8.Fejezet

Egy faház szerű építményben nyitottam ki a szemem, és óvatosan felültem. Megfogtam az első tárgyat, ami hozzám a legközelebb állt: egy párnát. Ezzel készültem a támadásra.
Elindultam előre, mert halk mocorgást hallottam. Egy néger fiú fordult velem szembe, éppen valamit kotyvasztva egy edényben. Szúrósan néztem rá, mire ő mosolyra húzta a száját. Hogy a fenébe képes ilyenkor mosolyogni?
- Mi ez a francos hely? És te ki vagy? - azonnal belekezdtem a kérdezősködésbe. Azonnal lefagyott a vigyor a képéről, és aggódóan meredt rám.
- Ugye ezt most nem komolyan kérdezted? Csak viccelsz. Tuti valami poén az egész - teljesen úgy tűnt, mintha könyörögne valakinek. Meg voltam ijedve, és legszívesebben letámadtam volna, hogy mondja el végre a kérdésemre a hülye választ.
- Ne szórakozz velem! Mi ez a hely, és te ki vagy? Mit keresek itt, és én ki vagyok? - záporoztak belőlem a kérdések, és kezdtem összezavarodni. Hol a francba vagyok?
- Basszus. Várj meg, mindjárt jövök - kiviharzott az ajtón, amit azzal a szép lendülettel be is vágott. Nem tétovázva, én is utána indultam. Épp nyitni készültem volna, amikor valaki megelőzött, és jól fejen talált. Lezúgtam a padlóra, és szorosan a "fegyver" után nyúltam.
- Aú! Ezt miért csináltad? - fogva a fejemet, felálltam és szembenéztem az idegennel. Nálam legalább egy 5 centivel magasabb, szőke hajú fiú állt velem szemben.
- Bocsánat, nem volt szándékos. Jobban vagy? - felhúzott szemöldökkel kérdezte, mire totál elképedtem. Mi köze van ahhoz, hogy én jól vagyok-e? Nem is ismerem, azt se tudom, hogy én ki vagyok!
- Mi közöd hozzá? Egyáltalán ki vagy? - kezdett idegesíteni az, hogy senki nem mondja meg, amit tudni szeretnék, mindig kitérnek a téma elől. A néger fiú odaállt a szőke hajú mellé, és keserűen nézett.
- Látod? Elfelejtett mindent... Szólni kéne Albynak. Ez így nagyon nem lesz okéság... Lehet, hogy nem kellett volna neki beadni azt, amit Teresa felhozott?
- Nem hiszem el. Hogy a fenébe lehet ez?
És ott telt be a pohár.
- Könyörgöm, valaki mondja már el, hogy mi folyik itt! - már-már kérlelőre vettem a figurát, és még valami aranyos nézést is megpróbáltam bevetni ellenük. A két srác majdnem egyszerre bólintottak, és intettek, hogy menjek utánuk. Csendben követtem őket, magamba meredve.
Körülnéztem a helyen, végig a nyomokban baktatva, és egy egész szép helyen éltek. Volt itt erdő, állatok, és csomó fiú, aki mind engem bámult, teljesen idiótán.
- Megtörtént vagy nem? - megálltunk egy alak előtt, aki sápadtan méregetett. Erre nem tudtam hogyan reagálni, így a földet kezdtem el bámulni. Kavargott bennem a kérdések sorozata, de inkább befogtam a számat.
A szőke hajú fiú szomorúan bólintott, és a másik, akitől eléggé megrémültem a vállára rakta a kezét.
- Ne félj. Visszajön a régi Hazel. Egyébként te, - mutatott rám - most szépen elmész Newtal, és elmesélsz neki mindent, amit tudsz. Tudom, hogy emlékszel - halvány lila gőzöm nem volt arról, hogy miről zagyvál itt össze, de azért feltettem egy két kérdést.
- Mégis mire kéne emlékeznem? A saját nevemet nem tudom - elég lehangolóan hagyták el ezek a szavak a számat, de a férfi megrázta a fejét.
- Nem lesz ez így jó...
- Kérlek, legalább a nevemet mondjátok meg, ha a kérdésemre nem válaszoltok - könyörögni kezdtem, más választásom már nem volt. Ez volt az utolsó lehetőségem.
