1.Fejezet

Minden egy olyan átlagos napnak indult. Felkeltem a nap melengető sugaraira, ahogyan a bőrömet csiklandozták. Feltápászkodtam a jég hideg szikláról, és lemásztam az egyik folyosóra. A sirató haverom nem volt ott, aki minden éjjel ott őriz engem. Elkezdtem azon agyalni, hogy vajon ki építhette meg, ezeket a lényeket, és miféle célból. Természetesen nem jutottam túl sok mindenre, csak csupán arra, amit az itt töltött 3 évem alatt mindennap: soha nem fogok innen kijutni. Nem fogom megtalálni az apámat, se a bátyámat. Elegem lett ezekből a gondolatokból, bár naponta kínoztak. Azonban mára egy olyan tervet eszeltem ki magamnak, amivel tovább keresem majd a kijáratot erről a helyről. Meg fogom nézni a Pengést.

Soha nem mentem még arra, mert tudtam, hogy arra szokott járni pár Futár, és őket mindenáron el kell kerülnöm. Senki nem tudhatja meg, hogy egy lány az Útvesztőben bujkál nap, mint nap. Mit csinálnának akkor ha megtalálnak? Bevisznek a francos Tisztásukra és kikérdezgetnek? Már maga a gondolat is borzalmas, hogy megtalálhatnak.

Összeszedtem az összes fontos dolgot, ami a mai kis túrámhoz kellhet: az íjam, és a hátizsákom. Semmi másra ezeken kívül nem volt szükségem. Nekivághattam az útnak.

Pont mikor futásnak eredtem nyíltak ki a kapuk, amelyek a Tisztást zárták el az Útvesztőtől. Tudtam, hogy a Futárok elindultak, és alig van időm, ameddig utol nem érnek. Sokkal gyorsabb tempóra kapcsoltam. Kanyar, kanyar után, de egy röpke fél óra futás után odaértem a Pengéshez. Hátborzongató hely volt. Csendes és félelmetes. Ahogy közelebb mentem egy pengéhez, és megfogtam, lehetett rajta érezni, hogy enyhén rozsdás. Furcsa módon ragadt is. Nem tudtam nem a legrosszabbra gondolni: ezt csakis egy sirató hagyhatta. Elővettem a hátamról az íjamat, és lövésre készen álltam. Követtem a nyálkát, egészen addig, míg egy keskeny folyosóhoz nem értem. Elbújtam a jobbik oldalon lévő falnál.Észrevett. Behunytam a szemem, és megremegett az egész testem. Alig mertem levegőt venni, rettegtem attól, hogy még azt is meghallja. Halottam a lépéseket. Csikorgás, és a tipikus gépek hangja. A homlokomról cseppekben fojt le a verejték.

A hang egyszer csak abbamaradt. Éppen ki akartam volna nézni a fal mögül, hogy mennyire van tőlem messze a pókszerű teremtmény, mikor hirtelen kiugrott elém. Gondolkodás nélkül nekiálltam futni, amerre a lábam vitt. A lény végig a nyomomban volt. Felfigyeltem egy kisebbfajta hangra, a sirató barátom ordibálásán kívül. Megmozdult a Pengés. Egyre gyorsabb tempóra kapcsoltam. Épphogy sikerült befutnom a két penge közé, amikor az előttem lévő bezárult. Balra iramodtam, nyomomban a siratóval. Átfutottam a másik sávba. Tisztes távolságra voltam a lénytől, és egy hirtelen megfordulással elővettem az íjamat. Célra tartottam és tüzeltem. A nyilat egyenesen az arcába süllyesztettem bele. Hatalmas ordítással zárta le ezt a lövésemet, én pedig nyertem magamnak egy kis előnyt. Előkaptam a következő nyílvesszőt. Hátranéztem, a szörnyeteg még nem jött ki a Pengés közül. Figyelmetlenségemnek hála, belerohantam a falba, ahonnan a kiút vezetett. Még abban a másodpercben hátra is estem. Szédültem. Az egész Föld mozgott körülöttem. Sajgott a fejem. Nem bírtam lábra állni.

