5.Fejezet

A Táborhoz rohanva semmivel nem törődtem. Ahogy előbuktak belőlem ezek az emlékek, minden rosszabb lett.  Hiányzott Anya, és Apa óvó ölelése, ami tudatta velem, hogy mindig biztonságban leszek. Egyre gyorsabban kezdtem futni, mert muszáj volt beszélnem Albyval.
- Hazel várjál meg! - ordította Chuck, két zihálás közepette. Mivel már percek óta ezt csinálta, idegesen hátrafordultam hozzá.
- Sietnünk kell! - épp, hogy válaszolni tudtam, elindultam megint előre. Hátrapillantottam a kis haveromra, aki szomorúan nézett vissza. Belerohantam valakibe, így mindketten a földre zuhantunk.
- Bocsánat - álltam fel, hogy megnézzem kibe rohantam. Newt volt az, pont a fájós lábára esett rá. A szám elé kaptam kezemet, amint megláttam. Azonnal felé nyújtottam a kezemet, hogy segítsek neki felemelkedni. A szőke hajú fiú, belekapaszkodott a kezembe, és gyorsan felrántottam a talajról.
- Jól vagy? - kérdeztem, miközben a vállára raktam a kezemet. A tekintetünk találkozott, és egyikőnk se kapta el a szemét. Láttam, hogy nehézkesebben akar válaszolni, de nem érdekelt. Az utóbbi időben nagyon megromlott a kapcsolatunk. Mindkettőnk el van foglalva a saját életével, teendőivel. De nekem szükségem volt Rá. Az emlékeimből megtudtam, hogy ő volt az egyik legjobb barátom. Ennek ellenére nem emlékszik rám, sem a kötelékre ami köztünk volt. Nem meséltem el neki Gallyt, az álmaimat amik kísértenek és a visszatérő emlékeimet. Rögtön Albyhoz akartam rohanni, amikor nem is szerepelt benne. Akiről pedig ez szólt, el se mesélem.
- Igen jól vagyok - válaszolta félvállról. Megértem a stílusát, mert én se úgy viselkedtem vele az utóbbi időben ahogyan azt kellett volna. Hosszas töprengésem után, eldöntöttem: beszélni akarok vele. A volt legjobb barátommal.
- Beszélnünk kell.
Newt méregetve nézett vissza.
- Miért? - érdeklődött, és a kezemet nézve, ami még mindig a vállán pihent. Rögtön elvettem, értve a célzást.
- El akarok valamit mondani - beleharaptam az alsó ajkamba, mert rosszra gondoltam. Mi van ha nem akar velem beszélni? Ha el se tudom neki mondani amit szeretnék? Nem hiszi el, hogy barátok voltunk?
- Zöldi, nem hiszem, hogy nekünk nagyon beszélgetnünk kéne, mert a végén a barátod meg fog sértődni - értetlenül bámultam rá. Fogalmam sem volt róla, hogy miről hablatyol.
- Milyen barátom? Miről beszélsz egyáltalán?
- Most komolyan nem érted? Ott van Gally! - mutatott a Tábor felé, és akkor megértettem.
- Newt, félreérted - nevettem óvatosan. Pár pillanattal később pedig leesett, hogy neki még nem számoltam be semmiről - Kérlek, beszélnünk kell! - halványan bólintott, és elindultunk egy nyugis hely felé, ahol négyszemközt el tudom neki mondani a dolgokat. Bementünk az erdőbe, a szokásos kis helyemre, ahol egyedül szoktam ücsörögni. Leültünk a fatörzs tövébe, és belekezdtem a mondandómba.
- Sok mindent nem mondtam el neked. Olyanokat, amiket talán el se fogsz hinni nekem, de muszáj elmondanom - vettem egy mély lélegzetet, és belekezdtem. Mindent elmondtam neki: Gally a bátyám, apámnak is elvették az emlékeit, a köztünk lévő barátságot. Ő szó nélkül végighallgatott mindent.
- És sajnálom, hogy nem meséltem el, csak egyszerűen nem tudtam hogyan, és mit fogsz szólni - szánalmas mentegetőzésnek tűnhetett neki, de ez volt az igazság. Ekkor beugrott valami.
Gyorsan a nyakamhoz kaptam, és a pulcsimat lehúztam. Egy gyors mozdulattal elkezdtem tapogatni. És ott volt. Ott volt a nyaklánc a nyakamban. Egy laza kattanással leszedtem és a kezébe raktam - Ezt kaptam Tőled a tizenharmadik születésnapomra - a szemébe néztem, és ő is az enyémbe. Jól leplezte az érzéseit. Úgy látszik most már nem tudok rajta kiigazodni - Hiszel nekem?
- Erre csak egy álmodból visszaemlékeztél? - faggatott végig a nyakláncot bámulva. Én bólintottam.
