, hogy mégis meg kell szegnem ezt az ötletem. Ugyanis már szereztem barátokat.
- Hazel! - Gally jött oda hozzánk a Táborhoz, és megölelt. Nem zavarta, hogy Newt ott állt mellettem. Ő még nem is tudta, hogy mi történt, de még nem akartam beavatni. Majd ha eljön az ideje.
- Szia! - elhúzódtam tőle, és kérdőn néztem rá, amikor megfogta a hajamat - Mi a fenétől zöld a hajad alja? - nézett a szemembe röhögve.

- Tényleg? Eddig nem szúrtad ki? - nevettem vissza én is. Intett a Konyha felé, hogy menjünk enni. Bólintottam, mire ő előrement. Én is mentem volna utána, de egy valami visszatartott. Valaki.

- Te nem jössz? - kérdeztem Newttól, aki totál megdermedve állt. Egy édes kis pillanatra felvette velem a szemkontaktust, de utána el is fordította a fejét.

- Majd később megyek - bólintott az alsó ajkába harapva és elment. Szótlanul néztem utána, aztán elfelejtettem valamit. Utána kezdtem rohanni.

- Newt várj! - lassan hátrafordult, én pedig, egy jó kis hirtelen meglepetésként, pár másodpercre ugyan, de megöleltem. Ő nem ölelt vissza, ami teljesen érthető volt a részéről. Hiszen alig ismerjük egymást, én pedig, mint egy vadidegen megölelem.

- Bocsáss meg - gyorsan elhúzódtam tőle, és a fejemet fogtam. Hogy lehettem ekkora béna? Ennyit a barátkozószellemről - Én csak megakartam köszönni... - nem tudtam befejezni a mondatot, mert a szőke hajú fiú a derekamnál fogva visszarántva megölelt. Annyira dobogott a szívem, mint még soha. Beszívtam az illatát, ami az itteni fűre és a munkára emlékeztetett. Newt elhúzódott tőlem, és a szemembe nézett. Egyikőnk se mosolygott, mert nem volt min. Csak néztük egymás szemébe.

- Köszönöm a délutánt - mondtam végül ki. 

- Nincs mit. Jobb ha most mész, Gally vár - jelentette ki bólogató fejjel. Elindultam végül a Konyha felé, ahol Chuck már engem várt. 

- Hazel, szia! - mosolygott rám - Ülsz mellém? - kérdezte tök boldogan. Képtelen voltam nemet mondani neki.

- Persze, hogy ülök melléd - simogattam meg a kósza tincseiből álló haját.

- Szupi! Hoztam neked kaját! - Chuck elém tolt egy tányért, benne két darab szendviccsel. Mivel nem ettem rendesen ebédet, ezért ebbe jóízűen beleharaptam.
- Köszi! Nagyon finom! - mondtam, miközben falatozgattam. A fiú közben poénos vicceket mesélt össze-vissza amin nagyokat röhögtünk. A testvérem közben jól eltűnt, sehol nem találtam.
Miután megettük a vacsorát visszavittük a tányérokat Serpenyőnek. Elindultam vissza a Kórház (én legalábbis annak tekintem) irányába, mert ma még ott kellett aludnom. Clint és Jeff már ott voltak, előkészítve az ágyam.
- Köszönöm szépen - mosolyogtam rájuk.
- Nincs mit - mondták egyszerre kórusban - Mi most megyünk is! Szia! - köszönt el Clint, de muszáj volt valamit megkérdeznem, ezért megállítottam.
- Várjatok! - hátrafordultak és kérdőn néztek - Ma nem kell, hogy legyen itt valaki? - kérdeztem bizakodva, hogy talán azt mondják amit szeretnék.
- Elméletileg nem muszáj itt maradnia senkinek, maximum akkor, ha megkérsz rá valakit. Jó Éjt! - mondta Jeff és kisétáltak.
Tök egyedül maradtam, és hosszas filózás után, úgy döntöttem nem szólok senkinek. Így lesz a jó. Fel kell dolgoznom a ma történteket. Egyszer csak rábukkantam a testvéremre, akiről fogalmam nem volt, hogy él-e még, erre egy helyen vagyunk már 3 éve. Elrontottam két munkalehetőséget az Építőknél és a Nyesőknél. Plusz, még volt annyi eszem, hogy amikor Newt hangulata amúgy sem volt a toppon, megöleltem. Hogy lehettem ekkora hülye? Nyilvánvalóan nála még szerintem a barátkategóriába sem tartozik a kettőnk kapcsolata, erre egy vadidegen hirtelen megöleli? Kész katasztrófa volt az egész.
Épp nagyban bóbiskoltam már, amikor kinyílt az ajtó. Arra fordultam, de senki nem volt ott.
- Hahó? - tettem a kérdést, miközben egy vázát fogtam a kezembe, a biztonság kedvéért. Egyre közelebb haladtam az ajtó felé, de nem volt ott senki. Tárva nyitva állt - Biztos valami kinyitotta - nyugtatgattam meg ezzel magam. Azonban mikor visszafordultam, valaki lefogta a számat és kivonszolt az épületből. Nem volt arca, de egy kés a kezében lógott.
- Megöllek te senkiházi vacadék! Az egész a te hibád! Minden! A te rohadt családodé! Az apád lesz a következő! Felfogtad?! Keresheted az 'Ő'-det, csak az az egy baj, hogy nem fog tudni megmenteni, mert addigra már rég meghalsz! Szánalmas vagy. Miattad szenved, nem veszed észre?! Mindenki tőled szenved! Legszívesebben kidobnálak a francos Perzseltföldre ahonnan való vagy! Gyűlöllek! Azt hiszed bárkinek ezzel segítesz?! Hát, nem fogsz! Az a személy akit annyira nagyon keresel, bele fog halni ebbe az egészbe! Érted?! Belehal! Ahogyan te is ebbe! - felém jött a késével. Éreztem, hogy meghalok...

