10.Fejezet

Az órák valósággal rohantak: mindenki pakolt és a fegyvereit készítette elő. El sem hittem, hogy ott álltam, a kijutásnak a szó szerinti küszöbén.
Éreztem, ahogyan fellángol bennem a tűz. A gondolataim ide-oda repkedtek és sosem tudtam, hogy éppen mi járt a fejemben.
Az íjammal bohóckodtam percek hosszáig, amíg végre sikerült befejeznem. A találkozópontra mentem, ahol a többiek már ott voltak, kivéve egyvalakit nem láttam: Newtot.
- Hol van Newt? - kérdeztem közéjük érve, mire Thomas megrázta a fejét. Ebből már most rosszat sejtettem, pedig még nem is válaszolt semmit.
- Utoljára a Térképszobában láttam. Talán még mindig ott van - a szavai után egy hirtelen mozdulattal hátra is fordultam, és arra mentem.
Beérve az erdőbe igen különös érzés kerített hatalma alá, amit egy kis fejfájás is fűszerezett. Nem foglalkoztam vele, hanem a célom irányába haladtam, lépteimet egyre jobban felgyorsítva.
- Szia. Itt vagy? - nyitottam be az ajtón, és besétáltam. A szőke hajú fiú ott állt, és a 7-es zóna felfüggesztett térképét vizsgálgatta. Felém se fordulva, szótlanul meredt maga elé.
- Mint látod igen. Miért jöttél? - megforgott a tengelye körül, és rám pillantott. A szemeiből sugárzott a kimerültség és a gyötrő szomorúság. Annyira sajnáltam, hogy azt nem lehet puszta szóval kifejezni. Elvesztette a legjobb barátját, ami egyenesen pokoli. Hasonlót érezhettem Anyánál is. Az egész lénye hiányzik, de az emléke örökké veled maradt.
- Megkeresni - apró hatásszünetet tartottam, miközben egyre jobban közeledtem felé, lépésről lépésre. - És megnézni, hogy vagy.
- Hát láthatod, nem vagyok a toppon. Meghalt a legjobb barátom. Értem. És ezt sosem fogom tudni meghálálni neki - elé lépve megérintettem a felkarját, és mélyen a szemébe néztem. A barna tekintetére szinte teljesen lefagytam.
- Azzal fogod meghálálni, ha kijuttatsz minket innen. Biztos vagyok benne, hogy most ő is ezt akarná. Nem hiába halt meg, hanem egy cél miatt, és annak Te is a részese vagy érted? Tudom, hogy barátok voltatok, és azt is, hogy most mit érzel. Azt hiszed ezen nem lehet túllépni, de igenis van rá mód. Ugyanez volt velem is. Majd belehaltam abba, hogy Anya elhagyott minket, de találtam megoldást. A barátaimat. Ők ott voltak mellettem, és kihúztak az általa okozott mély szakadékból. És Neked is segíteni fognak - biztatóan rámosolyogtam, aztán eszembe jutott, hogy még nem fejeztem be a mondandómat - Ahogyan én. Nem fogom csak úgy elfelejteni azt ami még évekkel ezelőtt történt, persze, Te nem emlékszel rá. Bármiben szívesen segítek.
- Köszönöm, Hazel. Jó, hogy van egy olyan barátom, mint Te - a barát szó hallatán hevesen kezdett verni a szívem. Tehát megbízik bennem, és elfogad a barátjának?
Az ajtó felé mutatva jeleztem, hogy jöjjön, mert indulnunk kell. Kisétáltunk, és véglegesen bezártuk a Térképszoba ajtaját.
Teresa és Chuck ott álltak ahova én régebben érkeztem. A többi fiú is lassan gyülekezni kezdett, és idő közben mindenki odaért.
- Akik nem akarnak jönni, azoknak ez az utolsó esélyük! Higgyétek el, ez a hely, nem az otthonunk! Gyertek velünk és ti is kijuthattok innen! - Thomas lelkesítő beszéde több embert felrázott a helyes cselekedet irányába, de voltak akik hátramaradtak. Nem akartak velünk tartani.
- Na jó, indulás! - Minho futva előre elindult, és követtük.

A zóna felé haladva semmivel nem törődtek a fiúk. Nekem a harcon járt az agyam, és a kijutáson. Semmi másra nem tudtam gondolni, csakis ezekre.