Egyre hangosabban, közelebbről hallottam a sirató kiáltásait. Éreztem, hogy éppen félem jön, de nem tudtam megmozdulni. Teljesen lebénult a testem. Már csak cafatokat láttam, a szemhéjam mintha ólom lett volna. Egy erős kéz megfogta a derekamat, s a vállára emelt miközben futásnak indult. Nem tudtam, hogy ki fogott meg, semmit nem éreztem. A szemem felmondta a szolgálatot, és elsötétült a világ...

Hatalmas fejfájás közepette nyitottam ki a szemeimet. Egy faház szerű építményben voltam. Pár darab kis ablak lógott a falakon, ahonnan kipillantottam a távolba. Tisztás. Valaki behozott a Tisztásra.

- Héj, hát felkeltél! - szólított meg egy hang a jobb oldalamról. Rögvest arra is fordultam, és szembetaláltam magam egy néger fiúval, aki törölközőt mosott egy vödör vízben. - A nevem Jeff. Fáj még a fejed? - kérdezte egy halvány mosollyal az arcán. Értékeltem a gesztust, de a legfőbb dolog ami abban a pillanatban az eszemben volt, az, hogy miként kerültem ide.

- Annyira már nem. Hogy kerültem ide? - kérdeztem tőle, miközben épp felülni készültem. Sajgó fájdalmat éreztem a csuklómban, ami miatt felszisszentem. Jeff gondosan bekötözte, de még így is pokolian fájt.

- Minho és Thomas hoztak ki a Pengésből, mert elájultál - vette ki a törölközőt a vödörből, és a kezembe nyomta - Tartsd a fejedhez. Szólok Albynak, hogy felébredtél - sétált ki az épületből. Ledobtam magamról a takarómat, és állásba helyezkedtem. Fájt minden egyes lépésem, de meg kellett tudnom, miért hoztak ide. Leraktam a törölközőt az ágyra, és elindultam kifele. Éppen az ajtót akartam volna kinyitni, de valaki keresztülhúzta a számításimat, és jól fejbe vágott, pont ott, ahol eleve sajgott a fejem. Ismét a padlón találtam magamat. 

- Te jó ég, jól vagy?! - guggolt le elém egy szőke hajú fiú - Úgy sajnálom! - mentegetőzött, miközben segített lábra állnom.

- Semmi baj, a fejemnek már úgyis mindegy - nevettem el magamat - Te meg ki vagy?

- Newt vagyok - mutatkozott be mosolyogva. Elindult az ágy felé ahol feküdtem, felvette a hideg törölközőt, és a kezembe nyomta - Erre szerintem még szükséged lehet.

- Ja. - válaszoltam vissza neki félvállról, a fejemhez tartva a vizes rongyot. Nem tagadás, enyhített a fájdalmon.

- Te emlékszel valamire? Nevedre, vagy, hogy honnan jöttél? - kérdezte engem méregetve. Felhúztam az egyik szemöldökömet.

- Miért olyan fontos ez? Nem tök mindegy neked? - vágtam vissza, amikor a hátam mögül kinyílt az ajtó. Jeff és egy nála magasabb és termetesebb fickó lépett be a helyiségbe. Kezdtem bepánikolni. Innen senkit nem ismerek, és mind engem néznek.

- Szóval te lennél a lány, aki jól beverte a fejét - kezdett a mondandójába a magas alak vigyorogva - Alby vagyok. Téged, hogy hívnak? - nézett egyenesen a szemembe.

- Hazelnek. Miért hoztatok ide? Egyáltalán kik vagytok? - túlságosan kellettek a válaszok. Mindent tudni akartam, de egyikőjük se akart válaszolni.

- Meg fogod tudni ne aggódj - vetette oda nekem a választ Alby, Newt felé fordulva - Ha megkérhetlek, vezesd körbe, nekem most dolgom van. Megtennéd? - tette vállára a kezét.