Egy óriási sikítás közepében riadtam fel. Annyira megvoltam rémülve. Ki se nyitottam a szemem, de valaki az ölelésébe zárt. Az illatából azonnal felismertem, és nagyon szorosan visszaöleltem.
- Jól van, nyugi csak álmodtál! Sss! - simogatta a hajamat. Remegett az egész testem, mint a nyárfalevél.
- Valaki miattam szenved! Miattam! - válaszoltam neki vissza, miközben még mindig próbáltam feldolgozni ami most történt.
- Senki nem szenved miattad Zöldi! Nyugodj meg! - hevesen kellett kapkodnom a levegőt. A sírás szélén álltam, gyűlöltem ezt a visszaemlékezést, ahogyan az összes többit.
Szép lassan lehiggadtam, de még mindig Newt óvó karjaiban voltam. Nem tudom, hogy mit keresett itt, de ott, akkor nem is érdekelt. Egy valamit viszont biztosra tudtam: biztonságban vagyok. Lassan elhúzódott tőlem a szőke hajú fiú, és elvesztem a mogyoróbarna szemeiben.
- Minden okéság? - kérdezte mosolyogva.
- Igen, azt hiszem. Köszönöm - haraptam bele az alsó ajkamba.
- Megyek. Nekem is aludnom kell. Jó Éjt - állt fel az ágyról és az ajtó felé igyekezett.
- Newt állj! - visszafordult. Szemét lesütötte a padlóra. Tudta mit fogok mondani - Itt maradsz velem? - kérdeztem halkan. Ő bólintott, és egy takarót levéve elhelyezkedett egy oszlop előtt. Mindketten a saját helyünkön fekve gondolkoztunk.
- Minden rendben Zöldi - mondta, és pár percre rá elaludtam. Még hallottam az utolsó szavait - Vigyázunk Rád.

2.Fejezet

Az Útvesztő ráébresztett arra a tényre, hogy teljesen magadra vagy utalva, bármilyen necces is a helyzeted. Ahogy egyre jobban beljebb értünk, halványultak a Nap sugarai.
- Okéság, Hazel, te honnan is jöttél? - állt meg Minho, az egyik falnak döntve a könyökét. Én a térdemre raktam a kezeimet, és levegő után kapkodva néztem fel rá.
- A nyolcadikból - beleittam a hideg vízbe ami a kulacsomban pihent. Jól esett, 7 óra kőkemény futás után. Nagyon ki voltam fáradva, ennyit még szerintem életembe nem futottam egy huzamban. Thomas bólintott, és elfutottunk a nyolcadik zónába. Amíg majdnem a rejtekemhez nem értünk, az utolsó folyosó előtt megállítottam őket. Halkan kinéztem a repkényes fal mögül, hogy rálássak a búvóhelyemre. A Sirató nem volt ott, így intettem a srácoknak, hogy jöhetnek.
- Hogy a fenébe tudsz te ide felmászni? - nézett rám érdeklődve Thomas, miközben a tábort vizsgálgatta.
- Fogd meg a repkényt - adtam egyet a kezébe. Reméltem, hogy rájön mi a lényeg, de ő csak értetlenül nézett. Magyarázatra szorult - Érzed milyen erős? Simán elbírja a testsúlyodat! Egyszerűen felmászol rajta, és már ott is vagy.
- Nem vársz meg minket? - ordította fel Minho, amikor én már rég felértem. Minden változatlan maradt: a ledobott pokrócom, pár darab alma, a vizes tartály,  és az Ellenszerem/hajfestékem, amit abból a növényből készítettem.
- Itt éltél 3 éven át? - kerekedett el a szeme Thomasnak. Halvány mosolyra húztam a számat,de az azonnal le is fagyott, mikor meghallottam egy kiáltást.
- Mi az Hazel? - kérdezte Minho. Tátva maradt a szám attól a hangtól.
- Jönnek. Mindjárt itt lesznek - heves pakolásba kezdtem. A hátizsákomba beleraktam az almákat, és az Ellenszeremből egy kis adagot egy befőttesüvegbe.
- Állj már le! Héj! - az ázsiai srác maga felé fordított a vállamnál fogva - Mi a francos bajod van?
- Mindjárt ide érnek. Meghallottak minket - elhadartam az egészet. A pulzusom az egekben járt már. Egyre hangosabban hallottam a géplábaik hangját.
- Kik hallottak meg? - állt mellénk Thomas is.
- A Siratók - Minho elengedte a karomat, és Thomasra nézett, majd azzal a lendülettel az órájára.
- Pedig még lenne egy óránk kapuzárás előtt... Mi a fene ez?
- Mennünk kell! Most! -megfogtam a repkényt és lemásztam a falról.  A fiúk rögtön jöttek utánam, és gyors tempóba kapcsolva elindultunk a Tisztás felé. Kanyar a kanyar után, folyosó folyosó után. A hangok egyszer gyengültek, vagy felerősödtek. Fél órát futottunk, kemény tempóban, de a szervezetem kezdte nem bírni.
- Gyerünk, mindjárt kint vagyunk! - ordított hátra nekem Thomas, de amikor látta rajtam, hogy valami nem oké, megállt és engem bámult. - Mit csinálsz Hazel? Ne állj meg, hanem gyere! - elkezdett a Tisztás irányába mutogatni, de nem figyeltem rá. A tekintetemet balra fordítottam, és megláttam azt,a mitől a legjobban rettegtem. Ott állt egy Sirató. Pont észrevett, és felém iramodott. Még messze volt, de a hüvelykujjamat felé mutattam. A fejem sajgott, egyfolytában olyan érzés volt, mintha egy tőrt szurkálnának bele. Émelyegtem, forgott velem a világ, de nem hagyhattam annyiban az egészet. Lassan kocogásba kapcsoltam, és folyton hátra fele bámultam.
Az utolsó folyosón voltunk, pont a Kapu előtt. Newt és Chuck ott álltak. Minho és Thomas akkor értek ki, amikor én megint megálltam. Rájuk néztem, aztán magam mögé: a Siartót sehol nem láttam. A fájdalom átvette a kontrollomat, nem tudtam magamat irányítani. A lábaim felmondták a szolgálatot, összeestem a Földre. Hallottam ahogyan a Kapu elkezdett összecsukódni, de ez volt az utolsó. Ismét, mint tegnap is, elsötétült a világ.