Vajon Apa felismer? Mennyit változhatott az idők alatt?
Belemerülten futottam, mire nagy hirtelenjében egy kéz ragadta meg az enyémet.
- Lassíts! Ideértünk - Minho halkan adta ki a parancsát, amire aprót bólintottam.
Chuck aggódva jött vissza az előremeneteléből, mert látott egy Siratót, a kijutásunk utolsó folyosóján.
- Figyeljetek: tudom, nem maradtunk sokan, és mindannyian féltek. Hirtelen jött ez az egész, én belátom. De gondoljátok csak bele! Ha sikerül, egy új korszak nyílik meg előttünk! Nem kell itt élnünk! Csomó lehetőségünk lesz! - Thomas lelkesítő beszédet tartott nekünk, amivel pár fiút, sikerült meggyőznie. Vett egy mély levegőt, és minket nézve folytatta - Vagy kijutunk, vagy küzdünk a halálig! Chuck, te vigyázz a kulcsra! Maradj Teresával, és menjetek középen! Hazel! Te, Minho meg én megyünk előre! A többiek mind jönnek mögöttünk, és fedeznek!
A tervet mindegyikőnk megértette, és egy hangos ordítással iramodtunk a folyosó vége felé.
A Siratók jöttek: kiáltások, fiúk üvöltései, fegyverek használata lepte el az egész helyiséget. Én az íjjammal lőttem a szörnyű teremtményeket, és páran besegítettek. Chuck és Teresa közben bejutott, és egy éríntőképernyő előtt álltak meg.
- Egy kód nyitva! Nyolc számjegy! - ordította Teresa. Kétségbeesetten Thomasra nézett, aki épp egy Siratóval küzdött, de ennek ellenére, mégis válaszolt.
- Ez az Útvesztő nyolc órája! Minho, mi a sorrend?
- 7,1,5,2... - a kiáltása abbamaradt: a dög leterítette a földre, és a fröcsögő nyálkája terítette be. Thomas rohant segíteni neki, de a számolást egyikőjük se tudta befejezni - Szállj le rólam!
- Gyerünk Minho, mi a sorrend? - kérdezte Chuck, egyre több idegességgel a hangjában.
Az egyik Sirató fejébe egy nyílvesszőt eresztettem, és futva indultam el a kis srác és a lány irányába.
- 6,4,8,3! - válaszoltam Minho helyett. Teresa gyorsan bepötyögte a kódot, mire a körülötte lévő falak lefele csukódni kezdtek. A még megmaradt fiú gyorsan hozzájuk futott, de a Siratók se adták fel: jöttek mögöttük. Jeff, egy elszánt pillanatában, kifelé vetette magát, és egyedül szembeszállt az egyikkel, ami elragadta.
- Jeff! - ordítottuk egyszerre Clinttel, de késő volt. A legkülső fal lezáródott, és még mindig maradt kettő. Siratóból, és betonfalból is.
Az egyik ilyen összenyomta a nyálkás lényt, de az utolsó nem adta fel.
Megfogtam kezembe az íjjamat, előreléptem egy lépést a többiektől, és tüzeltem. A Sirató fejébe ment a nyíl, amitől egy másodpercre neghátrált, és összenyomta a fal.
Pár pillanat múlva egy csúszdára ért a lábam, amitől elestem, és azzal a szép lendülettel mentem lefele.
Amint leértem, érkeztem a hideg betonra, de ugyanakkor fel is álltam. Megvártam, amíg a fiúk mögöttem ugyanígy lecsúsznak, és elindultam Thomasszal együtt előre.
Egy kivilágított folyosón mentünk végig, melynek a két fal közti találkozásában egy piros cső futott végig. A helytől kirázott a hideg.
A Futárfiú megállt egy hatalmas zöld ajtó előtt, és tátott szájjal figyelte. Felette ugyanebben a színben világított egy hatalmas "EXIT" felirat.
- Ez most komoly? - Serpenyő épphogy mellénk ért, de már elsütötte első megjegyzését. Mindenki szótlanul fordult felé, azonban senki se válaszolt.