- Persze - vágta rá a szőke hajú srác - Gyere bökött. Megmutatom a Tisztást!

- Örvendetes... - nem tudtam máshogy kifejezni az örömöm. Kezdett elegem lenni ebből a helyből. Abból, hogy válasz nélkül hagynak.

- Mit mondtál? - fordult felém Jeff, tágra nyílt szemmel - Úgy beszélsz, mint...

- Mint ki? - fojtottam belé a szót.

- Mint Newt - Megfordultam a tengelyem körül és kimentem az ajtón. A meleg levegő határozottan megcsapta az arcomat. A bal csuklómon csüngő hajgumival összefogtam a hajamat, és úgy futottam Newt után. Már majdnem beértem, amikor szemet szúrt valami. Feltűnően bicegett.

- Na megvagy még Zöldi? - fordult hátra egy hatalmas vigyorral az arcán. Rögtön feltűnt nekem az elnevezés.

- Minek neveztél? - tettem csípőre a kezem. Lehet, hogy nagyon lekezelően tettem fel a kérdést, de nem állt szándékomban hirtelen mindenkiben felhőtlenül megbízni.

- Láttam, hogy zöld a hajad alja. Miért? Csak nem tetszik neked ez a becenév? - áradt belőle a pozitivitás. Értetlenül álltam előtte. Hogy lehet valaki ennyire boldog egy ilyen helyen?

- Nem tetszik. Kérlek válaszolj a kérdéseimre, mert minden olyan zavaros... - épp folytattam volna a beszámolómat, amikor a szavamba vágott.

- Figyelj Zöldi, először körbevezetlek, aztán összehívunk egy Gyűlést. Utána pedig eldöntjük, hogy mi legyen -  már ő is átvette ezt a hangsúlyt, amivel én kezeltem itt mindenkit. Tátva maradt a szám a mondókájától.

- Ti döntitek el azt, hogy velem mi legyen?! Na ne szórakozzunk már! Én... - nem tudtam befejezni. Hatalmas hangra lettem figyelmes. Elléptem Newt elől. Egyenesen a falakat néztem. Nem volt órám, nem tudtam mennyi az idő, de bárhonnan felismerem ezt a  hangot. Elkezdett bezárulni a kapu.

Futásnak iramodtam, elejtettem a törölközőt amit egész idáig a fejemhez tartottam. Ki akartam jutni, vissza az Útvesztőbe. A táboromhoz, amit 3 éve egyetlen éjszakára se hagytam ott. Túl lassan mentem a falak közelébe, így mikor odaértem, pont akkor zárult be.

- Nem! Nem! Nem! - ütöttem bele ököllel a falba. Borzasztóan fájt, de nem érdekelt. A lihegés és a sírás között jártam, de mégis előbukott annak ellenére pár könnycsepp, akármennyire nem szerettem volna. Hátamat a falnak döntve ültem le a földre. Lábaimat felhúztam, arra hajtottam a fejemet. A sírás utat tört magának.

Emlékszem, amikor utoljára sírtam, akkor halt meg az anyukám. Pokoli volt. A bátyám nem borult ki annyira, mint én. Sokkal jobban viselte. Csodáltam is érte. Én 3 hónapig nem szólaltam meg, és minden egyes éjjel könnyek törtek elő a szememből. A végén hozzászoktam a tudathoz, hogy anyát soha többé nem látom, visszatértem a régi kerékvágásba. 

Nem tudom mennyit ülhettem ott, de egy kemény kar érintette meg a vállamat. Felnéztem és a most is mosolygó szőke hajú fiút pillantottam meg.

- Jól vagy? - nézett a szemembe kíváncsiskodóan. Kisírt szemeimből még most is kihullott egy-két könnycsepp. Newt az ujjaival letörölte őket az arcomról, és halvány mosolyra húzta a száját.

- Persze, persze, csak... - beleharaptam az alsó ajkamba. Valakivel muszáj volt megosztanom a gondolataimat. Annyira gyötörtek már, muszáj volt kiadnom magamból - Bocs, hogy elrohantam.