Lassacskán kinyitottam a szemem. Fából készült mennyezetet pillantottam meg. Tudtam, hogy ott vagyok, ahova legelőször behoztak. Jobbra fordítottam a fejemet, és Jeffet pillantottam meg.
- Szia. Nem csoda, hogy  megint itt találkozunk - mosolygott Jeff, törölközőt cserélve a hasamon. Akkor vettem észre, hogy az egész testem tele van a vizes rongyokkal. A nadrágom szárát felhajtották a térdemig, és a trikómat a hasamig.
- Mi történt Jeff? - érdeklődtem olyan hangon, amit sose gondoltam volna, hogy kitudok adni. Erőtlen volt és gyenge.
- Amikor jöttetek ki az Útvesztőből elájultál. Minho ment érted vissza, és pont akkor csukódtak be a Kapuk, szóval épphogy kiértetek, de sokkal jobban festesz azóta. A többiek azt hitték, hogy nem kelsz fel - leült mellém az ágyra és a csuklómon fogva az egyik eret, nézte a pulzusomat - Nagyon magas lázad volt, csak úgy perzselt a melegtől az egész tested. Aztán pár nap után már jobban lettél, mindig őrszem figyelt Téged egész este. Alby rendelte el, és még nem mehetsz el innen sajnos, ameddig biztos, hogy meg nem gyógyultál.
- És mennyit aludtam? Ki vigyázott rám? - sok volt megint a kérdésem, de fájt minden egyes szó kimondása. Sajgott a fejem, ott, ahol sikerült jól bevernem az Útvesztő falába. Jeff vigyorogva nézett rám. Visszamosolyogtam volna, de még nem voltam olyan jó állapotban.
- 4 napot aludtál. Első éjjel Thomas, másodikon Serpenyő, a harmadikon én, és a negyediken Chuck. Ma pedig Newt fog. Nem akarlak elkeseríteni, de még mindig nagyin rosszul festesz. A hangodat alig hallani. Esetleg nem vagy éhes, szomjas? - aggódóan kérdezgetett. Kedveltem Jeffet, ő az első ember akivel itt találkoztam és mindig kedves volt hozzám.
- Köszönöm Jeff, de egyik sem vagyok. Szerinted menyi az esélye annak, hogy felépülök? - a szemhéjaim megint ólomgolyók akartak lenni, és egyre nehezebben nyitottam őket ki. Semmi kedvem nem volt újra elaludni, mert így is 4  napja alszom.
- Sok Hazel. Szerintem te egy nagyon erős lány vagy. A nehezén már túl vagy. Hála a jó égnek - felállt és a homlokomon is kicserélte a törölközőt.
- Köszi. Én... - be akartam volna fejezni, de Chuck, Minho és Thomas rontottak be a fából készült tákolmányba.
- Hazel! - a kis srác kitárva a karját az ágyam felé rohant, és lehajolva az ölelésébe zárt. Nehezen, de megmozdítottam a kezeimet, és a hátára helyeztem, ezzel jelezve, hogy értékeltem a gesztusát. Kifejezetten jólesett.
- Szia Chuck - köszöntem neki. Mosolyogva elengedett, és a többiekre nézett hátra.
- Hogy vagy Bökött? - lépett közelebb Minho, a kis szütyőjét fogva a vállánál. Visszaengedtem a karjaimat magam mellé. Mindenem fájt. Pokolian.
- Megvagyok. Sajnálom, hogy galibát okoztam - nyeltem egyet, és keserűen tapasztaltam, hogy a torkom teljesen kiszárdt.
- Semmi gond. Úgy látszik mindig én hozlak ki abból a nyavalyás Útvesztőből - röhögte el magát. Nevettem volna én is, de... Ahhoz erő kellett volna. Abból pedig én teljesen kifogytam.
- Örök, hogy jobban vagy. Mitől lettél rosszul? A hangoktól? Vagy mi? - faggatott Thomas. Alig bírta abbahagyni a sok kérdését, de én meg a felére nem tudtam a válaszokat.
- Nem tudom Thomas. Semmit se. Egyszer csak a lábaim nem akartak megtartani - Jeff jót nevetett ezen Chuckal egyetemben. Egy másik srác nyitott be, aki a többieket hívta vacsorázni. Futólag odaköszönt, és megmondta a nevét, majd elment enni. Clintnek hívták, Jeffel dolgozik Kóroncként. Ennyit tudtam meg.
- Mennem kell. Szerintem aludj. Jó Éjt - ölelt át megint Chuck. Amennyire tudtam megint visszaöleltem. Nehezen ment.
- Szia, köszönöm. Neked is jó éjt - elhúzódott, és végül ő is itt hagyott. Egyedül maradtam. A Tisztás kapui már régen bezárultak, csend honolt az egész helyen. Mindenki Serpenyőnél falatozott jóízűen. Kiláttam az ablaknak szánt helyen, ahol persze nem volt üveg. A többi itt lakó nézése közben, sikerült elaludnom.
Alig aludhattam valamit, talán 2 órát, mikor kipattantak a szemeim. Álmodtam valamit. Konkrétan egy visszaemlékezés volt. Rossz ezt átélni. Ahogy az emlékeid utat törnek maguknak...
Ide-oda fordítgattam a fejem és megláttam az éppen csendesen alvó szőke hajú fiút, tőlem egy pár méterre, ahogy egy oszlopnak döntve alszik. Ekkor érzékeltem, hogy már sokkal jobban vagyok. Mozogtak a végtagjaim, és volt egy olyan érzésem, hogy mozogni is tudtam volna. Nagyon halkan és csendesen, még egy kicsit nehézkesen, de felültem. Lábra álltam, és megközelítettem az alvó fiút. Leguggoltam elé, és a poén kedvéért belehajoltam az arcába.
- Szia! - vigyorogtam bele az arcába, amikor ő hirtelen felébredt és jobbra esve elterült a földön. Elnevettem magamat, és segítettem neki felállni.
- Mi a francos...?! - porolta le magát, miközben  én még mindig rajta kuncogtam - Zöldi mi a fészkes fenét csinálsz?
- Megijesztettelek. Jó volt nem? - mosolyogtam. Jól sikerült ráhoznom a frászt.
- Egyáltalán nem volt jó! Ezt mégis, hogy gondoltad? Fekvő beteg vagy, ha nem tévedek! - Newt eléggé felkapta a vizet, ahhoz képest, hogy csak felálltam az ágyról. Az ég világon semmi kedvem nem volt vele összeveszni, ezért inkább szótlanul visszafeküdtem az ágyba. A szőke fiú is visszaült a törzshelyére. Én az ablakszerű résen bámultam ki a Tisztásra. Láttam a gyönyörű szép éjsötét eget, ahogyan a Hold fénye rávilágított meseszép volt. Szótlanul teltek el a percek, órák. Egy idő után, már kezdtem álmosodni. Jobbra fordítottam a fejem, hogy szemügyre vegyem Newtot. Engem nézett. Belenéztem a mogyoróbarna szemeibe. Teljesen el lehet bennük veszni, ezért inkább gyorsan el is kaptam a fejemet, és felültem törökülésbe az ágyra. A hátamra hajtva a meleg takarót, a fiúval szembe fordultam. Nem nagyon jutott eszembe semmiféle téma, de úgy láttam, ő pontosan leolvasta a gondolataimat, és belekezdett egy beszélgetésbe.
