4.Fejezet

Már több, mint 2 hete itt vagyok a Tisztáson. Az élet természetesen megy a saját kerékvágásában.
Csatlakoztam Serpenyőhöz a Konyhára, ahol talán a hasznomat tudják venni. Nagyon sokat kell dolgozni, de megéri. Chuck, a kis, göndör hajú barátom, mindig dicséri az ételt.
A bátyámmal az utóbbi időben nagyon javult a kapcsolatom. Mindig amikor mindkettőnknek van egy kis szabadideje, egymással beszélgetünk.
Newtal már attól a rémálmom óta nem beszéltem. Néha látom elmenni a Tisztáson, le-fel járkálva. Olyankor egymásra nézünk, de valamelyikőnk mindig gyorsan elkapja a fejét. Nem tudom, hogy mi történt köztünk, pedig eleinte annyira jóban voltunk. Miatta, az ő és Chuck barátsága miatt változott meg a véleményem arról az ötletemről amit véghez akartam vinni. Senkivel sem jóba lenni, senkit nem szeretni. Hát, ezt nyilvánvalóan elbuktam.
A reggeli kapunyílásra keltem. Lassan nyíltak ki a szemeim, és tekintetemmel rögtön a szőke hajú fiút szúrtam ki, ahogy felénk közeledett. Mellettem Chuck még mélyen aludt, Thomas pedig elindult Minhoval az Útvesztőbe. Gyorsan a másik oldalamra fordultam, nehogy a szemébe kelljen néznem. Tettettem az alvást, de szerintem elég jól bevette.
- Szia Newt - ásított Chuck.
- Jó Reggelt. Hogy aludtál? - kérdezte Newt, és ha jól hallottam leült a fiú mellé. Az én szemem végig csukva volt, de hallgatóztam.
- Köszi egész jól - eltelt egy perc. Majd még egy. Csendben ültek egymás mellett. Egyikőjük se szólt egy árva szót sem.
- Miért nézel így rá? - firtatta Chuck Newtot.
- Hogy így?
- Tök olyan mintha... - megakadt a mondatban, mert nem bírtam hallgatni, és mozgolódni kezdtem. Egy gyors gondolat átfutott az agyamon, hogy mi lenne akkor, ha felkelnék, de nem tettem ennek eleget. Ismételten az oldalamra fordultam.
- Mintha milyen Chuck? - kérdezte Newt. Kíváncsi voltam a fiú válaszára, de amit végül mondott, azt hittem megáll bennem az ütő.
- Mintha bele lennél zúgva - ahogy ezek a szók elhagyták a száját, az agyam egy üzemmódba kapcsolt. Vészhelyzet.
- Én... - nem nagyon tudta befejezni a mondatát, mert kipattantam az ágyból. Newtra csak egyszer néztem rá. Az ő arca teljesen lefagyott volt, szerintem tudta, hogy hallottam. Rezzenéstelen arccal sétáltam el tőlük, köszönés nélkül a konyhába, ahol már Serpenyő. és a többi szakácsa vártak.
- Hol voltál? - röhögött, közben átkarolta a vállamat. Akaratlanul mosolyra húztam a szám szélét.
- Elbóbiskoltam, de már itt vagyok! Na, ma mit kell főzni? - kérdeztem teljesen izgatottan, Serpenyő elnevette ismét magát, és megkezdődhetett az egész napos programunk.
- Hugi! - jött oda a Konyhába Gally ebédidőben. Észre se vettem, hogy ilyen gyorsan elrepült a délelőtt. Kimentem és megöleltem, majd mondtam Serpenyőnek, hogy tartsunk egy kis pihenőt.
- Hogy vagy? - érdeklődtem felé, miközben leültünk egy üres asztalhoz. Ahogy észrevettem jóízűen falatozta az ebédet.
- Fáradtan. Nem rossz az étel, Hazel. Gratulálok - nevetett és megpaskolta a hátamat. Örültem neki amikor megdicsért, meg annak, is, hogy élt, és velem volt. Már csak apát kell megtalálnom.