- Ugyan, semmi gond. Megértem a reakciódat. Figyelj, most tartanánk meg a Gyűlést. Benne vagy? - felkászálódtam a földről, és leporoltam a nadrágomat.

- Menjünk - Newt odavezetett a Tanácsteremhez. Eleinte magabiztosan nyitottam ki az ajtót, de utána minden elszállt. Körülbelül 50 fej bámult rám egyszerre, amint beléptem az ajtón. Lesétáltam a lépcsőn, és Alby maga mellé szólított. Ő leült egy székre, és kezdhettem a mondómat.

- Mindent mondj el magadról. Hogy kerültél ide, hogy élted túl odakint, és ki vagy - nézett komoran a szemembe. Nyeltem egy hatalmasat. Nagyon izgultam. Remegett a kezem. Végignéztem a tömegen, és a szemem megállt Newton. Mosolyogva biccentett. Kedvesen mosolyogtam, és végre belekezdtem a mondandómba.

- Hazelnek hívnak. 5 éve meghalt az anyukám, és az utána következő 2 évben, apám csatlakozott egy szervezethez. Valami vírust kutattak. Mivel nekem még volt egy bátyám, elkezdtek gyanakodni, hogy mi is elkaptuk-e. Rájöttek arra, hogy mind a ketten immunisak vagyunk.Elszakítottak az apámtól, és a testvéremtől is. Először engem küldtek be elsőként. Amikor felhozott a Doboz, kimásztam belőle, és körbementem az egész Tisztáson. Nem akartam itt maradni, ezért az Útvesztőbe mentem. Volt ott a falban egy vájatszerűség, jó magasan. A repkények segítségével felmásztam rá, és ottmaradtam. Gyakran jártam vissza, fáért, és pár egyéb dologért, ami a túléléshez kellett. 1 hónap után jött meg az első fiú, te Alby - fordultam felé, hogy a szemébe tudjak nézni - Azután pedig mindannyian sorra jöttetek. Én ott éltem egész idő alatt. Próbáltam olyan időközönként menni az Útvesztőt felfedezni, hogy még véletlenül se találkozzak veletek. Sikerült is, egészen ma reggelig. - egy srác felröhögött. Lenézően néztem rá. Alby felállt és csípőre tett kézzel mellém állt, és a tömeg felé fordított.

- Emlékszel dolgokra? De hogyan? - szúrós volt a tekintete. Éreztem, hogy amint válaszra nyitom a számat, tudni fogja, hogy valami nincs rendben.

- A legelején még, egy hónapja lehettem a búvóhelyemen, amikor megszúrt egy sirató. Hetekig szenvedtem tőle, akkor jutott eszembe a nevem, a többi dologra egyébként is emlékeztem. És meggyógyultam.

- Ellenszer nélkül? - kerekedett el a szeme. Féltem megmondani az igazságot, de nem akartam titkolózni.

- Igen, volt ott egy növény, az sokkal jobban enyhítette a fájdalmamat - sosem féltem még ennyire. Csend ülepedett az egész terembe. Nyomasztó csend. Valamivel oldanom kellett a hangulatot - De az a sirató amelyik megszúrt, azóta minden egyes éjjel ott járkál a fal előtt. Mintha védeni akarna.

- Na ne már! Egy sirató! Védeni? Gyilkolás helyett? - állt fel a Jeff mellett ülő fiú - Ez atom király! - látszólag nagyon fellelkesedett. Halvány mosolyt erőltettem a srác felé, mire ordibálás tört ki. Mindenki beordította a véleményét. Valaki azt ordibálta, hogy lehetetlenség, valaki kiakart menni és megnézni.

- Csendet! - ordította Alby - Ez elég hihetetlen történet bökött - vetett rám egy szemrehányó pillantást. Egyre jobban kezdtem izgulni - Megbeszéljük a Tanács tagjaival, hogy mi legyen veled. De addig is, még egy utolsó kérdésem lenne... - idegesen törni kezdtem az ujjaimat - Mitől zöld a hajad alja? - nevette el magát, amire úgy látszik a többieknek is tetszett. Elmosolyodtam, és válaszra nyitottam a számat.