- Bocs, hogy úgy kiakadtam. Csak tudod, ha te beteg vagy, ne hozd rám a frászt! - láttam a szemében az őszinteséget. Igazat beszélt. Nem nagyon szereti ha megijesztik. Most már tudom.
- Nem szereted ha az arcodba másznak? - nevettem el magamat. A fiú nem nagyon értékelte a poénomat, de egy halvány mosolyra ő is felhúzta a száját. - Olyan furcsa minden. Sosem értettem igazán ezt az egészet, de most sokkal rosszabb az egész - ismét kinéztem az égboltra. Lehervadt arcomról az a kicsi mosoly.
- Hogy érted ezt? - kérdezte kíváncsian. Nem néztem a szemébe, képtelen voltam.
- Sosem értettem igazán, hogy miért szakítottak el a családomtól, csak akkor fogtam fel, amikor megszúrt a Sirató. Az egész életem egy kész káosz. És a pláne az, hogy egy francos Útvesztőbe vagyunk bezárva.
- Mi történt kiskorodban? - Newt felállt a székről, és odaült mellém az ágyra. Mélyen a szemembe nézett. Valaki akivel végre őszintén tudok beszélgetni.
- Minden ott kezdődött amikor megszülettem. Átlagos gyerekkorom volt, suliba jártam, voltak barátaim. A szomszéd lánnyal voltam a legjobban. Allisonnak hívták, de mi mindig csak Alinek becéztük. Élveztem az életemet. Az összes perceket. Szerettek a szüleim, volt egy nagyon jó barátom. Ott romlott el az egész, hogy apát felkereste egy nő egyik este. Emlékszem, szó szerint azt mondta, hogy szüksége van rá, egy vírus miatt. Anya teljesen kétségbe volt esve miatta, nem akarta, hogy apa itt hagyjon minket. Megmondta a nőnek, hogy hagyjon minket békén, de a helyzet elfajult. A Nap pokoli erős sugarai több millió ember üldöztek ki a házukból. Nem volt más választásunk, elfogadtuk a nő ajánlatát. Elvittek minket egy bázisra, ahol adtak nekünk egy külön szobát, és ott éltünk. Időről időre rosszabb lett a körülmény. A kinti világ szenvedett és még nem találták meg a vírus ellenszerét. Aznap épp aput kerestem, és kihallgattam egy beszélgetést. Az a szőke hajú nő, arról beszélt, hogy megérkeztek az újonnan érkezett tesztalanyok, mind árvák, meghaltak a szüleik. És, hogy az újonnan érkezett tudós gyerekeit is tesztelni fogják, mert nem hiszik el az apjuknak, hogy nem immunisak. Visszarohantam a szobába, ahol apát és a bátyámat találtam anya felé hajolva. A testvérem sírt, apa visszafojtotta a könnyeit. Odarohantam és megláttam az anyámat: az arca hófehér volt, és egy kék folt csüngött a karján. Injekciós tűvel szúrták meg, valamit beleadtak a szervezetébe. Apa egyfolytában csak azt hajtogatta, hogy minden rendben lesz. Anya megrázta a fejét és felém fordult. Én közben bőgtem, nem tudtam megállni a sírást. Megfogta az arcomat és azt mondta: "Erős lány vagy. Találd meg Őt, meneküljetek meg és éljétek túl. Tudom, hogy sikerül." Ez volt az utolsó mondata. Örökre lehunyta a szemét, és elhagyott. A mondatot a mai napig sem értem. Nem tudom kit kell megtalálnom. Ezek után persze az apám ki se engedett minket a szobából, nehogy bajunk essen. Én 3 teljes hónapig meg se szólaltam. De az egyik éjjel muszáj volt. Betört hozzánk egy barna hajú férfi, és elvitt minket a bátyámmal. Teszteket végeztek rajtunk. Fájdalmas teszteket. Egy idő után már nem bírta elviselni a szervezetem. Kezdtem nagyon legyengülni a sok tűtől, meg az infúziótól. A nő aki apának adta a munkát azt mondta, hogy mind a ketten immunisak vagyunk, és, hogy hazudtunk. Apámtól a szemem láttára szakítottak el. A tesómtól csak a következő nap. Azóta nem láttam őket. Fogalmam nincs, hogy élnek-e. De ha igen, megtalálom őket - nem bírtam megállni, kicsördült egy könnycsepp a szememből. Fájdalmas volt emlékezni a múltra, de jólesett, hogy elmesélhettem ezt valakinek. És az a valaki pedig Newt volt.
- Borzasztóan sajnálom - megértően a vállamra tette a kezét. Ismételten elvesztem a szemeiben. Elhúzódtam tőle, amit szerintem furcsállt is, de megvolt rá az okom. Ott és akkor döbbentem rá, hogy senkit nem szerethetek. Soha többet. Elvették tőlem az összes embert, aki valaha fontos volt nekem, Én pedig éppen új barátokat akartam szerezni. Ez így nem működhet. Azért vagyok itt, hogy kijussak, nem pedig azért, hogy haverkodjak másokkal.
- Ki kell innen jutnunk. És utána megkeresem az apámat és a bátyám! Ti pedig elmenekültök, jó messze, hogy ne legyen több ilyenben részetek - letöröltem a könnyeket az arcomról és komolyan meredtem magam elé.
- Mi, Tisztársak együtt maradunk. Vigyázunk egymásra - felállt az ágyról, és visszaült a helyére. Én is elhelyezkedtem az ágyban. Igazán aludni akartam volna, és töprengeni az életem jelenlegi helyzetén.
- Jó Éjt, Newt - behunytam a szemem. Nem volt kedvem a szemeibe nézni.
- Jó Éjt, Zöldi - köszönt el tőlem. Ezt a nevet még mindig utáltam, de nem tudtam mit csinálni. Ha ő így fog hívni, ameddig el nem megyek, akkor ennyi. Olyannyira azon gondolkoztam, hogy hogyan akadályozhatnám meg ennek a nőnek a hülye tervét, hogy abba belealudtam.
- Jó Reggelt Hazel! - köszönt Alby, miközben én gyorsan felültem. Nagyon megijedtem tőle. Körülnéztem a szobában és Newtot sehol nem találtam.
- Szia - megágyaztam gyorsan és a vezérrel álltam szembe.
- Newt mondta, hogy jól vagy. Arra gondoltam fojtathatnád a különböző munkáknál a próbanapjaid - csípőre tett kézzel méregetett. Furcsán néztem rá vissza, de aztán leesett miről beszél.
- Rendben. És akkor ma mi a teendőm? - kérdeztem kíváncsian.
- Délelőtt Építők, délután Nyesők. Így vagy beosztva. Chuck majd segít mindenben. Sok sikert! - hátat fordított nekem és kiment a helyiségből. Összeszedtem magamat, és nem sokkal később utána indultam. A Nap melege sugara beragyogta a Tisztást és melegítette a bőrömet.
Épp a közepén járhattam a Tisztásnak, a Konyha felé igyekeztem, mert korgott a hasam, és nem tudom hány napja ehettem már.
- Hazel! - hallatszott egy ordítás a hátam mögül. Megfordultam és nem hittem el amit látok. Felém futott, hatalmas gyorsasággal. Tátva maradt a szám, és én is futásnak iramodtam. Odaértem hozzá és nem hittem a szememnek.
- Gally! - mondtam és megöleltem a bátyámat.

