2.Fejezet

Az Útvesztő ráébresztett arra a tényre, hogy teljesen magadra vagy utalva, bármilyen necces is a helyzeted. Ahogy egyre jobban beljebb értünk, halványultak a Nap sugarai.
- Okéság, Hazel, te honnan is jöttél? - állt meg Minho, az egyik falnak döntve a könyökét. Én a térdemre raktam a kezeimet, és levegő után kapkodva néztem fel rá.
- A nyolcadikból - beleittam a hideg vízbe ami a kulacsomban pihent. Jól esett, 7 óra kőkemény futás után. Nagyon ki voltam fáradva, ennyit még szerintem életembe nem futottam egy huzamban. Thomas bólintott, és elfutottunk a nyolcadik zónába. Amíg majdnem a rejtekemhez nem értünk, az utolsó folyosó előtt megállítottam őket. Halkan kinéztem a repkényes fal mögül, hogy rálássak a búvóhelyemre. A Sirató nem volt ott, így intettem a srácoknak, hogy jöhetnek.
- Hogy a fenébe tudsz te ide felmászni? - nézett rám érdeklődve Thomas, miközben a tábort vizsgálgatta.
- Fogd meg a repkényt - adtam egyet a kezébe. Reméltem, hogy rájön mi a lényeg, de ő csak értetlenül nézett. Magyarázatra szorult - Érzed milyen erős? Simán elbírja a testsúlyodat! Egyszerűen felmászol rajta, és már ott is vagy.
- Nem vársz meg minket? - ordította fel Minho, amikor én már rég felértem. Minden változatlan maradt: a ledobott pokrócom, pár darab alma, a vizes tartály,  és az Ellenszerem/hajfestékem, amit abból a növényből készítettem.
- Itt éltél 3 éven át? - kerekedett el a szeme Thomasnak. Halvány mosolyra húztam a számat,de az azonnal le is fagyott, mikor meghallottam egy kiáltást.
- Mi az Hazel? - kérdezte Minho. Tátva maradt a szám attól a hangtól.
- Jönnek. Mindjárt itt lesznek - heves pakolásba kezdtem. A hátizsákomba beleraktam az almákat, és az Ellenszeremből egy kis adagot egy befőttesüvegbe.
- Állj már le! Héj! - az ázsiai srác maga felé fordított a vállamnál fogva - Mi a francos bajod van?
- Mindjárt ide érnek. Meghallottak minket - elhadartam az egészet. A pulzusom az egekben járt már. Egyre hangosabban hallottam a géplábaik hangját.
- Kik hallottak meg? - állt mellénk Thomas is.
- A Siratók - Minho elengedte a karomat, és Thomasra nézett, majd azzal a lendülettel az órájára.
- Pedig még lenne egy óránk kapuzárás előtt... Mi a fene ez?
- Mennünk kell! Most! -megfogtam a repkényt és lemásztam a falról.  A fiúk rögtön jöttek utánam, és gyors tempóba kapcsolva elindultunk a Tisztás felé. Kanyar a kanyar után, folyosó folyosó után. A hangok egyszer gyengültek, vagy felerősödtek. Fél órát futottunk, kemény tempóban, de a szervezetem kezdte nem bírni.
- Gyerünk, mindjárt kint vagyunk! - ordított hátra nekem Thomas, de amikor látta rajtam, hogy valami nem oké, megállt és engem bámult. - Mit csinálsz Hazel? Ne állj meg, hanem gyere! - elkezdett a Tisztás irányába mutogatni, de nem figyeltem rá. A tekintetemet balra fordítottam, és megláttam azt,a mitől a legjobban rettegtem. Ott állt egy Sirató. Pont észrevett, és felém iramodott. Még messze volt, de a hüvelykujjamat felé mutattam. A fejem sajgott, egyfolytában olyan érzés volt, mintha egy tőrt szurkálnának bele. Émelyegtem, forgott velem a világ, de nem hagyhattam annyiban az egészet. Lassan kocogásba kapcsoltam, és folyton hátra fele bámultam.