- Köszönöm. Megyek, mert Serpenyő már vár. Nem akarom kihúzni nála a gyufát - elköszöntem tőle és visszamentem. Sorra jött a többi fiú is az ételért, amit én adtam oda nekik. A legjobban természetesen Chucknak örültem, amikor megjött. Mindig olyan vidámságot sugárzott magából, hogy azt csodáltam az eddigi összes alkalomkor.
- Mi az ebéd, Hazel? - jött oda Alby, Newtal egyetemben. Láthatólag jól elbeszélgettek egymással, de én totál lefagytam. A reggeli beszélgetés után, én nem akartam a szőke fiúval beszélni. Mégis éreztem magamon a tekintetét, és akaratom ellenére ránéztem. A sejtésem beigazolódott, és összetalálkozott a tekintetünk. Alby nevetve otthagyott minket, amíg leült egy asztalhoz Winston mellé.
- Héj, Newt - köszönt oda Serpenyő. Előre éreztem, hogy ebből egy komoly beszélgetés lenne, ezért inkább kimentem onnan. Elsétáltam az erdőbe, és ott elhelyezkedtem egy fa tövében. Bűntudatom volt, hogy nem szóltam az eljövetelemről, de egy kis gondolkozásra volt szükségem. A szemhéjaim kezdtek ólomgolyóvá dagadni, és egyre nehezebben pislogtam. Az álmosság hatalma alá kerített.
- Nézd Apa! Allison meg én csináltunk egy bunkert! - édesapámhoz rohanva, újságoltam el neki a nagy hírt. Kérleltem, hogy nézze meg, mert biztos voltam benne, hogy tetszeni fog neki. Kivezettem a szobánkba, megkérve, hogy ne lessen, mert az csalás. Csodálkozva figyelte, ahogyan bemutatom neki az új búvóhelyünket. A tetejét lepedők borították, a belsejébe pedig csomó takarót pakoltunk. Büszkélkedve mutogattam neki Alivel. 
- Ez fantasztikus - ölelt át mosolyogva. A kezei óvó hatást nyújtottak nekem, és éreztem, hogy biztonságban vagyok. Mindentől meg vagyok védve, ezekben a szerető karokban. Behunytam a szemem, és arra gondoltam, hogy egyszer hazamehetünk. Apának nem kell itt dolgoznia és az otthonunk tárt karokkal vár minket vissza. A kertünkben lévő csúszda, hinta, a sok almafa, mert Gally kedvenc gyümölcse az volt, és teleültettük vele a zöldes hátsó részt. Hiányzott már minden. Vissza akartam kapni a rendes, valódi életemet. Amit szerettem.
- Hazel! Hazel! Hazel, ébredj! - rázogatott meg Allison a kezemnél fogva. Elaludtam, és valaki berakott a bunkerünkbe. Kényelmesebb volt, mint gondoltam. Biztosan Apa rakott be. Mennie kellett dolgozni.  Egyfolytában elmegy. Alig látom, mindig a többiekkel játszunk, akik ugyanúgy itt vannak. 
- Mi az? - nyújtózkodtam felülés közben. Valaki ekkor benyitott a szobába. Megláttam benne, a második legjobb barátomat. Alinek megígértem, hogy mi örökké barátok leszünk, de mit tehettem róla, ha őt is ugyanolyannak tartottam. A beléptére rögtön felpattantam, és mosolyogva megöleltem az ajtóban álló fiút.
- Szia - éreztem, ahogyan ő is átölel, de azonnal kibújtam alóla, mert neki is meg akartam mutatni a kényelmes búvóhelyet - Nézd, építettünk egy bunkert! És nagyon szuper! - teljesen fellelkesültem attól, hogy egy újabb embernek mutathatom meg, és ő neki is tetszeni fog - Bejössz?
- Persze. Egyébként csak azért jöttem... - nem tudta befejezni a mondatot, mert beráncigáltam a bunkerba. Én rögtön be is feküdtem, és megvártam amíg ő is kényelembe helyezi magát. Allison kiment a szobából, azzal az indokkal, hogy megkeresi a másik barátját, és őt is behívja ide. Örültem, hogy ekkora lett a népszerűsége az építményünknek.