1.Fejezet

Minden egy olyan átlagos napnak indult. Felkeltem a nap melengető sugaraira, ahogyan a bőrömet csiklandozták. Feltápászkodtam a jég hideg szikláról, és lemásztam az egyik folyosóra. A sirató haverom nem volt ott, aki minden éjjel ott őriz engem. Elkezdtem azon agyalni, hogy vajon ki építhette meg, ezeket a lényeket, és miféle célból. Természetesen nem jutottam túl sok mindenre, csak csupán arra, amit az itt töltött 3 évem alatt mindennap: soha nem fogok innen kijutni. Nem fogom megtalálni az apámat, se a bátyámat. Elegem lett ezekből a gondolatokból, bár naponta kínoztak. Azonban mára egy olyan tervet eszeltem ki magamnak, amivel tovább keresem majd a kijáratot erről a helyről. Meg fogom nézni a Pengést.

Soha nem mentem még arra, mert tudtam, hogy arra szokott járni pár Futár, és őket mindenáron el kell kerülnöm. Senki nem tudhatja meg, hogy egy lány az Útvesztőben bujkál nap, mint nap. Mit csinálnának akkor ha megtalálnak? Bevisznek a francos Tisztásukra és kikérdezgetnek? Már maga a gondolat is borzalmas, hogy megtalálhatnak.

Összeszedtem az összes fontos dolgot, ami a mai kis túrámhoz kellhet: az íjam, és a hátizsákom. Semmi másra ezeken kívül nem volt szükségem. Nekivághattam az útnak.

Pont mikor futásnak eredtem nyíltak ki a kapuk, amelyek a Tisztást zárták el az Útvesztőtől. Tudtam, hogy a Futárok elindultak, és alig van időm, ameddig utol nem érnek. Sokkal gyorsabb tempóra kapcsoltam. Kanyar, kanyar után, de egy röpke fél óra futás után odaértem a Pengéshez. Hátborzongató hely volt. Csendes és félelmetes. Ahogy közelebb mentem egy pengéhez, és megfogtam, lehetett rajta érezni, hogy enyhén rozsdás. Furcsa módon ragadt is. Nem tudtam nem a legrosszabbra gondolni: ezt csakis egy sirató hagyhatta. Elővettem a hátamról az íjamat, és lövésre készen álltam. Követtem a nyálkát, egészen addig, míg egy keskeny folyosóhoz nem értem. Elbújtam a jobbik oldalon lévő falnál.Észrevett. Behunytam a szemem, és megremegett az egész testem. Alig mertem levegőt venni, rettegtem attól, hogy még azt is meghallja. Halottam a lépéseket. Csikorgás, és a tipikus gépek hangja. A homlokomról cseppekben fojt le a verejték.

A hang egyszer csak abbamaradt. Éppen ki akartam volna nézni a fal mögül, hogy mennyire van tőlem messze a pókszerű teremtmény, mikor hirtelen kiugrott elém. Gondolkodás nélkül nekiálltam futni, amerre a lábam vitt. A lény végig a nyomomban volt. Felfigyeltem egy kisebbfajta hangra, a sirató barátom ordibálásán kívül. Megmozdult a Pengés. Egyre gyorsabb tempóra kapcsoltam. Épphogy sikerült befutnom a két penge közé, amikor az előttem lévő bezárult. Balra iramodtam, nyomomban a siratóval. Átfutottam a másik sávba. Tisztes távolságra voltam a lénytől, és egy hirtelen megfordulással elővettem az íjamat. Célra tartottam és tüzeltem. A nyilat egyenesen az arcába süllyesztettem bele. Hatalmas ordítással zárta le ezt a lövésemet, én pedig nyertem magamnak egy kis előnyt. Előkaptam a következő nyílvesszőt. Hátranéztem, a szörnyeteg még nem jött ki a Pengés közül. Figyelmetlenségemnek hála, belerohantam a falba, ahonnan a kiút vezetett. Még abban a másodpercben hátra is estem. Szédültem. Az egész Föld mozgott körülöttem. Sajgott a fejem. Nem bírtam lábra állni.

Egyre hangosabban, közelebbről hallottam a sirató kiáltásait. Éreztem, hogy éppen félem jön, de nem tudtam megmozdulni. Teljesen lebénult a testem. Már csak cafatokat láttam, a szemhéjam mintha ólom lett volna. Egy erős kéz megfogta a derekamat, s a vállára emelt miközben futásnak indult. Nem tudtam, hogy ki fogott meg, semmit nem éreztem. A szemem felmondta a szolgálatot, és elsötétült a világ...

Hatalmas fejfájás közepette nyitottam ki a szemeimet. Egy faház szerű építményben voltam. Pár darab kis ablak lógott a falakon, ahonnan kipillantottam a távolba. Tisztás. Valaki behozott a Tisztásra.