- Nem válaszoltál a kérdésemre. Hiszel nekem? - ezúttal hangsúllyal kérdeztem.
Newton láttam, hogy egy hatalmasat sóhajt, majd mélyen a szemembe nézett.
- Hiszek neked, de még hozzá kell szoknom ehhez. Hogy tudsz erre emlékezni? - összeszorította a kezét, melyben a nyaklánc feküdt, és erősen maga elé nézett. Sok volt számára ez az információ. Láttam rajta.
- Fogalmam nincs, elaludtam és ezt álmodtam. De hidd el, nem olyan jó visszaemlékezni, mint amilyennek gondolnád. Előtörnek az agyad rejtett zugaiból és lejátsszák magukat. Nem tudsz rájuk reagálni, mert nem állíthatod le. Vannak olyan részek ahol a szíved szakad meg, van ahol meg legszívesebben újra átélnéd az egészet.
- Mi barátok voltunk... - a hangjából ítélve ezen nehézkesen tud csak túllépni. Kételkedtem abban, hogy nem hisz nekem.
- Legjobb barátok. Hasonlóképp sokkolt engem is - kínosan elnevettem magamat. Newt furcsállóan nézett rám. Ránéztem a kezére. Apró vércseppek csordogáltak ki kemény szorítása alól. Azonnal kezdtem szétszedni szorosan tartott ujjait a markolatból. Kiszedtem a nyakláncot, felraktam a nyakamba, és a kezét vizsgálgattam.
- Mi..? - nem tudtam mit mondhatnék.
- Jobb lesz, ha megmosom - felállt, és elengedte a kezemet. Elindult kifele az erdőből. Megvártam amíg kiér, el kellett magamban gondolkoznom.
Hol ronthattam el? Behoztak engem az Útvesztőbe. 3 évet odakint éltem, és egyszer csak csatlakozom egy közösségbe, egyedüli lányként. Semmi különöset nem tettem, amivel esetleg a bizalmukat kivívhattam volna. Pár emberrel jóban lettem. Chuckot különleges barátomnak tartom még mindig. Newt pedig... Legjobb barátok voltunk, aminek a szikrája el is illant. Látszik, hogy nem tudom megtartani a barátaimat. Cselekedni akartam valamit, mindkét ügy érdekében. Úgy döntöttem visszamegyek a búvóhelyemre, és tovább kutatom az Útvesztőt. Meg kell találnunk a kiutat, ezzel tudnék a többieknek a legtöbbet segíteni.
Kifutottam az erdőből, egyenes a Konyhába. Serpenyő és a többi szakács nagyban a vacsorán ügyködtek amikor megjelentem.
- Drága Zöldborsó, te mégis merre jártál? - kérdezte az Elöljáró, szúrósan méregetve.
- Vissza kell mennem az Útvesztőbe. Kérhetek pár almát? - megfordultam, és keresgélni kezdtem, meg se vártam a választ.
- Hogy mi a francos bajod van? - jól kiakasztottam, de muszáj volt megtennem amit kell. Szembefordultam vele, és a vállára raktam a kezem.
- Newtnak már elmondtam, ő biztos továbbadja Albynak, aki pedig nektek, szóval mindent meg fogtok időben tudni. Annyira kérlek, hogy ne szólj senkinek se, hogy elmentem, rendben? Newtot teljesen kihoznám a sodrából, de muszáj segítenem megkeresni a kiutat innen!
- Nem szólok senkinek ígérem - hatalmas kő esett le a szívemről, mert tudtam, hogy Serpenyő nem fogja továbbadni.
- Köszönöm. Most indulok, mert pár perc van Kapuzárásig - kirohantam az építményből. Egy hangos kiáltásra azonban hátrafordultam. Serpenyő dobott utánam egy almát, és intett. Biccentettem és tovább futottam.
Útközben beugrottam az íjamért, ugyanis ez volt az egyetlen fegyverem odakintre. Odaértem a hatalmas kapuhoz, és egy mély levegőt vettem.
- Héj! Te meg mit csinálsz? - jött felém Minho, Thomas és Newt. A fal elkezdett bezáródni, én pedig gondolkodás nélkül berohantam. Nem is néztem a hátam mögé, hanem egyenesen a cél hajtott: elérni a búvóhelyet még mielőtt jönnének a Siratók.
Megállás nélkül kemény negyedóra alatt elértem a bunkert. Felmásztam rá, és levegőért kapkodva hátradőltem a hideg kőfalnak. Sikerült. A nyakamhoz nyúlva tapogattam meg a nyakláncomat. Éreztem, ahogyan a Nap lassacskán szépen eltűnik, és felváltja őt az éjszaka. Végül engedtem az alvás csábításának, és az oldalamra feküdve hunytam be fáradt szemeim.