- A növény, ami segített meggyógyulni, annak a leveléből készítettem festéket. Azzal megjelöltem azt a siratót amelyik védeni szokott, és a hajamra is raktam egy kicsit - többen elröhögték magukat a mondatom hallatán. Kezdett a hangulat és én is, egyre jobban feloldódni. 

Alby kiparancsolt mindenkit a teremből, kivéve a tagokat. Az ajtó előtt várva, állt meg mellettem egy kis gyerek. 12 évesnek nézném így látásból. Szép barna szemeit az enyéimbe fúrta, és göndör haját piszkálgatta.

- Nagyon menő a történeted. És tetszik a hajad - vigyorgott. Nagyon szimpatikus egy kölyök volt.

- Köszönöm - mosolyogtam vissza rá.

- Ja, egyébként Chuck vagyok - mutatkozott be büszkén.

- Örvendek, Chuck. Az én nevemet már úgyis tudod - tettem csípőre a jobb karom. Jól elbeszélgettem a fiúval. Több aranyos viccét is elmesélte, csak, hogy jobb kedvre derítsen. Már épp én is egy történetet meséltem volna, amikor kinyílt az ajtó. Jeff mosolygott ránk, és befelé intett. Lassan besétáltam a terembe, és a a Tanács tagjai mind felálltak. Alby velem szembe állt. Keményen nézett a szemembe.

- Arra a véleményre jutottunk, hogy - kifújta a levegőt. A legrosszabbra gondoltam -..., hogy a tapasztalataidat megoszthatnád velünk is. Szeretnénk ha csatlakoznál a Tisztáshoz, mert odakint nagyon veszélyes. Persze az, hogy eddig 3 évig túlélted, egyszerűen lenyűgöző, de mégis az lenne a jobb, ha velünk tartanál. Na mit mondasz? - hatalmas kő esett le a szívemről. Megkönnyebbülten mosolyogtam vissza a többiekre.

- Nagyon szívesen itt maradnék - mondtam a választ. A bizalmam egyre erősödni kezdett az itt élők iránt, és biztos könnyebben lehet túlélni közösen, mint egyedül.

- Szuper. Akkor hát, üdv a Tisztáson! - veregette meg a vállamat Alby, és rám mosolygott. Kimentünk az építményből egyenesen a konyhára. Az ott dolgozottak finom raguval vártak minket. Leültem egy asztalhoz, távol a többiektől. Gondolkozási időre volt szükségem. Összeszedni a gondolataimat, és azon agyalni, hogy hátha van kiút. Muszáj egyeztetnem a Futárokkal. Hátha ha együtt összerakjuk az ismereteinket, megnyílhat egy új kapu a kijutás irányába. Belemélyedtem nagyban a gondolataimba, amikor valaki leült mellém. Nem ismertem, csak a Tanácsteremben láttam. Ázsiai volt a kinézete alapján. Sötét színű szemével engem méregetett. Ekkor beugrott valami. Már láttam az Útvesztőben. Ő is a Futárok közé tartozik.

- Figyelj bökött! Ma délelőtt Thomas meg én hoztunk ki az Útvesztőből. Azok alapján amiket ma meséltél, te is körbejártad már. Jól mondom? - csapta össze a tenyerét. Én csak épphogy bólintottam.

- Igen, már pár zónát sikerült megnéznem - szegény kajámat sajnáltam. Már olyan szinten széttúrtam a villámmal, hogy nem úgy nézett ki, mint egy étel.

- Holnap fogod elkezdeni a csoportoknál a próbanapjaidat. Megbeszélem Albyval, szeretném ha először velünk jönnél az Útvesztőbe, hogy tudj nekünk segíteni. Rendben? 