- Héj, hát felkeltél! - szólított meg egy hang a jobb oldalamról. Rögvest arra is fordultam, és szembetaláltam magam egy néger fiúval, aki törölközőt mosott egy vödör vízben. - A nevem Jeff. Fáj még a fejed? - kérdezte egy halvány mosollyal az arcán. Értékeltem a gesztust, de a legfőbb dolog ami abban a pillanatban az eszemben volt, az, hogy miként kerültem ide.

- Annyira már nem. Hogy kerültem ide? - kérdeztem tőle, miközben épp felülni készültem. Sajgó fájdalmat éreztem a csuklómban, ami miatt felszisszentem. Jeff gondosan bekötözte, de még így is pokolian fájt.

- Minho és Thomas hoztak ki a Pengésből, mert elájultál - vette ki a törölközőt a vödörből, és a kezembe nyomta - Tartsd a fejedhez. Szólok Albynak, hogy felébredtél - sétált ki az épületből. Ledobtam magamról a takarómat, és állásba helyezkedtem. Fájt minden egyes lépésem, de meg kellett tudnom, miért hoztak ide. Leraktam a törölközőt az ágyra, és elindultam kifele. Éppen az ajtót akartam volna kinyitni, de valaki keresztülhúzta a számításimat, és jól fejbe vágott, pont ott, ahol eleve sajgott a fejem. Ismét a padlón találtam magamat. 

- Te jó ég, jól vagy?! - guggolt le elém egy szőke hajú fiú - Úgy sajnálom! - mentegetőzött, miközben segített lábra állnom.

- Semmi baj, a fejemnek már úgyis mindegy - nevettem el magamat - Te meg ki vagy?

- Newt vagyok - mutatkozott be mosolyogva. Elindult az ágy felé ahol feküdtem, felvette a hideg törölközőt, és a kezembe nyomta - Erre szerintem még szükséged lehet.

- Ja. - válaszoltam vissza neki félvállról, a fejemhez tartva a vizes rongyot. Nem tagadás, enyhített a fájdalmon.

- Te emlékszel valamire? Nevedre, vagy, hogy honnan jöttél? - kérdezte engem méregetve. Felhúztam az egyik szemöldökömet.

- Miért olyan fontos ez? Nem tök mindegy neked? - vágtam vissza, amikor a hátam mögül kinyílt az ajtó. Jeff és egy nála magasabb és termetesebb fickó lépett be a helyiségbe. Kezdtem bepánikolni. Innen senkit nem ismerek, és mind engem néznek.

- Szóval te lennél a lány, aki jól beverte a fejét - kezdett a mondandójába a magas alak vigyorogva - Alby vagyok. Téged, hogy hívnak? - nézett egyenesen a szemembe.

- Hazelnek. Miért hoztatok ide? Egyáltalán kik vagytok? - túlságosan kellettek a válaszok. Mindent tudni akartam, de egyikőjük se akart válaszolni.

- Meg fogod tudni ne aggódj - vetette oda nekem a választ Alby, Newt felé fordulva - Ha megkérhetlek, vezesd körbe, nekem most dolgom van. Megtennéd? - tette vállára a kezét.

- Persze - vágta rá a szőke hajú srác - Gyere bökött. Megmutatom a Tisztást!

- Örvendetes... - nem tudtam máshogy kifejezni az örömöm. Kezdett elegem lenni ebből a helyből. Abból, hogy válasz nélkül hagynak.

- Mit mondtál? - fordult felém Jeff, tágra nyílt szemmel - Úgy beszélsz, mint...

- Mint ki? - fojtottam belé a szót.

- Mint Newt - Megfordultam a tengelyem körül és kimentem az ajtón. A meleg levegő határozottan megcsapta az arcomat. A bal csuklómon csüngő hajgumival összefogtam a hajamat, és úgy futottam Newt után. Már majdnem beértem, amikor szemet szúrt valami. Feltűnően bicegett.

- Na megvagy még Zöldi? - fordult hátra egy hatalmas vigyorral az arcán. Rögtön feltűnt nekem az elnevezés.

- Minek neveztél? - tettem csípőre a kezem. Lehet, hogy nagyon lekezelően tettem fel a kérdést, de nem állt szándékomban hirtelen mindenkiben felhőtlenül megbízni.

- Láttam, hogy zöld a hajad alja. Miért? Csak nem tetszik neked ez a becenév? - áradt belőle a pozitivitás. Értetlenül álltam előtte. Hogy lehet valaki ennyire boldog egy ilyen helyen?

- Nem tetszik. Kérlek válaszolj a kérdéseimre, mert minden olyan zavaros... - épp folytattam volna a beszámolómat, amikor a szavamba vágott.

- Figyelj Zöldi, először körbevezetlek, aztán összehívunk egy Gyűlést. Utána pedig eldöntjük, hogy mi legyen -  már ő is átvette ezt a hangsúlyt, amivel én kezeltem itt mindenkit. Tátva maradt a szám a mondókájától.

- Ti döntitek el azt, hogy velem mi legyen?! Na ne szórakozzunk már! Én... - nem tudtam befejezni. Hatalmas hangra lettem figyelmes. Elléptem Newt elől. Egyenesen a falakat néztem. Nem volt órám, nem tudtam mennyi az idő, de bárhonnan felismerem ezt a  hangot. Elkezdett bezárulni a kapu.

Futásnak iramodtam, elejtettem a törölközőt amit egész idáig a fejemhez tartottam. Ki akartam jutni, vissza az Útvesztőbe. A táboromhoz, amit 3 éve egyetlen éjszakára se hagytam ott. Túl lassan mentem a falak közelébe, így mikor odaértem, pont akkor zárult be.

- Nem! Nem! Nem! - ütöttem bele ököllel a falba. Borzasztóan fájt, de nem érdekelt. A lihegés és a sírás között jártam, de mégis előbukott annak ellenére pár könnycsepp, akármennyire nem szerettem volna. Hátamat a falnak döntve ültem le a földre. Lábaimat felhúztam, arra hajtottam a fejemet. A sírás utat tört magának.

Emlékszem, amikor utoljára sírtam, akkor halt meg az anyukám. Pokoli volt. A bátyám nem borult ki annyira, mint én. Sokkal jobban viselte. Csodáltam is érte. Én 3 hónapig nem szólaltam meg, és minden egyes éjjel könnyek törtek elő a szememből. A végén hozzászoktam a tudathoz, hogy anyát soha többé nem látom, visszatértem a régi kerékvágásba. 