Rohantam. Amikor az agyam végre bekapcsolt, akkor esett csak le, épp, hogy Newtal, Minhóval és Allisonnal versenyt futunk. Az elmélázásomnak hála, én értem be utoljára, amiért kaptam egyet a fejemre. 
- Hallod Hazel, mindig te vagy a leggyorsabb! Mi van veled? - kérdezte az ázsiai fiú, a térdére rakva a két kezét. Mosolyogva megráztam a fejemet.
- Nem tudom, elbambultam - Alit kerestem a szememmel, de rögtön meg is találtam. Gonoszul méregetett, éreztem, hogy valamit kisomfordált a fejében.
- Persze, elbambultál Newton! - röhögte el magát. Szánalmasnak tartottam az ilyen hülye vicceit, de még örültem annak, hogy Newt nem hallotta, mert már elment a verseny helyszínéről. 
Lassan mindegyikőnk kezdett elszivárogni. Éppen a szobánkhoz vezető folyosón sétáltam, amikor Allison utolért.
- Tudom, hogy bejön, ne tagadd! - a vállamnál fogva hátra fordított, szembe maga felé. Éreztem, hogy egy komoly beszélgetésnek nézünk elébe.
- Nem jön be! Honnan veszed ezt? Onnan, hogy barátok vagyunk? Hogy mindent együtt csinálunk? Én is mondhatnám, hogy neked meg Minho jön be, de mégsem mondom! Hidd el, hogy egyáltalán nem jön be - tagadásképp magam elé tettem a kezemet, a tenyeremmel felé mutatva. Csípőre tette a kezét, és lazán válaszolt vissza.
- Látom, hogy néztek egymásra. A vak is tudja, hogy fülig egymásba vagytok zúgva! - visítozta. Úgy látszik nagyon örült annak, hogy ezt az elméletét megoszthatja velem, pedig nem értettem vele egyet.
- Sosem leszek szerelmes senkibe érted?! Ameddig erről a pokoli helyről ki nem szabadulok! - sikerült kihoznia a sodromból, és egyenesen rátámadtam. Miért kell mindig ezt csinálnia? Felidegesíteni, hogy utána azt képzelje, hogy ő nyert?
- Figyelj Hazel... Én itt és most leszögezem, hogy előbb vagy utóbb úgyis bele fog szeretni. És nekem lesz igazam. Ő zúg beléd vagy te előbb, nem tudom, de nekem lesz igazam! - továbbra is magának adott igazat, de most sikerült kontrolálnom magamat.
- Örülök. Most ha megbocsájtasz, megyek a leendő "szerelmemmel" kémkedni Apa után! - sarkon fordultam és otthagytam a folyosón. Kanyart a kanyar után bevéve, de elértem Newt szobájához. Vidáman bekopogtam, ő pedig teljes fekete felszerelésben nyitott ajtót.
- Mehetünk? - kérdezte vigyorogva, én pedig hevesen bólogattam. Jó, hogy volt egy olyan barátom, mint ő.
- Nem fogod elhinni, mit talált most ki Allison!
Newt kérdőn felvonta a szemöldökét.
- Hallgatom! Ezúttal milyen hülyeség az? - a kérdése hallatán azonnal elnevettem magam, de utána nem bírtam lehiggadni.
- Azt mondta, hogy totál szerelmesek vagyunk egymásba! - a nevetésemet nem tudtam abbahagyni, de Newt arca rezzenéstelen maradt.
- Honnan veszi ezt? - kérdezte gyanakvóan. Furcsán méregettem. Nem tudtam honnan van ez a hirtelen idegessége.
- Mit tudjam én? Azt mondja, hogy előbb vagy utóbb valamelyikőnk beleszeret majd a másikba! Ugye mekkora hülyeség? - néztem rá most már csak mosolyogva, de ő csak a padlót bámulta. Lassacskán felnézett a földről és belenézett mélyen a szemembe.
- Lehet, hogy beszélnünk kéne.. - nagyban belekezdett a mondandójába, de én a szájára raktam a mutatóujjamat, ezzel jelezve, hogy maradjon csendben.
- Psszt! Majd később, de most indulhatnánk? - a szőke hajú barátom biccentett.
A kémkedőakciónk hamar kudarcba fulladt, mert mind a ketten farkas éhesek lettünk, így elmentünk enni. Végül este elköszöntem Newttól, és aludni mentem. Gallynek is elmeséltem ezt a hülyeséget, amit Ali talált ki, de ő nem az én érvemet támasztotta alá, hanem a lányét. 
Reggel korán keltem, de apát sehol nem találtam. Össze vissza futkároztam a hatalmas épületben ahová már rég be voltunk zárva, míg végül megálltam egy ajtó előtt. Elbújtam a mellette lévő fal mögé és hallgatózni kezdtem.