- Rendben - bólogattam hevesen. Eltoltam magamtól a tányéromat, nem bírtam belőle enni. Nem azért, mert rossz volt az izé, hanem a gyomrom egyszerűen összeszűkült.  

- Egyébként Minho vagyok - gyorsan felállt mellőlem, és komoran a szemembe mondta - Akkor holnap reggel találkozunk bökött! - mondta és gyorsan elfutott.

Nem tudtam, hogy mi az a próbanap. Azt se tudtam, hogy miket kell kipróbálnom. Ismét odajutottam, hogy csomó kérdés, de semmi válasz. Mivel a fásli a csuklómon érdekesnek bizonyult, ezért elkezdtem vele szórakozgatni, ameddig valaki a szememre nem rakott egy fehér kendőt.

- Mi a fene?! - szóltam annak aki rám kötötte. Nem válaszolt semmit, csak elkezdett tologatni. Semmit sem láttam. 2 perc sétálgatás után az illető elment tőlem, én pedig letéptem a szememről a kendőt. Egy tábortűznél találtam magamat, az összes itt élő körében. Tátva maradt a szám. Azt sem tudtam mi ez.

Hirtelen Newt lépett elő a tömegből, és a kezét a vállamra helyezte. Gyorsan elhúzódtam tőle, mire ő furán nézett rám. Megrántotta a vállát, mondván, hogy nem izgatja.

- Üdv a köszöntő bulidon! - emelt fel egy befőttesüveget, valami sárga cuccal benne. A többiek hangos 'hú'-zásától volt hangos az egész buli. Megszeppenve álltam ott, amíg a többiek meggyújtottak a tábortüzet. Ők jól mulattak, én pedig egy fa tövébe ültem le. Pont rájuk láttam. Jó egy csapat lehettek.

- Szia Zöldi - ült le mellém a szőke hajú fiú - Hogy tetszik a buli? - belekortyolt abba a sárga löttybe,és ő is a többieket figyelte. 

- Még életemben nem voltam bulin, de ez nem semmi - vigyorodtam el - Elmaradt ma a körbevezetésem.

- Tényleg? - nézett elkerekedett szemmel. Nem ismertem a Tisztást, amikor először voltam itt semmi nem volt még itt.

- Igen. Akkor rohantam el a falhoz - mutattam annak az irányába.

- Ó, igazad van. - kapott a fejéhez - Most már elég késő van hozzá, de ha van kedved... - ettől tökre fellelkesültem, és belé fojtottam a szót.

- Menjünk! - pattantam fel, Newtnak nyújtva a kezem, hogy segítsek neki felállni. Megfogta én pedig gyorsan felrántottam, és vigyorogva kérdeztem - Merre kezdjük?

- Nyugi Zöldi, mindenre sort kerítünk - mosolygott vissza, és kezdetét vette a vezetés...

Reggel a Newt vállán ébredtem. A fiú még aludt, én pedig gyorsan elfutottam tőle, halkan, hogy fel ne keltsem. A körbevezetés egészen hajnalig tartott, mindent megmutatott nekem a szőke fiú. Sokat nevettünk, és voltak olyan témáink is, ahol inkább csöndben haladtunk egymás mellett. 

Tekintetemmel Minhot kerestem, aki azt mondta, hogy itt találkozunk reggel a Tábor előtt. Pár perccel később meg is jött, egy másik fiúval az oldalán.

- Bökött, ő itt Thomas - mutatott a másik futár felé. Mosolyogva köszöntünk egymásnak. A konyha felé tartva, Albyt láttam felénk közeledni.

- Jó Reggelt! - ásított - Sok sikert odakint, főleg neked Hazel - mutatott rám az ujjával. Halvány mosolyra húztam a számat. 

- Vigyázunk rá - nyugtatta meg őt Minho - Remélem fogod tudni tartani az iramot - vigyorgott gonoszul. Csípőre tettem az egyik kezemet, és ugyanolyan stílusban válaszoltam.

- Fogom tudni tartani - mondtam, és elkezdtünk futni be, az Útvesztőbe.