Nem tudom mennyit ülhettem ott, de egy kemény kar érintette meg a vállamat. Felnéztem és a most is mosolygó szőke hajú fiút pillantottam meg.

- Jól vagy? - nézett a szemembe kíváncsiskodóan. Kisírt szemeimből még most is kihullott egy-két könnycsepp. Newt az ujjaival letörölte őket az arcomról, és halvány mosolyra húzta a száját.

- Persze, persze, csak... - beleharaptam az alsó ajkamba. Valakivel muszáj volt megosztanom a gondolataimat. Annyira gyötörtek már, muszáj volt kiadnom magamból - Bocs, hogy elrohantam.

- Ugyan, semmi gond. Megértem a reakciódat. Figyelj, most tartanánk meg a Gyűlést. Benne vagy? - felkászálódtam a földről, és leporoltam a nadrágomat.

- Menjünk - Newt odavezetett a Tanácsteremhez. Eleinte magabiztosan nyitottam ki az ajtót, de utána minden elszállt. Körülbelül 50 fej bámult rám egyszerre, amint beléptem az ajtón. Lesétáltam a lépcsőn, és Alby maga mellé szólított. Ő leült egy székre, és kezdhettem a mondómat.

- Mindent mondj el magadról. Hogy kerültél ide, hogy élted túl odakint, és ki vagy - nézett komoran a szemembe. Nyeltem egy hatalmasat. Nagyon izgultam. Remegett a kezem. Végignéztem a tömegen, és a szemem megállt Newton. Mosolyogva biccentett. Kedvesen mosolyogtam, és végre belekezdtem a mondandómba.

- Hazelnek hívnak. 5 éve meghalt az anyukám, és az utána következő 2 évben, apám csatlakozott egy szervezethez. Valami vírust kutattak. Mivel nekem még volt egy bátyám, elkezdtek gyanakodni, hogy mi is elkaptuk-e. Rájöttek arra, hogy mind a ketten immunisak vagyunk.Elszakítottak az apámtól, és a testvéremtől is. Először engem küldtek be elsőként. Amikor felhozott a Doboz, kimásztam belőle, és körbementem az egész Tisztáson. Nem akartam itt maradni, ezért az Útvesztőbe mentem. Volt ott a falban egy vájatszerűség, jó magasan. A repkények segítségével felmásztam rá, és ottmaradtam. Gyakran jártam vissza, fáért, és pár egyéb dologért, ami a túléléshez kellett. 1 hónap után jött meg az első fiú, te Alby - fordultam felé, hogy a szemébe tudjak nézni - Azután pedig mindannyian sorra jöttetek. Én ott éltem egész idő alatt. Próbáltam olyan időközönként menni az Útvesztőt felfedezni, hogy még véletlenül se találkozzak veletek. Sikerült is, egészen ma reggelig. - egy srác felröhögött. Lenézően néztem rá. Alby felállt és csípőre tett kézzel mellém állt, és a tömeg felé fordított.

- Emlékszel dolgokra? De hogyan? - szúrós volt a tekintete. Éreztem, hogy amint válaszra nyitom a számat, tudni fogja, hogy valami nincs rendben.

- A legelején még, egy hónapja lehettem a búvóhelyemen, amikor megszúrt egy sirató. Hetekig szenvedtem tőle, akkor jutott eszembe a nevem, a többi dologra egyébként is emlékeztem. És meggyógyultam.

- Ellenszer nélkül? - kerekedett el a szeme. Féltem megmondani az igazságot, de nem akartam titkolózni.

- Igen, volt ott egy növény, az sokkal jobban enyhítette a fájdalmamat - sosem féltem még ennyire. Csend ülepedett az egész terembe. Nyomasztó csend. Valamivel oldanom kellett a hangulatot - De az a sirató amelyik megszúrt, azóta minden egyes éjjel ott járkál a fal előtt. Mintha védeni akarna.

- Na ne már! Egy sirató! Védeni? Gyilkolás helyett? - állt fel a Jeff mellett ülő fiú - Ez atom király! - látszólag nagyon fellelkesedett. Halvány mosolyt erőltettem a srác felé, mire ordibálás tört ki. Mindenki beordította a véleményét. Valaki azt ordibálta, hogy lehetetlenség, valaki kiakart menni és megnézni.

- Csendet! - ordította Alby - Ez elég hihetetlen történet bökött - vetett rám egy szemrehányó pillantást. Egyre jobban kezdtem izgulni - Megbeszéljük a Tanács tagjaival, hogy mi legyen veled. De addig is, még egy utolsó kérdésem lenne... - idegesen törni kezdtem az ujjaimat - Mitől zöld a hajad alja? - nevette el magát, amire úgy látszik a többieknek is tetszett. Elmosolyodtam, és válaszra nyitottam a számat.

- A növény, ami segített meggyógyulni, annak a leveléből készítettem festéket. Azzal megjelöltem azt a siratót amelyik védeni szokott, és a hajamra is raktam egy kicsit - többen elröhögték magukat a mondatom hallatán. Kezdett a hangulat és én is, egyre jobban feloldódni. 

Alby kiparancsolt mindenkit a teremből, kivéve a tagokat. Az ajtó előtt várva, állt meg mellettem egy kis gyerek. 12 évesnek nézném így látásból. Szép barna szemeit az enyéimbe fúrta, és göndör haját piszkálgatta.

- Nagyon menő a történeted. És tetszik a hajad - vigyorgott. Nagyon szimpatikus egy kölyök volt.

- Köszönöm - mosolyogtam vissza rá.

- Ja, egyébként Chuck vagyok - mutatkozott be büszkén.

- Örvendek, Chuck. Az én nevemet már úgyis tudod - tettem csípőre a jobb karom. Jól elbeszélgettem a fiúval. Több aranyos viccét is elmesélte, csak, hogy jobb kedvre derítsen. Már épp én is egy történetet meséltem volna, amikor kinyílt az ajtó. Jeff mosolygott ránk, és befelé intett. Lassan besétáltam a terembe, és a a Tanács tagjai mind felálltak. Alby velem szembe állt. Keményen nézett a szemembe.

- Arra a véleményre jutottunk, hogy - kifújta a levegőt. A legrosszabbra gondoltam -..., hogy a tapasztalataidat megoszthatnád velünk is. Szeretnénk ha csatlakoznál a Tisztáshoz, mert odakint nagyon veszélyes. Persze az, hogy eddig 3 évig túlélted, egyszerűen lenyűgöző, de mégis az lenne a jobb, ha velünk tartanál. Na mit mondasz? - hatalmas kő esett le a szívemről. Megkönnyebbülten mosolyogtam vissza a többiekre.