Az utolsó folyosón voltunk, pont a Kapu előtt. Newt és Chuck ott álltak. Minho és Thomas akkor értek ki, amikor én megint megálltam. Rájuk néztem, aztán magam mögé: a Siartót sehol nem láttam. A fájdalom átvette a kontrollomat, nem tudtam magamat irányítani. A lábaim felmondták a szolgálatot, összeestem a Földre. Hallottam ahogyan a Kapu elkezdett összecsukódni, de ez volt az utolsó. Ismét, mint tegnap is, elsötétült a világ.

Lassacskán kinyitottam a szemem. Fából készült mennyezetet pillantottam meg. Tudtam, hogy ott vagyok, ahova legelőször behoztak. Jobbra fordítottam a fejemet, és Jeffet pillantottam meg.
- Szia. Nem csoda, hogy  megint itt találkozunk - mosolygott Jeff, törölközőt cserélve a hasamon. Akkor vettem észre, hogy az egész testem tele van a vizes rongyokkal. A nadrágom szárát felhajtották a térdemig, és a trikómat a hasamig.
- Mi történt Jeff? - érdeklődtem olyan hangon, amit sose gondoltam volna, hogy kitudok adni. Erőtlen volt és gyenge.
- Amikor jöttetek ki az Útvesztőből elájultál. Minho ment érted vissza, és pont akkor csukódtak be a Kapuk, szóval épphogy kiértetek, de sokkal jobban festesz azóta. A többiek azt hitték, hogy nem kelsz fel - leült mellém az ágyra és a csuklómon fogva az egyik eret, nézte a pulzusomat - Nagyon magas lázad volt, csak úgy perzselt a melegtől az egész tested. Aztán pár nap után már jobban lettél, mindig őrszem figyelt Téged egész este. Alby rendelte el, és még nem mehetsz el innen sajnos, ameddig biztos, hogy meg nem gyógyultál.
- És mennyit aludtam? Ki vigyázott rám? - sok volt megint a kérdésem, de fájt minden egyes szó kimondása. Sajgott a fejem, ott, ahol sikerült jól bevernem az Útvesztő falába. Jeff vigyorogva nézett rám. Visszamosolyogtam volna, de még nem voltam olyan jó állapotban.
- 4 napot aludtál. Első éjjel Thomas, másodikon Serpenyő, a harmadikon én, és a negyediken Chuck. Ma pedig Newt fog. Nem akarlak elkeseríteni, de még mindig nagyin rosszul festesz. A hangodat alig hallani. Esetleg nem vagy éhes, szomjas? - aggódóan kérdezgetett. Kedveltem Jeffet, ő az első ember akivel itt találkoztam és mindig kedves volt hozzám.
- Köszönöm Jeff, de egyik sem vagyok. Szerinted menyi az esélye annak, hogy felépülök? - a szemhéjaim megint ólomgolyók akartak lenni, és egyre nehezebben nyitottam őket ki. Semmi kedvem nem volt újra elaludni, mert így is 4  napja alszom.
- Sok Hazel. Szerintem te egy nagyon erős lány vagy. A nehezén már túl vagy. Hála a jó égnek - felállt és a homlokomon is kicserélte a törölközőt.
- Köszi. Én... - be akartam volna fejezni, de Chuck, Minho és Thomas rontottak be a fából készült tákolmányba.
- Hazel! - a kis srác kitárva a karját az ágyam felé rohant, és lehajolva az ölelésébe zárt. Nehezen, de megmozdítottam a kezeimet, és a hátára helyeztem, ezzel jelezve, hogy értékeltem a gesztusát. Kifejezetten jólesett.
- Szia Chuck - köszöntem neki. Mosolyogva elengedett, és a többiekre nézett hátra.