- Na mesélj, mi a baj Newt. Nekem bármit elmondhatsz, tudod jól - apa hangját hallottam. Egy kis résen keresztül minden jelenetet figyeltem, mert érdekelt a beszélgetés. Apám a barátom vállára rakta a kezét, és biztatóan rámosolygott.
- A bajom.. Igazából... A szerelem.

 Totál fennakadtam Newt szavain. Tegnap még pont az volt, hogy egyikőnk se szerelmes senkibe. De most kiderült a titok. Izgatottan vártam ki az a lány, akit szeret.
- Azzal mi a baj? Hiszen az egy jó dolog! - Apa arca vidámságra gyulladt, és az örömtől megsimogatta a fiú szőke tincseit.
- Igen, tényleg az, csak az a baj vele, hogy nem egy átlagos lány az - idegesen az ajkába harapva nézett apám szemébe, de neki az, még mindig az örömtől ragyogott.
- Miért ki az a lány? - kérdezte teljesen nyugodtan, mégis boldogan. Erre a névre én is kíváncsi voltam, így még jobban lábujjhegyre álltam, hogy egy pillanatról se maradjak le.
- Hazel az. A lánya.
Ezek után a szavak hallatán összedőlt bennem egy egész világ. Összeestem a padlón, de nem maradtam ott sokáig, mert a végén még megtalálnak. Gondolkodás nélkül előre rohantam, amerre a lábam vitte. A hír sokkolt. Teljes mértékben.
- Szia! Te meg mit keresel itt ilyen korán? - nyitott ajtót nekem Allison mosolyogva. Én ellentétben totál ledermedve, szomorkodva álltam.
- Igazad volt. Mindenben - elharapva az utolsó szó végét egy könnycsepp csordult ki a szememből.
- Hazel mi a bajod? - nézett egyre furcsábban. Muszáj volt elmondanom, nem akartam titokba tartani. Főleg nem előtte.
- Newt szerelmes belém... - amint ezt kimondtam, még jobban le lettem hangolódva.
Allisonnak tátva maradt a szája.
- Gyere be, és meséld el mi volt - karjával a szobája felé intett én pedig besétáltam, és leültem az ágyára, s csak úgy ömlöttek belőlem a szavak.
Hogy lehet ez? Nem mehet így tönkre a barátságunk! 
- Hazel, ezzel semmi baj nincs! Sőt, ez tök aranyos! - tökre ledöbbentem Ali mondatán.
- Aranyos?! Barátok vagyunk! És barátok között nincsen szerelem! - a szomorúságom átfolyt dühbe. Kedvem támadt volna széttépni egy párnát.
- De van! Te is szereted, csak még nem jöttél rá! Majd ha egyszer rádöbbensz, akkor megérted, hogy milyen érzés, ha mondjuk ő nem szeret viszont! Szenvedés az egész! Gondolj az ő helyzetébe is! Megfogod bánni, hogy ezeket mondtad! - szintén felemelte a hangnemét, amitől egy kicsit meghátráltam - Egyszer majd rájössz...
- Nem! - azonnal felriadtam, és keserűen tapasztaltam meg, hogy újból előjöttek az emlékeim.
A kezemből apránként szivárgott a vér. Felültem, hátamat a falnak támasztva, és szétnyitottam az ujjaimat. A nyakláncot találtam a tenyeremben. Túl erősen fogtam.
Mozgolódást hallottam magam alól. Felkaptam az íjamat, és lövésre készen álltam.
Odamentem az egyetlen oszlophoz, ami a kis búvóhelyet egybetartotta és lenéztem
Megláttam azt a Siratót, aki minden éjjel ott van alattam és őriz. El sem mozdult a szokásos helyéről.
- Miért vagy itt? - kérdeztem szint suttogva, de ekkor a Sirató hátrakapta a fejét. A szívverésem cirka leállt. Visszahátráltam, mert kénytelen lettem volna lelőni. Egy olyan lényt, aki minden éjjel őrizne?
Már épp magamat ahhoz a gondolathoz nyugtattam, hogy minden rendben, de a lény felmászott.  Ott volt tőlem pár méterre, és megállt előttem.
Annyira remegtem, mint a nyárfalevél, és szinte nem is vettem levegőt. Végigméregetett engem, percekig csak előttem állt. Majd a percek átmentem órákká.
Már hajnalodott, láttam a Nap első kellemes sugarait. A Sirató is odakapta a szemét, ahova én. Hamarosan jönnek a Futárok. Addig el kell tűnnöm innen.
A lény megunta a várakozást, és egy hirtelen mozdulattal belém állította hegyes tüskéjét, és elviharzott.