- Nagyon szívesen itt maradnék - mondtam a választ. A bizalmam egyre erősödni kezdett az itt élők iránt, és biztos könnyebben lehet túlélni közösen, mint egyedül.

- Szuper. Akkor hát, üdv a Tisztáson! - veregette meg a vállamat Alby, és rám mosolygott. Kimentünk az építményből egyenesen a konyhára. Az ott dolgozottak finom raguval vártak minket. Leültem egy asztalhoz, távol a többiektől. Gondolkozási időre volt szükségem. Összeszedni a gondolataimat, és azon agyalni, hogy hátha van kiút. Muszáj egyeztetnem a Futárokkal. Hátha ha együtt összerakjuk az ismereteinket, megnyílhat egy új kapu a kijutás irányába. Belemélyedtem nagyban a gondolataimba, amikor valaki leült mellém. Nem ismertem, csak a Tanácsteremben láttam. Ázsiai volt a kinézete alapján. Sötét színű szemével engem méregetett. Ekkor beugrott valami. Már láttam az Útvesztőben. Ő is a Futárok közé tartozik.

- Figyelj bökött! Ma délelőtt Thomas meg én hoztunk ki az Útvesztőből. Azok alapján amiket ma meséltél, te is körbejártad már. Jól mondom? - csapta össze a tenyerét. Én csak épphogy bólintottam.

- Igen, már pár zónát sikerült megnéznem - szegény kajámat sajnáltam. Már olyan szinten széttúrtam a villámmal, hogy nem úgy nézett ki, mint egy étel.

- Holnap fogod elkezdeni a csoportoknál a próbanapjaidat. Megbeszélem Albyval, szeretném ha először velünk jönnél az Útvesztőbe, hogy tudj nekünk segíteni. Rendben? 

- Rendben - bólogattam hevesen. Eltoltam magamtól a tányéromat, nem bírtam belőle enni. Nem azért, mert rossz volt az izé, hanem a gyomrom egyszerűen összeszűkült.  

- Egyébként Minho vagyok - gyorsan felállt mellőlem, és komoran a szemembe mondta - Akkor holnap reggel találkozunk bökött! - mondta és gyorsan elfutott.

Nem tudtam, hogy mi az a próbanap. Azt se tudtam, hogy miket kell kipróbálnom. Ismét odajutottam, hogy csomó kérdés, de semmi válasz. Mivel a fásli a csuklómon érdekesnek bizonyult, ezért elkezdtem vele szórakozgatni, ameddig valaki a szememre nem rakott egy fehér kendőt.

- Mi a fene?! - szóltam annak aki rám kötötte. Nem válaszolt semmit, csak elkezdett tologatni. Semmit sem láttam. 2 perc sétálgatás után az illető elment tőlem, én pedig letéptem a szememről a kendőt. Egy tábortűznél találtam magamat, az összes itt élő körében. Tátva maradt a szám. Azt sem tudtam mi ez.

Hirtelen Newt lépett elő a tömegből, és a kezét a vállamra helyezte. Gyorsan elhúzódtam tőle, mire ő furán nézett rám. Megrántotta a vállát, mondván, hogy nem izgatja.

- Üdv a köszöntő bulidon! - emelt fel egy befőttesüveget, valami sárga cuccal benne. A többiek hangos 'hú'-zásától volt hangos az egész buli. Megszeppenve álltam ott, amíg a többiek meggyújtottak a tábortüzet. Ők jól mulattak, én pedig egy fa tövébe ültem le. Pont rájuk láttam. Jó egy csapat lehettek.

- Szia Zöldi - ült le mellém a szőke hajú fiú - Hogy tetszik a buli? - belekortyolt abba a sárga löttybe,és ő is a többieket figyelte. 

- Még életemben nem voltam bulin, de ez nem semmi - vigyorodtam el - Elmaradt ma a körbevezetésem.

- Tényleg? - nézett elkerekedett szemmel. Nem ismertem a Tisztást, amikor először voltam itt semmi nem volt még itt.

- Igen. Akkor rohantam el a falhoz - mutattam annak az irányába.

- Ó, igazad van. - kapott a fejéhez - Most már elég késő van hozzá, de ha van kedved... - ettől tökre fellelkesültem, és belé fojtottam a szót.

- Menjünk! - pattantam fel, Newtnak nyújtva a kezem, hogy segítsek neki felállni. Megfogta én pedig gyorsan felrántottam, és vigyorogva kérdeztem - Merre kezdjük?

- Nyugi Zöldi, mindenre sort kerítünk - mosolygott vissza, és kezdetét vette a vezetés...

Reggel a Newt vállán ébredtem. A fiú még aludt, én pedig gyorsan elfutottam tőle, halkan, hogy fel ne keltsem. A körbevezetés egészen hajnalig tartott, mindent megmutatott nekem a szőke fiú. Sokat nevettünk, és voltak olyan témáink is, ahol inkább csöndben haladtunk egymás mellett. 

Tekintetemmel Minhot kerestem, aki azt mondta, hogy itt találkozunk reggel a Tábor előtt. Pár perccel később meg is jött, egy másik fiúval az oldalán.

- Bökött, ő itt Thomas - mutatott a másik futár felé. Mosolyogva köszöntünk egymásnak. A konyha felé tartva, Albyt láttam felénk közeledni.

- Jó Reggelt! - ásított - Sok sikert odakint, főleg neked Hazel - mutatott rám az ujjával. Halvány mosolyra húztam a számat. 

- Vigyázunk rá - nyugtatta meg őt Minho - Remélem fogod tudni tartani az iramot - vigyorgott gonoszul. Csípőre tettem az egyik kezemet, és ugyanolyan stílusban válaszoltam.

- Fogom tudni tartani - mondtam, és elkezdtünk futni be, az Útvesztőbe.

,,Day one Greenie..."

Sziasztok kedves Tisztársak!
Üdvözöllek Titeket egy olyan blogon, amely teljes egészében az Útvesztőről fog szólni. Mivel imádom a könyveket, és a 2 filmet, ezért arra gondoltam, hogy az én általam kitaláltam történetet felelevenítem egy blog formában. Remélem elnyeri majd a tetszéseteket.

Addig is:

Be careful. Don't die.