- Hogy vagy Bökött? - lépett közelebb Minho, a kis szütyőjét fogva a vállánál. Visszaengedtem a karjaimat magam mellé. Mindenem fájt. Pokolian.
- Megvagyok. Sajnálom, hogy galibát okoztam - nyeltem egyet, és keserűen tapasztaltam, hogy a torkom teljesen kiszárdt.
- Semmi gond. Úgy látszik mindig én hozlak ki abból a nyavalyás Útvesztőből - röhögte el magát. Nevettem volna én is, de... Ahhoz erő kellett volna. Abból pedig én teljesen kifogytam.
- Örök, hogy jobban vagy. Mitől lettél rosszul? A hangoktól? Vagy mi? - faggatott Thomas. Alig bírta abbahagyni a sok kérdését, de én meg a felére nem tudtam a válaszokat.
- Nem tudom Thomas. Semmit se. Egyszer csak a lábaim nem akartak megtartani - Jeff jót nevetett ezen Chuckal egyetemben. Egy másik srác nyitott be, aki a többieket hívta vacsorázni. Futólag odaköszönt, és megmondta a nevét, majd elment enni. Clintnek hívták, Jeffel dolgozik Kóroncként. Ennyit tudtam meg.
- Mennem kell. Szerintem aludj. Jó Éjt - ölelt át megint Chuck. Amennyire tudtam megint visszaöleltem. Nehezen ment.
- Szia, köszönöm. Neked is jó éjt - elhúzódott, és végül ő is itt hagyott. Egyedül maradtam. A Tisztás kapui már régen bezárultak, csend honolt az egész helyen. Mindenki Serpenyőnél falatozott jóízűen. Kiláttam az ablaknak szánt helyen, ahol persze nem volt üveg. A többi itt lakó nézése közben, sikerült elaludnom.
Alig aludhattam valamit, talán 2 órát, mikor kipattantak a szemeim. Álmodtam valamit. Konkrétan egy visszaemlékezés volt. Rossz ezt átélni. Ahogy az emlékeid utat törnek maguknak...
Ide-oda fordítgattam a fejem és megláttam az éppen csendesen alvó szőke hajú fiút, tőlem egy pár méterre, ahogy egy oszlopnak döntve alszik. Ekkor érzékeltem, hogy már sokkal jobban vagyok. Mozogtak a végtagjaim, és volt egy olyan érzésem, hogy mozogni is tudtam volna. Nagyon halkan és csendesen, még egy kicsit nehézkesen, de felültem. Lábra álltam, és megközelítettem az alvó fiút. Leguggoltam elé, és a poén kedvéért belehajoltam az arcába.
- Szia! - vigyorogtam bele az arcába, amikor ő hirtelen felébredt és jobbra esve elterült a földön. Elnevettem magamat, és segítettem neki felállni.
- Mi a francos...?! - porolta le magát, miközben  én még mindig rajta kuncogtam - Zöldi mi a fészkes fenét csinálsz?
- Megijesztettelek. Jó volt nem? - mosolyogtam. Jól sikerült ráhoznom a frászt.
- Egyáltalán nem volt jó! Ezt mégis, hogy gondoltad? Fekvő beteg vagy, ha nem tévedek! - Newt eléggé felkapta a vizet, ahhoz képest, hogy csak felálltam az ágyról. Az ég világon semmi kedvem nem volt vele összeveszni, ezért inkább szótlanul visszafeküdtem az ágyba. A szőke fiú is visszaült a törzshelyére. Én az ablakszerű résen bámultam ki a Tisztásra. Láttam a gyönyörű szép éjsötét eget, ahogyan a Hold fénye rávilágított meseszép volt. Szótlanul teltek el a percek, órák. Egy idő után, már kezdtem álmosodni. Jobbra fordítottam a fejem, hogy szemügyre vegyem Newtot. Engem nézett. Belenéztem a mogyoróbarna szemeibe. Teljesen el lehet bennük veszni, ezért inkább gyorsan el is kaptam a fejemet, és felültem törökülésbe az ágyra. A hátamra hajtva a meleg takarót, a fiúval szembe fordultam. Nem nagyon jutott eszembe semmiféle téma, de úgy láttam, ő pontosan leolvasta a gondolataimat, és belekezdett egy beszélgetésbe.