- Hogy tetszik? - fordultam jobbra, hogy a szemébe tudjak nézni, és megállapítani, hogy nem hazudik-e. Egy apró vonásából már azonnal rájövök, hogy kamuzik-e vagy az igazat mondja.
- Király - mosolygott rám, és rögtön tudtam, hogy más jár a fejében. Felültem törökülésbe, és kérdőn néztem rá.
- Ki vele, mire gondolsz - húzogattam le-fel a szemöldököm, csak, hogy vicces benyomást keltsek, és elmondja, mi az amibe a fejében jár. Ő is felült és belehajolt az arcomba.
- Te totál elfelejtetted, hogy milyen nap van ma? - nevetett. Egy percre elgondolkodtam, és aztán természetesen beugrott. 
- Nem! Eszembe jutott! - a fejemet fogtam, hogy mégis hogyan felejthettem el - Ma van a szülinapom - mondtam, és elkezdtem tördelni az ujjaimat.
- Igen. És hoztam neked valamit - a zsebében elkezdett kutatni, amíg elő nem húzott egy gyönyörű szép nyakláncot, és egy papírcetlit. 
- Jesszusom, ez gyönyörű - feleltem teljesen meglepve. Csak néztem a láncot, amit a kezében tartott. 
- Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy mindig emlékezni fogunk egymásra, és a barátságunkra? - kérdezte a szemembe nézve, ahonnan láthatólag kiszúrt az örömömet - Ezért csináltam neked egy nyakláncot, hogy mindig emlékezni tudj, mert ha ránézel minden eszedbe fog jutni, ezt biztosan tudom. Fordulj meg - intett a kezével, én pedig féloldalasan ülve, a hajamat megfogva, éreztem, ahogyan rám rakja a nyakláncot. Amint csettent a kapocs, visszaengedtem a loboncos hajam, és a feliratot bámultam, ami a láncra volt írva: Remember Me. Felnéztem, és az ő szemeit láttam, ahogyan szorosan egybefűződik a tekintete az enyémmel. Megkönnyeztem az ajándékát - Boldog tizenharmadik szülinapot - tette hozzá még a mondandójához. 
- Köszönöm - válaszoltam vissza rögtön, és szorosan megöleltem - Soha többet nem veszem le, és soha nem felejtelek el Téged - az arcomat belefúrtam a vállába, és pár könnycsepp hullott a szememből. Ez volt életem eddigi legszebb ajándéka amit valaha kaptam. 
- Én se azt garantálom - nevetett, és eltolt magától. Biztatóan rám nézett, szétnyitotta a tenyeremet, és belehelyezett egy papírcetlit. Megfogtam, és szétcsomagoltam, s ez állt rajta: "Zöldi sosem feledi el a barátságunkat, és mindig emlékezni fog. Boldog Születésnapot!".
- Ezt is köszönöm. Mindig nálam lesz - belecsúsztattam a zsebembe, hogy biztonságos helyen legyen - Mellesleg, honnan jött ez a Zöldi? - nevettem, miközben a könnyeket letöröltem az arcomról. 
- A zöld tincsről a hajadban. Szerintem nagyon passzol hozzád, mint a hivatalos új neved - röhögte el magát, mire én ezt rögtön kikértem magamnak.
- Új név? Köszi, de nekem a Hazel tökéletes - elkezdtem poénból lökdösni, a jobb vállánál, mire ő visszalökött, és egy vicces bunyóba áttértünk. Igazán sokáig verekedtünk, végig nevetve, semmi durva nem volt benne, nem bántottuk egymást. Végül ő győzött, és a földre terített a hátamra. Lefogta a kezemet, és homlokát az enyémhez érintve kezdett el beszélni.
- Bármennyire is próbálkozol Zöldi, nem fog sikerülni - vigyorgott gonoszul. Segített felülni, és úgy döntöttem, ezt nem hagyom szó nélkül. Amióta ismerem, mindig ő nyert. Mindig.
- Pocsék barát vagy, Newt - a mellkasom elé fontam a kezeimet, és morcosan ránéztem. Természetesen átlátott rajtam, és felismerte, hogy igazából nem vagyok rá dühös.