Elfordultak tőlem és halkan sutyorogni kezdtek valamit. Nem értettem belőle semmit, de az érdekelt a legkevésbé.
Hol vagyok? Ki rakott be ide? És azok kicsodák?
Egy göndör, barna hajú gyerek mosolyogva rohant felém. Még életemben nem láttam, ezért ösztönösen elkezdtem hátrálni. Nekiestem a magas szőke fiúnak, aki szerencsére megállt a lábán, és elkapott.
Segített biztos pontra helyezkedni, de addigra a a kis srác ideért, és szorosan átölelte a derekamat.
- Úgy örülök, hogy jól vagy - mondta, miközben behunyta a szemét. Miért jön oda hozzám amikor nem is ismerem? Csodálkozva néztem a többi fiú felé, mire az egyik leszedte rólam - Mi az?
- Nem emlékszik Rád, Chuck. Egyikőnkre se - végre megtudtam valakinek a nevét. Ezt az esélyt kihasználva a mutatóujjamat a szőke hajú fiúnak az orrára raktam.
- Tehát, ha ő Chuck, akkor te ki vagy? - a furcsa cselekedetemtől kicsit ledermedt, de nem vettem az ujjam. Csak ezzel érhetem el, hogy rám figyeljen.
- Newt vagyok - beleharapott az alsó ajkába, majd az egyik szabad kezével mutogatni kezdett - Ő itt Jeff, aki ott volt veled, amikor felkeltél. Ez pedig itt Alby.
- Öhm... Sziasztok akkor. Nyissunk egy új lapot, jó? Nagyon meg vagyok ijedve, azt se tudom, hogy ez a hely micsoda, ti kik vagytok, meg ilyenek. És láthatólag nem nagyon örültök a kérdéseimnek, szóval inkább nem erőltetem.
- A stílusa jobb irányba haladt, az egyszer biztos - vigyorgott Alby. Newt szúrósan nézett rá, amitől rögtön lefagyott az arcáról a mosoly.
A három fiú elintézte egymás között a dolgokat, és végül én a Newtra maradtam. Ő fog nekem beszámolni mindenről, plusz válaszol a kérdéseimre, egészen estig, mert utána el kell bújnunk. Nem tudom, hogy hova, sőt még az oka is homályos, de kiderítem.
Szótlanul haladtam mellette, miközben ő bemutatta az épületeket, és a különböző helyeket. Pár emberrel is találkoztunk, aki mind azt kérdezgette, hogy jól vagyok-e. Értetlenül meredtem ilyenkor az idegenvezetőmre, aki minden egyes alkalommal megrázta a fejét, a kérdő fiúnak.
Végül hátunkat a falnak döntve leültünk. Ez zárta el a Tisztást az Útvesztőtől, azt hiszem.
- Kérlek, mesélj el nekem mindent. Valami foszlány csak kell, hogy legyen a múltból. Neked is van, nem? - vett egy mély lélegzetet, és komoran nézett előre.
- Minden másfél hónapja kezdődött, amikor Minho, és Thomas, tudod a két Futár, megtalált ájultan a Pengésben. Visszahoztak ide, a Tisztásra, és elmeséltél nekünk mindent, amire emlékeztél. A családod, az Ellenszer amit odakint készítettél. Végül itt maradtál velünk, és beilleszkedtél. Aztán valamikor volt egy álmod, rólad és rólam, ahogyan még régen barátok voltunk. Visszaemlékeztél valamilyen nyakláncra, amit állításod szerint, én adtam neked a születésnapodra. Csak az a nyaklánc nem volt meg, mert az Útvesztőben hagytad, azon a helyen, ahol három évet egyedül leéltél. Be akartál menni érte, de nem tetted, mert akkor jött Chuck szólni, hogy nem zárultak be a kapuk. Alby kérésére meg kellett védened őt, mert addig mi itt a többi fiúval voltunk elfoglalva. Kimentetek a búvóhelyedre, ahol egyre rosszabbul voltál, egy Sirató szúrásától. Megígértetted Chuckal, hogy nem szólhat nekünk, hanem tartsa titokban, de ő nem tette. Amikor másnap reggel visszaértetek, bedühödtél, mert szólt Albynak. Teresa, a lány akiről meséltem, ő jött utolsónak a többiek szerint, hozott fel magával két darab fiolát, amiben valami kék lötty volt. Jeff beléd szúrta, és most itt vagy. Pár napra rá keltél fel, és semmire sem emlékszel. De van még egy utolsó ötletem, hátha ez segít. Azt mondtad, csak ezzel tudsz emlékezni. Rám - elővett egy gyönyörű nyakláncot a zsebéből, és felém tartotta.