- Bocs, hogy úgy kiakadtam. Csak tudod, ha te beteg vagy, ne hozd rám a frászt! - láttam a szemében az őszinteséget. Igazat beszélt. Nem nagyon szereti ha megijesztik. Most már tudom.
- Nem szereted ha az arcodba másznak? - nevettem el magamat. A fiú nem nagyon értékelte a poénomat, de egy halvány mosolyra ő is felhúzta a száját. - Olyan furcsa minden. Sosem értettem igazán ezt az egészet, de most sokkal rosszabb az egész - ismét kinéztem az égboltra. Lehervadt arcomról az a kicsi mosoly.
- Hogy érted ezt? - kérdezte kíváncsian. Nem néztem a szemébe, képtelen voltam.
- Sosem értettem igazán, hogy miért szakítottak el a családomtól, csak akkor fogtam fel, amikor megszúrt a Sirató. Az egész életem egy kész káosz. És a pláne az, hogy egy francos Útvesztőbe vagyunk bezárva.
- Mi történt kiskorodban? - Newt felállt a székről, és odaült mellém az ágyra. Mélyen a szemembe nézett. Valaki akivel végre őszintén tudok beszélgetni.
- Minden ott kezdődött amikor megszülettem. Átlagos gyerekkorom volt, suliba jártam, voltak barátaim. A szomszéd lánnyal voltam a legjobban. Allisonnak hívták, de mi mindig csak Alinek becéztük. Élveztem az életemet. Az összes perceket. Szerettek a szüleim, volt egy nagyon jó barátom. Ott romlott el az egész, hogy apát felkereste egy nő egyik este. Emlékszem, szó szerint azt mondta, hogy szüksége van rá, egy vírus miatt. Anya teljesen kétségbe volt esve miatta, nem akarta, hogy apa itt hagyjon minket. Megmondta a nőnek, hogy hagyjon minket békén, de a helyzet elfajult. A Nap pokoli erős sugarai több millió ember üldöztek ki a házukból. Nem volt más választásunk, elfogadtuk a nő ajánlatát. Elvittek minket egy bázisra, ahol adtak nekünk egy külön szobát, és ott éltünk. Időről időre rosszabb lett a körülmény. A kinti világ szenvedett és még nem találták meg a vírus ellenszerét. Aznap épp aput kerestem, és kihallgattam egy beszélgetést. Az a szőke hajú nő, arról beszélt, hogy megérkeztek az újonnan érkezett tesztalanyok, mind árvák, meghaltak a szüleik. És, hogy az újonnan érkezett tudós gyerekeit is tesztelni fogják, mert nem hiszik el az apjuknak, hogy nem immunisak. Visszarohantam a szobába, ahol apát és a bátyámat találtam anya felé hajolva. A testvérem sírt, apa visszafojtotta a könnyeit. Odarohantam és megláttam az anyámat: az arca hófehér volt, és egy kék folt csüngött a karján. Injekciós tűvel szúrták meg, valamit beleadtak a szervezetébe. Apa egyfolytában csak azt hajtogatta, hogy minden rendben lesz. Anya megrázta a fejét és felém fordult. Én közben bőgtem, nem tudtam megállni a sírást. Megfogta az arcomat és azt mondta: "Erős lány vagy. Találd meg Őt, meneküljetek meg és éljétek túl. Tudom, hogy sikerül." Ez volt az utolsó mondata. Örökre lehunyta a szemét, és elhagyott. A mondatot a mai napig sem értem. Nem tudom kit kell megtalálnom. Ezek után persze az apám ki se engedett minket a szobából, nehogy bajunk essen. Én 3 teljes hónapig meg se szólaltam. De az egyik éjjel muszáj volt. Betört hozzánk egy barna hajú férfi, és elvitt minket a bátyámmal. Teszteket végeztek rajtunk. Fájdalmas teszteket. Egy idő után már nem bírta elviselni a szervezetem. Kezdtem nagyon legyengülni a sok tűtől, meg az infúziótól. A nő aki apának adta a munkát azt mondta, hogy mind a ketten immunisak vagyunk, és, hogy hazudtunk. Apámtól a szemem láttára szakítottak el. A tesómtól csak a következő nap. Azóta nem láttam őket. Fogalmam nincs, hogy élnek-e. De ha igen, megtalálom őket - nem bírtam megállni, kicsördült egy könnycsepp a szememből. Fájdalmas volt emlékezni a múltra, de jólesett, hogy elmesélhettem ezt valakinek. És az a valaki pedig Newt volt.