- Te is Zöldi - válaszolta, amikor kinyílt az ajtó. Rögtön lehervadt a mosoly az arcunkról, és szomorúan egymásra néztünk. Egy szőke nő jött be, akit egyikőnk se kedvelt, ő volt Apa főnöke. Szigorú volt, és soha semmit nem engedett meg. Ellenben mindig ugyanolyan volt a hangneme, nem emelte fel, és sosem bántott minket. Newt furcsán nézett rám, tudtam, hogy valami nincs rendben vele.
- Itt valami baj lesz. Érzem - mondta és mindketten felálltunk és köszöntünk a nőnek. Gonosz mosolyt villantott, és közelebb jött hozzánk.
- Ha jól tudom Hazel, ma van a születésnapod. Igazam van? - kérdezte, felém sétálva. Megállt előttem, és én óvatosan bólintottam. A barátomra pillantottam, aki nagyon szúrósan méregette a nőt. Érezte, hogy valami nincs rendjén. Halványan rámosolyogtam, ezzel üzenve, hogy minden rendben, de ő szemrebbenés nélkül megfogta a kezemet. Nagyon meglepődtem a cselekedetén, de viszonoztam, és erősebben megszorítottam. Ő volt az egyik legjobb barátom, és nem vehetik el tőlem. Soha.
- Akkor, boldog születésnapot - nevetett halkan a nő, és a háta mögül elővett egy tűt. A hirtelen történésektől cselekedni nem tudtam, mert a karomba szúrta. Az utolsó amit láttam még, ahogy Newtot kihurcolják a szobából. Eszméletlen volt.
- Nem hiszem el! Hazudott Nekünk! Hazudott! Immúnis! - az első fej amit megpillantottam az egy orvos feje volt, aki éppen engem vizsgál. Nekem egy lélegeztető volt az arcomon, így hevesen kapkodni kezdtem a levegőt. Nem tudtam hol vagyok, kik ők és mit akarnak - Felébredtél? Nocsak. Más valami hazugságod nincs? - ripakodott rám egy férfi, akitől kirázott a hideg. 
- Álljon le! Még a végén megijed! - a gonosz nő lépdelt felém, egy monitorral a kezében - Szervusz Hazel. Vagy hívjalak Zöldinek? - nézett rám gúnyosan. Gyűlöltem. Tiszta szívemből - Lényegtelen, hogy hívunk. Tudod, Édesapád, már mióta itt dolgozik nálunk, és a legelső alkalomkor kérdeztem tőle valamit, amire rögtön rávágta, hogy nem. A kérdésem csak annyi volt, hogy el tudsz-e kapni egy vírust. Ő nemet felelt, mint azt már az előbb említettem, de eljött a kivizsgálásod ideje. A hazugság, mindig kiderül, Hazel. És én köztudottan utálom a hazugságot - bekapcsolta a monitort, ahol apát vettem észre. Őt is megszúrtak egy tűvel, amit nem tudtam végignézni. Képeket mutattak neki rólam, Gallyről, és Anyáról. Nem ismert fel minket. Ugyanezt megmutatták a többi barátommal is: Minho, Allison, Newt... Senki senkire nem emlékezett.
- Tudod mi a számomra szokatlan? Te mindenkire emlékszel. Ez, hogy lehet? - kikapcsolta azt a vackot amin ezeket mutogatta. Teljesen kiborultam, sírtam, és elakartam menekülni innen. Apát akartam - Elindítottunk egy tesztet, amiben Apád is segédkezik. Nem más ez, mint az Útvesztő-próba. Reggel már nem itt fogsz ébredni Hazel, de ne feledd:  a VESZETT jó.
- Hazel! Hazel, jól vagy? - azonnal felriadtam, és felpattantam a földről. Chuckot láttam magam előtt, aki totál megijedt a hirtelen felállásomtól.
- Nem. Beszélnem kell Newtal, vagyis Albyval - javítottam ki magamat, miközben elindultam a Tábor felé.
- De mi történt? - nagyban loholt Chuck utánam, de nem várhattam meg. Ez most nagyon fontos volt.
- Visszaemlékeztem valamire.