- Ez az, amiről beszéltél? Amit te adtál nekem? - óvatosan megfogtam és a feliratot kezdtem rajta nézni. Remember Me.
- Igen. Hátha ezzel valami előjön - felrakta rám a láncot, én pedig le se vettem róla a szemem. Annyira szép volt. Rendesen kidolgozott, és káprázatos.
- Mi történik éjszakánként? Miért kell elbújni?
- Nyugi, Zöldi, elmondom azt is - most az egyszer láttam mosolyogni. Eléggé jól állt neki, de ilyenre még gondolnom sem szabad, hisz nem is ismerem, de állítólag barátok voltunk.
- Zöldi? Ez a nevem? - nevettem el magam, végig az ő tekintetét keresve. Nem nevetett velem együtt, de végig a szembe nézett.
- Hazel a neved, de én amióta ismerlek Zöldinek hívlak, mert zöld a... - megállt a mondatban, és a hajam után kezdett nyúlni. Tátva maradt a szája a döbbenettől, bárcsak érthettem volna, hogy miért.
- Mi az? - egyszerűen megformálva a kérdést, a meglepődött idegenvezetőm, látszólag épp a gondolatait szedte össze.
- Neked zöldnek kéne lennie a hajad végének! De teljesen barna - mutatott a hajamra, nekem pedig ez tényleg sok volt. Nem értettem semmit.
Newt elmesélte amit még tudnom kellett, aztán indultunk vissza a Táborhoz. Mindenki már az elbújásra készülődött: a Siratók minden éjszaka elvisznek egy embert, ők választják ki, hogy melyiket.
Én tehetetlenül néztem végig, ahogyan mindenki menekülni próbál a menedéke felé. Ötletem nem volt, hogy hova bújhatnék el, de valaki a segítségemre jött.
- Van egy ötletem, hogy hova menjünk, gyere! - Chuck jött oda hozzám, és a még épp pólóm ujját kezdte húzni maga felé, de megálltam. Kérdőn fordult felém vissza.
- Állítólag, te elárultál engem - tudni akartam az igazat. A fiú nem viselte jól a kijelentésemet, mert szomorúan kezdett maga elé nézni.
- Csak meg akartalak menteni, mint Tisztárs, a Tisztársat - vissza fordult felém könnyes szemmel - Annyira sajnálom. Bocsáss meg - odaléptem mellé, és letöröltem a könnyeit az arcából. Semmire nem emlékszem, de ha most tudnék mindenről, megbocsájtanék neki. És most is azt fogom tenni.
- Tudod, Chuck ha megmaradtak volna az emlékeim, nehezebben menne ez az egész. De megbocsájtok. Lehet, hogy egy életre elvesztettem az emlékeket, de te jó barátnak tűnsz. Akkor már inkább Te.
Mosolyra húzta a száját, én pedig csendben követtem.
Newt már mutatta ezt a helyet. Ez a Dutyi.
Chuck kinyitotta az ajtót, és befelé mutatott az ujjával. Lassan bemásztam, majd ő is jött utánam.
Pár perc után a hallani lehetett a gépek mocorgását. Itt voltak azok a bizonyos Siratók, akik megszúrtak engem.
A szőke hajú fiú, és még páran mögötte az utolsó pillanatban érkeztek meg. Gyorsan bejöttek, de én hátulról, a sarokból figyeltem. Ők is szétszóródtak a további zugokban, de hozzám érkezett egy társaság.
- Jól vagy? - kérdezte tőlem Newt, miközben leült mellém. A sötétben alig láttam a többi  fiút, akik ugyanígy velünk rejtőztek itt. Tekintetemet elkapta a körbevezetőm, és én belefúrtam szemeimet az övébe. A barna szemeiben teljesen el lehet veszni, ami meg is történt...
- Persze, csak egy kicsit fázom - végighúztam a felkaromon az egyik kezem, mert nem poéból mondtam, amit mondtam. Kirázott a hideg: lehet, hogy a félelemtől, vagy pedig a fiú közelségétől. Úgy éreztem, hogy mi már ismerjük egymást valahonnan.