Kinyitottam az ajtót, ami hatalmasat nyikorgott. Az elém táruló látványtól elállt a szavam: kitörött üvegek szilánkjai mindenütt, fehérköppenyes emberek a földön, hátuk mögött véres fallal. Rombolás és pusztítás volt itt, egy kis gyilkossággal keverve.
Egy terembe léptünk, amely közepén egy téglalap alakú emelvény állt, körülötte érintőképernyőkkel, és összetört székekkel. Mögöttük egy pár méterre számítógépek sorakoztak, pár monitoron kamerával.
- Tényleg figyeltek minket. Elejétől fogva - Newt odament az egyik kamera elé, és a Tisztást kezdte nézni benne. A többi fiú úgyszintén így tett: körülnéztek, és lassacskán felfogták, hogy mi van.
Letérdeltem a földre, hogy szemügyre vegyem a bokámat, mert sajgó fájdalmat éreztem benne. Okos létemre a tenyeremet letettem a földre, a szilánkok közé. Egy szép méretes darab meg is vágta. Felszisszentettem, majd megnéztem. Egy jó hosszú vágás volt rajta, amiből csak úgy szivárgott a vér.
A fél karomon lévő pólóm ujját letéptem, így abból már hivatalosan is trikó lett.
A fecnit elkezdtem a véres kezemre tekerni, jó szorosan, amennyire csak tudtam. Pillanatokon belül átázott, de legalább enyhített a fájdalmon.
Thomas épp egy képernyő előtt állt, ahol egy pötty méretű piros gomb éktelenkedett. Megnyomta, és mintha egy kivetítő lett volna megjelent egy nő feje. Egy nőjé, akit én már régóta ismertem.
- Helló! A nevem Dr. Ava Paige, a VILÁGVÉGE - EINSTEIN - SZEKCIÓ - TILTOTT TERÜLET igazgatója vagyok. Ha ezt látjátok akkor sikeresen teljesítettétek az Útvesztő-próbát. Szívesen gratulálnék személyesen, de a körülmények ezt nem teszik lehetővé. Ti nem emlékeztek, de a Nap felperzselte a világunkat. Emberek milliárdjai vesztek oda a tűzvészben, és a világméretű szenvedésben. De utána egy sokkal rosszabb következett: Kitörésnek neveztük el. Egy halálos vírus amely az agyat támadja. Kiszámíthatatlan, gyógyíthatatlan. Ellenszere nem volt. De hamarosan egy új generáció született, ami képes túlélni a vírust, hirtelen okunk támadt gyógymódot keresni. A fiatalokat tesztelnünk kellett, vagy akár feláldoznunk kegyetlen körülmények között, hogy vizsgálhassuk az agytevékenységüket. Azt, hogy miben különböztök tőlünk. Talán nem értitek, de nagyon fontosak vagytok. Sajnálatos módon a kísérletek csak most kezdődtek, és mint azt látjátok nem mindenki támogat minket. Lassan haladunk, az emberek félnek. Nekem nyilván késő, de nektek nem. Vár a külvilág, de ne felejtsétek: a VESZETT jó! - az utolsó mondatánál pedig agyonlőtte magát.
Mindenkit sokkolt az, amit látott. Próbáltam összerakni, hogy miről beszélt itt ez a nő, akit a kezdetektől fogva utáltam.
- Most mi lesz? - kérdezte Chuck, aki közben mellém lépett. Arcán látszott az izgatottság és félelem. Leguggoltam elé, és rámosolyogtam.
- Minden rendben lesz, ne aggódj! - a vállára raktam a kezemet, aki egy kicsi várakozás után ezt megunta és inkább megölelt. Azonnal viszonoztam, ami melegséggel öntött el.
Lassan elhúzódott tőle, én pedig felálltam. Épp hátrafordultam, amikor szembetaláltam magam Newtal.
- Mi történt a kezeddel? - vette szemügyre a tenyeremet, közbe néha az arcomat fürkészve.
- Kicsit felsértettem, de semmi bajom - mondtam nyugodtan, majd elhúztam a ketem.
- Menjünk - közölte Thomas maga mögé pillantva. Én ezt egy bólintással nyugtáztam, majd egy lépést tettem előre.
- Nem! - kiáltotta mögülem egy ismerős hang, amit nem figyelmen kívül hagyni. Gally ott állt vörös szemhéjjal, egy pisztollyal a kezében. Rá se tudtam ismerni.