- Borzasztóan sajnálom - megértően a vállamra tette a kezét. Ismételten elvesztem a szemeiben. Elhúzódtam tőle, amit szerintem furcsállt is, de megvolt rá az okom. Ott és akkor döbbentem rá, hogy senkit nem szerethetek. Soha többet. Elvették tőlem az összes embert, aki valaha fontos volt nekem, Én pedig éppen új barátokat akartam szerezni. Ez így nem működhet. Azért vagyok itt, hogy kijussak, nem pedig azért, hogy haverkodjak másokkal.
- Ki kell innen jutnunk. És utána megkeresem az apámat és a bátyám! Ti pedig elmenekültök, jó messze, hogy ne legyen több ilyenben részetek - letöröltem a könnyeket az arcomról és komolyan meredtem magam elé.
- Mi, Tisztársak együtt maradunk. Vigyázunk egymásra - felállt az ágyról, és visszaült a helyére. Én is elhelyezkedtem az ágyban. Igazán aludni akartam volna, és töprengeni az életem jelenlegi helyzetén.
- Jó Éjt, Newt - behunytam a szemem. Nem volt kedvem a szemeibe nézni.
- Jó Éjt, Zöldi - köszönt el tőlem. Ezt a nevet még mindig utáltam, de nem tudtam mit csinálni. Ha ő így fog hívni, ameddig el nem megyek, akkor ennyi. Olyannyira azon gondolkoztam, hogy hogyan akadályozhatnám meg ennek a nőnek a hülye tervét, hogy abba belealudtam.
- Jó Reggelt Hazel! - köszönt Alby, miközben én gyorsan felültem. Nagyon megijedtem tőle. Körülnéztem a szobában és Newtot sehol nem találtam.
- Szia - megágyaztam gyorsan és a vezérrel álltam szembe.
- Newt mondta, hogy jól vagy. Arra gondoltam fojtathatnád a különböző munkáknál a próbanapjaid - csípőre tett kézzel méregetett. Furcsán néztem rá vissza, de aztán leesett miről beszél.
- Rendben. És akkor ma mi a teendőm? - kérdeztem kíváncsian.
- Délelőtt Építők, délután Nyesők. Így vagy beosztva. Chuck majd segít mindenben. Sok sikert! - hátat fordított nekem és kiment a helyiségből. Összeszedtem magamat, és nem sokkal később utána indultam. A Nap melege sugara beragyogta a Tisztást és melegítette a bőrömet.
Épp a közepén járhattam a Tisztásnak, a Konyha felé igyekeztem, mert korgott a hasam, és nem tudom hány napja ehettem már.
- Hazel! - hallatszott egy ordítás a hátam mögül. Megfordultam és nem hittem el amit látok. Felém futott, hatalmas gyorsasággal. Tátva maradt a szám, és én is futásnak iramodtam. Odaértem hozzá és nem hittem a szememnek.
- Gally! - mondtam és megöleltem a bátyámat.