Newt levette a pulcsiját, és rátette a hátamra, amit nem akartam engedni.
- De így meg te fogsz fázni... - nem engedte, hogy befejezzem a mondatomat, mert elkezdett beszélni.
- Én nem fogok, ne aggódj - nekidőltünk a falnak, és megragadta a kezeimet - Jesszusom, neked mitől ilyen hideg a kezed?
- Szóltam - nevettem halkan, és lelassult a levegővételem. Newt a tenyerét, az enyéimre helyezte, ezzel melegítve azt. Izgultam, hogy hogyan kellene reagálnom erre, de akkor a semmiből beugrott valami. Egy emlékfoszlány.
- Te jó ég, jól vagy?! Úgy sajnálom!
- Semmi baj, a fejemnek már úgyis mindegy. Te meg ki vagy?
- Newt vagyok.
Egy percre megállt bennem az ütő, mert pontosan emlékeztem erre a pillanatra. Lassan kezdett összeállni bennem a kép.
- Úristen! Beugrott! - kezdtem bele a mondandómba tök boldogan, mire a fiú felvont szemöldökkel fordult felém. Fejemről sugárzott a boldogság, amit nem hiszem, hogy a hatalmas sötétségbe észre lehetett venni - Fejbe vágtál az ajtóval a Kórházban, vagy miben! Ott találkoztunk először!
- Igen! Igen, ott - mondta úgy, mintha egy kő esett le volna a szívéről - Hát mégis emlékszel?
- Kezd minden előbukni a semmiből, de próbálkozok - húztam mosolyra a számat, amit Newt rögtön viszonzott. Így a sötétben még jobban el lehetett tévedni a szemeiben.
Teltek a percek, és minden kezdett visszajönni.
"- Okéság, Hazel, te honnan is jöttél?
  - A nyolcadikból."
"- Mi, Tisztársak együtt maradunk. Vigyázunk egymásra."
"- Gally!"
"-Minden rendben Zöldi. Vigyázunk Rád."
"- Pocsék barát vagy, Newt.
  - Te is Zöldi"
" - A bajom... Igazából... A szerelem"
" egy határozott pillanatban rászegeztem az ajkaimat az övéire"
" - Kérlek, segíts emlékezni"
Mintha kicseréltek volna. Az emlékek csak úgy záporoztak elő az elmém eldugott részeiből, és félálmomban még a cselekvés is magával ragadott.
A hajnal első sugarai rögtön felébresztettek, és az első teendőm az volt, hogy mindenkinek beszámoljak erről. Visszajöttek az emlékeim! Akkora boldogság árasztott, el, hogy azt nem tudom elmondani.
- Newt, kelj fel! Én vagy az, Zöldi - erre a szóra azonnal kipattantak a volt legjobb barátomnak a szemei, és gyorsan ülőhelyzetbe helyezkedett. A döbbenettől tátva maradt a szája, és alig bírt megszólalni.
- Hogy mit mondtál? - csak sikerült végre kiejtenie egy kérdést, amire egy hatalmas mosollyal reagáltam.
- Zöldinek szoktál hívni, a hajam miatt, ami már nem zöld, de remélem azért a név megmaradhat - aprót kacsintottam, de ő még mindig kővé volt dermedve.
- Emlékszel? - az alsó ajkába harapva nézett a szemeimbe, én pedig, kihasználva a döbbenetét, egy lágy csókot nyomtam a szájára. Pár pillanat múlva elhúzódtam tőle, mielőtt még reagálni tudott volna.
- Mindenre - erre már végre elmosolyodott, ugyan eleinte halványan, de már megérte. Óvatosan nevetni kezdett, és másodperceken belül magához ölelt. Jó volt érezni közelről az illatát, mindig biztonságban éreztem magam ilyenkor. A karjai között.
Nem voltunk így túl sokáig, mert amint Chuck, Minho, Thomas és Teresa felébredtek, kimentünk a Dutyiból. Felkeresve Albyt, aki el volt keseredve: egy Sirató most Stan-t vitte el közülünk.
- Ez mind a te hibád! - jött felénk ordibálva Gally, majd egy hirtelen pillanatban ellökte Thomast.